Ígértem, hogy 1980 és 1985 között zajlott, B.A.Z. megyei, “előző életemből” felidézett néhány esetet fogok ismertetni. Amint mindezen kénytelen voltam elkezdeni gondolkodni kellett rájönnöm, hogy “mellbevágó” eseteimnek se szeri, se száma, de ezek közül a nyomdafestéket (és internetet) tűrő meglehetősen kevés… és most nem a feljelentő nemzet feljelentő egyedeinek feljelentéseivel – az a következő bejegyzés témája lesz -, hanem a szakmailag és emberileg valóban megrázó egy-két eset ismertetése kapcsán várnám véleményüket.

A B.A.Z. megyei Kórház Urológiai Szakrendelője a Miskolc, Szentpéteri Kapu valahány szám alatt egy igen barátságtalan alagsori létesítmény volt. 

Heretáji duzzanatra panaszkodván talán 1984-ben egyik reggeli rendelésen jelent meg az a ragyogó küllemű 25 év körüli fiatalember, akit azonmód felfektetvén a vizsgálóasztalra megállapíthattam, hogy előrehaladott stádiumú heredaganata van – egyik hasi nyirokcsomóban áttétet is tapintani véltem. A heredaganat – lévén, hogy órák, napok alatt képes áttétet adni – sürgősség. A tényállást a pácienssel közöltem, 24 órán belül megoperáltuk, a műtét során egyértelműen rosszindulatú daganatot távolítottunk el.

Az életmentő műtétet követően keresett meg a fiatalember családja: kétségbeesett szülei és áldott állapotban lévő menyasszonya. A nekem szegezett kérdés sommásan így hangzott: mit tegyenek? 

Mit tegyen ebben a helyzetben az orvos, aki pontosan tudja azt, hogy ( a nyolcvanas éveket írjuk!)

1. az áttétes heredaganat öt éves túlélése nem egészen 5 %

2. újabb gyermek nemzése az utókezelések nyomán a páciens életben maradása esetén is lehetetlen

3. nem létezhet olyan szituáció, amikor orvos egészséges nőnek javasolja az ép, egészséges magzat elvételét

Ön mit tanácsolt volna?      

Az orvosok Magyarországról való tömeges elvándorlása kapcsán jutott eszembe Dr. B.P., valamikor a Bajcsy-Zsilinszky Kórház Sebészeti Osztályát erősítő, később a S.O.T.E.-n egyetemi tanszéket nyert tudor, aki még “ájropúnós” (copyright: Horn Gyula) csatlakozásunk évét megelőzően, többoldalas disszertációban azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy a Magyarországra az utódállamokból “ellenőrizetlenül”, tehát mérték felett beáramló, az egészségügyben alkalmazott munkaerő rontja a Magyarországon kiképzett nővérek és orvosok elhelyezkedési- és munkalehetőségeit.

Lehet, hogy Dr. B.P. akkor (még) nem értesült arról, hogy hónapokon belül csatlakozni fogunk az Unióhoz…(!?)

Lehet, hogy Dr. B.P. ma sincs tisztában azzal, hogy – a ragyogóan képzett magyarországi munkaerőn túl - a magyar egészségügy az utóbbi húsz év alatt Kárpátaljáról, Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, Görögországból és Bulgáriából (!) a trianoni Magyaroszágra települt nővérek és orvosok segítségével működik?

Lehet, hogy Dr. B.P. ma, a második Orbány-kormány idején még mindig egyetemi tanszékvezető?

Rákosmente 4. számú választói körzetének egyéni képviselőjeként a százmillió forintokból frissen és ragyogóan felújított Polgármesteri Hivatal 303. szobájában minden hónap első hétfői napján, 14 órától tartom fogadóórámat.

Augusztus elsején délután fél három körül éppen a Rákosmenti Turul Szittya Íjászok vezetőjének kérését hallgattam, amikor a folyosóról éktelen robaj, csörömpölés, kiabálás, majd gyereksírás hangja ütötte meg fülemet. A hangok alapján bennem másodpercek alatt kialakult kép: gyermek esett át az üvegajtón,… ennek megfelelően a következő pillanatban felpattanva villámgyorsan a harmadik emeleti folyosón termettem, ahol – az azonnali életmentés vélt szüksége helyett - a következő látvány fogadott: féktelen, löttyedt indulatában egy, az ügyintézéssel elégedetlen állampolgár a gyámhatóságiakra oly erővel csapta rá a frissen, nagyjából kétszázezer forintért nemrég, halványzöld opál-üveggel felszerelt fakeretes ajtót, hogy az a tehetetlenségi erőnek és az ártó szándéknak engedelmeskedve dirib-darabra tört. Tettét követően az említett ”valaki” majomszerű fürgeséggel bírta a harmadik emeleti helyszínt elhagyni. “- Fogják el a randalírozót!” – rikoltottam a folyosón, de a Hivatalt hivatalból és nem kevés pénzért őrző “biztonságiak” felszólításomnak ott és akkor valami miatt nem voltak képesek eleget tenni. (Teljesen visszafogott és ártatlan kérdésem: kiknek, miért és hány forintot fizetünk többek között EZÉRT az “őrzésért”, havonta?). A randalírozó elinalt. Fogadóórám a továbbiakban rendben zajlott.

Július végén felmentették tisztségéből a XVII. kerületi Kapitányság élére alig 10 hónapja kinevezett dr. Kohári Péter rendőr alezredest. Helyére Budapest Rendőrfőkapitánya (nota bene: dr. Tóth Tamás, aki anno szintén a XVII. kerületi Kapitányság vezetője volt) augusztus 1.-én dr. Csányi Csaba rendőr őrnagyot nevezte ki, ezzel Rákosmente rendőrségi vezetőinek száma - csak azóta, hogy jómagam XVII. kerületi önkormányzati képviselő vagyok – elérte a féltucatot.

A változatosság gyönyörködtet? Kit…?

Vagy: a Rendőrfőkapitányságnál is olvassák honlapomat? TE JÓ ÉG !!

Amióta jelen blogsorozatom egyik vezérmotívumává vált az egészségügyi kormányzatnak és a telekommunikációnak az elvándorolni készülő orvosok ”honvágya ellen” ható ténykedése, sorban jut eszembe az a néhány eset, amikor a magyar beteg szerény személyem ellen hivatalos panasszal élt, egészen pontosan: orvosi feladatom ellátását, a gyógyítást feljelentéssel “díjazta”.

A legfrissebb egy múlt heti eset: ecseri (tehát kórházam, a Bajcsy Kórház ellátási kötelezettségén kívül eső, kvázi “szívességből” fogadott, kivizsgált és kezelt) beteget vesekövétől testen kívül gerjesztett lökéshullám-kezeléssel óhajtottam megszabadítani. A kivizsgálás, a kőzúzás annak rendje és módja szerint megtörtént, következett a kőtörmeléktől való – nem kevés görccsel, de kellő gyógyszeres kezeléssel uralható fájdalmakkal járó - megszabadulás. A “nem kevés” vesegörcsöt a páciens – meg a területileg illetékes körzeti ügyelet – hősiesen, a beteg 21 éves lánya kevesebb toleranciával abszolválta; a lány tollából a Bajcsy Kórház Főigazgatójának címzett feljelentő levél született, melynek tartalmáról a Főigazgató főnökömön keresztül tájékoztatott.

Ilyen és hasonló esetekben tanácsos, ha a gyakorló orvos – életkorától és szakmai tapasztalatától függetlenül – elfogultságra való hivatkozással a beteg további kezelését elhárítja és – lehetőség szerint – szakmai felettesére bízza. Főnököm – hál’ Istennek – a helyzetet villámgyorsan átlátta és biztosított a beteg további ellátásáról.

Sorozatomban ennél lényegesen bonyolultabb esetismertetések következnek, de jelen, egyszerűnek tűnő – szintúgy honvágy ellen ható – ügy is számos kérdést vet fel – olvasóimtól várom e kérdéseket. 

Amint pontot tettem az utolsó mondatra, majd közreadtam és utólag elolvastam tegnapi bejegyzésemet jöttem rá, hogy kimaradt a honvágy elleni slusszpoén: felejthetetlen ex-miniszterelnökünk, Gyurcsány Ferenc már klasszikussá vált mondása: “…ha nem tetszik, el lehet menni !”…

A mondattal Gy.F., a Szemlőhegy géniusza - akinél ártalmasabb politikus az újkori magyar történelemben talán csak egy, G.Á. valamikori köztársasági elnök lehetett - ”nem adott mást, csak mi lényege”. A felszólítás óta eltelt – az egészségügy bérrendezése szempontjából frusztrán – évek során 4000 (!) orvos hagyta el – ideiglenesen, vagy végleg – Magyarországot és a nővérekről, ápolókról, szakassszisztensekről még nem is beszéltünk! Csak a kormányváltás óta eltelt évben külföldi munkavállalás céljából 1110 orvos kért okleveleiről hatósági igazolást. Lehet a “jobboldali” sajtóban (is) Szalay-féle orvosellenes, vitriolos glosszákat megjelentetni, de ettől még a tény az tény marad: egy magyar kórházi főorvos fizetése tudománydoktori fokozattal nettó 500 euró, míg Ausztriában egy panzió mosogatónője minimum 950 eurót keres… és 2004. december 5. óta a magasan kvalifikált erdélyi magyar egészségügyi munkaerőre sem számíthatunk. Az elvándorlásért pedig, kedves Szalay újságíró, nem az egyénnek kell szégyenkeznie, hanem az adott ország politikai elitjének, amiért nem tudja saját népét, nemzetét az országban tartani!

Jómagam – nyilván – röghöz kötöttként, nyugdíj előtt néhány évvel nem fogok kivándorolni; amikor megtehettem volna (Apám, lakás és munkahely várt Nyugatnémetországban), úgy döntöttem, hogy hivatásom erdélyi magyarként magyar embereket gyógyítani – ha Ceausescu miatt Erdélyben nem lehet, akkor Magyarországon … (de Erdélyben, talán, már újra lehetne… elkerülendő az ilyen és ehhez hasonló mondatokat: “Lehet, hogy az éjszakai ápolónőre húsz-huszonöt beteg jut, köztük talán haldoklás előtti állapotban, de apró kis odafigyeléssel minőségileg lehetne megjavítani az állapotukat… például fölírni, melyik betegnek milyen gyógyszer jár és nem cipőfűzőárusként kínálni a portékát, válasszon a beteg kedve szerint.” /Szalay Károly, Magyar Demokrata, 2011. március 16./)

A “magyar” – és nem magyar – szocialisták Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (l. még: Sztálin) óta – a szó szoros értelmében – hadilábon állnak az egészségüggyel. Nem elég az, hogy a XVII. kerületi MSzP soha - még fénykorában - sem tudott kiállítani egyetlen egy bánatos egészségügyi végzettségű képviselőt, a halódó magyar egészségügyi ellátás újraélesztéséhez országosan sem voltak kézzelfogható megoldási javaslataik. Voltak viszont - ú.n. szabaddemokrata tettestársaiknak is – az egészségügyben dolgozókat is felpaprikázó, tenyérbemászó nyilatkozataik (v.ö.: “Nem kérdezzük a békák véleményét, amikor lecsapoljuk a tavat”, copyright dr. Kóka J., orvos), egyik miniszterük pedig - négy éve sincs -  arra érzett indíttatást, hogy az orvosi hálapénz kapcsán ekként példálózzon: “…az utcaseprő, meg a tűzoltó sem kap hálapénzt, amikor seper, vagy a tüzet oltja…” (Az persze a véleményformálót hidegen hagyja, hogy hány évig kell tanulni, szenvedni, magolni meg éjszakázni, amíg az emberfia utcát tud seperni, tüzet tud oltani, vagy – ugyanannyi pénzért, mint a tűzoltó, vagy kevesebbért, mint az utcaseprő - képesnek mutatkozik egy epilepsziás roham kezelésére, egy vesekövet, egy petefészekdaganatot, vagy egy csípőízületet szövődménymentesen megoperálni…)

Ezért tartom mellbevágónak, amikor kiderül, hogy “menő” jobboldali publicisták sem pontosan – vagy egyáltalán nem – értik, hogy itt és most, a magyar egészségügyben miről is van szó? Nyilván , ha az ú.n. jobboldali újságíróknak annak idején sikerült volna mellőzni a csőlátást és lett volna idejük megjelenni (2000 és 2005 között !!) sajtótájékoztatóinkon (lásd: archívum) most nem írnának le olyan megfontoltnak nehezen nevezhető mondatokat, mint amilyenekre kiváló Szalay Károly vetemedett az egyik “jobboldali” hetilap hasábjain: “…a friss diplomás rezisztensek (sic !) külföldre szegődnek, mert ‘kevés a fizetésük itthon’, nincsenek megbecsülve. Miért? Mit gondolnak? Ki van ma megfizetve Magyarországon? Jól néznénk ki, ha mindenki kipucolna csak azért, mert keveset keres. (…) Ugyanolyan disznóság, amit a tanárokkal, a gyári munkásokkal vagy a birkatenyésztőkkel cselekednek. Elfelejtik a külföldre pucoló orvosocskák, hogy kinek a pénzéből diplomáztak?”

Az írás – melynek minden egyes felvetésére most és korábbi bejegyzéseimben megadtam már a választ - útmutatás fiatal és kevésbé fiatal magyar orvosoknak, honvágy ellen.

Mielőtt a cím láttán lecsapná a számítógép fedelét, meg kell nyugtatnom a nyájas olvasót, hogy alábbiakban nem bőrgyógyászati esetismertetést lesz alkalma olvasni.

Mottó: A magyarok 52 %-a egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy amit vásárol, honnan származik és azzal sem, hogy lehetőleg magyar terméket vásároljon. (Magyar Demokrata, 2011. július 20.)

A papucs

Történt, hogy nejem – az idő vasfoga és a testedzés által megviselt mozgásszerveimet /W. Churchill: “No sport!”/ karban tartandó – egy ragyogó küllemű Scholl típusú papuccsal ajándékozott meg. Lévén általában irreálisan drága, eddig csak hírből ismertem a márkát. A dobozból a papucsot kivettem, forgattam, csodáltam, vizsgálgattam, felpróbáltam… újra és újra megnéztem – a dobozt is, kívül, belül – de csodák csodája: sehol, se a papucson, se a címkéjén, se a dobozon nem találtam a terméket előállító ország nevét… ettől ünneprontó módon szerfelett dühös lettem; az átverés gyanújának árnyéka vetült a méregdrága Scholl papucsra. Azzal a szándékkal, hogy a héten visszakocogok vele a vásárlás helyére, a papucsot visszacsomagoltam és eltettem.

Másnap este nejem a következő történettel fogad: reggel fogta a Scholl-papucsot, vissza-villamosozott Újpestre és a boltban épp szolgálatot teljesítő eladókat kellő udvariassággal megkérte, hogy ugyan mutassák már meg neki, hogy a termék vagy a csomagolás mely részén olvasható az azt előállító ország neve? “-Hát, olyan nincs!” – volt a meglepő válasz. “-Ma, amikor egy ikeás hurkapálcikán is fel van tüntetve, hogy ‘Made in EU’ vagy ‘Made in Mauritius’ , egy méregdrága papucsról nem derül ki, hogy hol gyártották?…” “- A gyártó nem köteles azt feltüntetni” – hangzott a válasz. Nosza, irány a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség, ahol – természetesen /?/ – szintén kudarc.

A történetet végighallgattam, majd laptopot ragadtam, bebillentyűztem a Scholl címszót és a Wikipédiát, ahonnan egy perc múlva megtudhattam, hogy ma már a Scholl minden termékét Kínában állítják elő. Ezért nem található tehát a világhírű “angol” cég termékein az előállító ország neve… 

A gomba

A minap akadt egy szabad délutánom (!), melyet – még munkahelyemen született ötlet alapján – a gyermekemmel történő “papíjjepülő”-gyártás szüneteiben rakott karfiol készítésével teszek majd hasznossá. Tekintve, hogy a Fenke-féle (amúgy világhírű) rakott karfiol tetejére Pékné típusú csiperkegombát, arra pedig nagyobb mennyiségű reszelt sajtot szoktam helyezni, ezeket beszerzendő betértem az “útba esik jövet-menet” multinacionális cég egyik egységébe. Nem leltem kedvenc magyar csiperkegombámat és – mivel nem óhajtottam a tervezett menüről lemondani – keresgéltem a polcokon és találtam is egy “Első osztályú párizsi gombafejek” feliratú és éppen megfelelő nagyságú konzervdobozt.  “- Na, ez jó lesz: a francia gomba világhírű” – mondom magamban, a kasszához haladok, fizetek, majd haza.

A rakott karfiol elkészítésének előkészületi fázisainak vége felé jártam, amikor előkerültek a párizsi gombafejek is. Előkapom olvasó-szemüvegemet, “ráfejlődök” a konzervdoboz hátoldalán lévő ”igenapróbetűs” feliratra és… “Made in China”… olvasom. Viszem a konzervdobozt, mint bűnjelet, a nappaliba, mutogatom feldúltan nejemnek a Kínában készült “Első osztályú párizsi gombát”… (Ő persze nem igazán érti megrökönyödésemet, hisz’ eltelt már néhány év azóta, hogy megállapítottam, hogy a francia labdarúgóválogatottat se Franciaországban gyártották…)

Amúgy az elmúlt választási ciklusban több, mint két éven keresztül Alexa György, a XVII. kerület akkori országgyűlési képviselője töltötte be az Országgyűlés Fogyasztóvédelmi Eseti Bizottságának elnöki tisztét. Vajon, hallott-e a “tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalma” c. törvénycikkelyről?

Ma Varga Béla hadbíró felmentette és szabadlábra helyezte Képíró Sándor 97 éves magyar tisztet, akit korábban Efraim Zuroff, a Wiesenthal központ “megélhetési nácivadász” (copyright: index.hu) igazgatója ártatlan civilek 70 évvel ezelőtti kivégzése okán jelentett fel. Annak idején Képíró Sándor mentette meg az újvidéki Rex szálló zsidó tulajdonosait a haláltól.

Varga Béla hadbíró múlt héten bocsátotta szabadlábra a Gyurcsány-kormány hazaárulással gyanúsított titokszolgáit.

Lehet, hogy Varga Béla hadbíró (is) olvassa honlapomat? TE JÓ ÉG !

Nem tudok róla, de bizonyára lehetett olyan olvasóm, aki túl “keménynek” tartotta júl. 16.-i bejegyzésemet…és mielőtt mai írásomat tovább tanulmányoznák, kérem, lapozzanak eggyel lejjebb és olvassák el azt – ha lehet – még egyszer, figyelmesen. Amint ez megtörtént - majd a kiskorúakat elküldték aludni - Önök üljenek le fotelükbe, szorosan kössék be biztonsági öveiket, majd csemegézzünk együtt, kedvünkre, kötetlenül a Magyar Nemzet c. napilap mai számának írásaiból! 

“Titkos marad a hazaárulás?” – kérdi a nyitóoldal szalagcíme. A kommentár (egyik gyöngyszeme) pedig így hangzik: “A közvélemény egyre nagyobb nyomása ellenére több fideszes politikus is egyetért abban, hogy óvatosan kell bánni a kémügy titkosításának feloldásával”… (sic ! a szerk. megj.), majd: “Kövér László szerint azzal , hogy magáncégeknek adtak megbízásokat és engedtek betekintést a titkosszolgálatok munkájába, a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetői erkölcsi értelemben hazaárulást követtek el”…ugyanakkor “...az ügyben nyomozó katonai ügyészség munkatársai határozzák meg, hogy mi kerülhet nyilvánosságra…” Úgy-e, emlékszik és figyel a nyájas olvasó ?!

Lapozzunk a mai Magyar Nemzet második oldalára, ahol parlamenti képviselő követeli a “pártállamban vezető beosztást betöltő, pártutasítást végrehajtó, illetve a megtorló, a jogállamiságot megcsúfoló eljárásokban részt vevő bírák, ügyészek” azonnali távozását (alig 48 óra telt el korábbi blogbejegyzésem óta…)

Lapozzunk tovább. Még mindig a Magyar Nemzet mai száma, 7. oldal, részlet: ” Csak üdvözölni lehet az elképzelést, hogy az őszi parlamenti ülésszak kezdete előtti közös Fidesz-KDNP- frakcióülés témái között szerepel majd az igazságszolgáltatás átalakítása…már boldogult Antall József idején el kellett volna kezdeni a munkálatokat, de legalábbis jól kiszellőztetni a Markó utcai épületeket…a koncepciós időkben szocializálódott szellem máig a falak közt kísért…”

Fentiekből számos következtetés származtatható, de itt és most csak néhány (alap)gondolatomat osztanám meg Önökkel:

ad 1./ minden bizonnyal az iskolai nyári szünet időtartamának Pokorni-féle módosítási szándéka is egy sarkalatos probléma, vannak azonban kérdések, melyekben az egészséges radikalizmus mellőzését - mindnyájunk érdekében ! – a Fidesz ma már nem engedheti meg magának.

 ad 2./ a patkányokat nem lehet “mérsékelten” irtani.

ad 3./ lehet, hogy a Magyar Nemzetnél olvassák a honlapomat…? TE JÓ ÉG !