Ezúttal nem (csak) az Európai Unió, hanem az égiek is rárontottak Magyarországra: Forradalmunk és Szabadságharcunk 165. évfordulóját megünnepelni szándékozókra igencsak zord időjárási körülmények vártak.

Bár reggel több rádióadón is bemondták, hogy a meteorológiai viszonyok okán az ünnepi szabadtéri rendezvények elmaradnak, tudván azt, hogy nálunk, Rákosmentén nincs olyan rossz idő, ami az ünneplésben megakadályozhatna minket, telefonálgatás, “sms-ezés” és mérlegelés nélkül bepattantam némi kínlódás árán a hótól megszabadított “szépkorú” gépjárművembe és a keresztúri negyvennyolcas emlékműhöz hajtottam. Nem csalódtam: a hó, a fagy, a viharos szél ellenére ott várakozott már az ünnepelni vágyók kicsiny, de elszánt csoportja. Kihangosított ünnepi beszéd helyett gyors felvezetés, gyors és mégis méltóságteljes koszorúzás,

majd gyors távozás a Vigyázóba… ott hangzott el lengyel testvéreink – a krosnoi járás elöljárójának – a csekély, de lelkes közönség által vastapssal jutalmazott ünnepi beszéde, majd a Musica Historica együttes, illetve Dér Denissa és Őze Áron által előadott ünnepi műsor.

Számomra a műsor fénypontja Petőfi Sándor “Szeptember végén” című – utoljára gyermekkoromban, Latinovits Zoltán előadásában hallott – verse volt Őze Áron tolmácsolásában. Sajnos, az élményt dokumentálandó kép- és hanganyaggal nem rendelkezem – interneten sem leltem -, de a csendben, halkan, ugyanakkor elementáris erővel előadott férfias líra – Petőfi Sándor talán legszebb szerelmes verse – könnyeket csalt a szemembe:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,/De látod amottan a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt./ Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár,/ S még benne virít az egész kikelet,/ De, íme, sötét hajam őszbe vegyül már,/ A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…/ Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!/ Ki most fejedet kebelemre tevéd le,/ Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?/ Oh, mondd: ha előbb halok el, tetemimre/ Könnyezve borítasz-e szemfödelet?/ S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,/ Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,/ Fejfámra sötét lobogóul akaszd,/ Én feljövök érte a síri világbol/ Az éj közepén, s oda leviszem azt,/ Letörleni véle könyűimet érted,/ Ki könnyeden elfeledéd hivedet,/ S e szív sebeit bekötözni, ki téged/ Még akkor is ott is, örökre szeret!

Az ünnepi műsor összességében nagyszerű volt, köszönet érte a Vigyázó Művelődési Ház vezetőinek. Számomra emlékezetes szerepben – nyilván, az én hibám – korábban nem láttam Őze Áront. Az a színvonal viszont, amit a mai napon képviselt, az a hangulat, mely versmondásában – minden kétséget kizáróan – mindnyájunkat megfogott, a legnagyobbak közé emeli.

Rákosmente évek óta sikerrel rendezi meg óvodásai számára – emlékezetem szerint kezdetektől fogva Koszorúsné Tóth Katalin óvodavezető és önkormányzati képviselő által patronált -, Makk Marci nevét viselő sportnapot. A jeles eseménynek ma is a – kerületünkben legnagyobb tornateremmel bíró – Újlak utcai iskola adott helyet.

A 9 órára meghirdetett eseményre családommal, lelkes szurkolókként, 8 óra 59 perckor  érkeztünk. A küzdőtérre – pontosabban a nézők számára fenntartott, már zsúfolásig telt néhány négyzetméterre – behatolván vált nyilvánvalóvá, hogy az események megtekintése nejem és gyermekem számára valószínűsíthetően nehézségekbe fog ütközni. Az ideális optikai élmény elérése végett kifejtett tevékenységünk közepette keveredtünk ugyan némi szelíd verbális ellenállásba, a végeredmény mégis csaknem tökéletesre sikeredett: nejem eskü terhe alatt állította, hogy egy tupírozott-melírozott és egy kopasz fej között, centiméternyi rést kihasználva hosszú másodpercekig látta a Bóbita Óvoda Őzike csoportjának Andi nénijét, vírusfertőzéséből éppen kigyógyult gyermekem pedig karomon, majd nyakamban ülve csoporttársa zseniális futásának lehetett megfellebbezhetetlen szemtanúja.

Nem a bennem égő, elpusztíthatatlan versenyszellem, hanem a kellő fizikai erő hiánya akadályozott meg abban, hogy 22 kilogramm súlyú, nyakamban ülő gyermekem számára fél órán túl is biztosíthassam a verseny megtekintéséhez szükséges optimális látószöget, így a szervezők számlájára írható halk morgásaim kíséretében egy órán belül elhagytuk a küzdőteret.

Konklúzió: kerületünk nem hogy egy óvodás sportnap, de semmilyen néven nevezendő nagyobb szabású rendezvény befogadására alkalmas fedett hellyel nem rendelkezik. A gazdasági válság a végéhez közeledik, a válságot túléljük,  Rákosmente közössége pedig sportcsarnokért kiált! Erre kerületünkben ideális hely nem egy adatik, az erre való pénzt pedig, ha Isten és Önök is úgy akarják, jövő év őszétől előteremtjük.

A versenyt egyébként a Hófehérke óvoda ifjú sportolói nyerték. Gratulálunk!

“A nemzeti bankok függetlenségének elve, már ami első sorban a kis államokat, a gyengéket és a ráutaltakat illeti, az egyik legrégibb liberális gyarmattörvény, amely éppen hogy nem függetlenséget, hanem sorba állítottságot jelent. A nemzeti bankok közös háttérhatalmi irányításban vannak láncba fűzve és nemcsak a váltakozó előjelű kormányoknak nincsenek kiszolgáltatva – ami önmagában helyes volna -, hanem a nemzetek sorsalakításába sincsenek beleállítva, sőt, ha találnak élükre egy olyan sötét nemzetközi tárnokmestert, mint Simor, a nemzetellenesség erődítmény-rendszerévé válhatnak. Ezért az MNB kulcskérdés. Simorék kamatpolitikája roppantul megnehezíti és megdrágítja a kormány pénzhez jutását, együttműködése a Soros-féle spekulánsokkal halálos veszedelem.” (Csurka István, 2012. január)

A magyar “rendszerváltást” megbénító Fekete-Surányi-Simor jegybank-korszak végéhez értünk. Monetáris politikánk – nemzetünk – számára meghatározó döntést tesz közzé holnap Magyarország Miniszterelnöke.

F. év február 17., 19., 21.-i jegyzeteimre (l. ott)  ”Székelyföldi harc az anyanyelvért” címet viselő tudósításában “válaszol” Rostás Szabolcs, a Magyar Nemzet munkatársa a napilap ma megjelent számának 9. oldalán:

“Zászlóháború után nyelvháború robbant ki Székelyföldön magyar önkormányzati vezetők és a román hatóságok képviselői között. (…) Ráduly Róbert, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elöljárója egy hétfő esti rendezvényen beszélt a magyar nyelvhasználatról, amikor a negyvenezer lakosú, 80 százalékban magyarok lakta Csíkszereda főterén ünnepélyesen felvonták a székely zászlót. (…) Aznap a bukaresti diszkriminációellenes tanács pénzbírsággal sújtotta Rádulyt amiatt, hogy a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta a városi főépítészi állás betöltésére kiírt pályázaton.

>Legyen világos: Csíkszeredában a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező. A prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek, aki a székelyek adójából él, ismernie kell anyanyelvünket.< jelentette ki Ráduly Róbert.

Ezt követően közölte Mircea Dusa szociáldemokrata politikus: a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e még románul és kell-e útlevelet felmutatnia?”

Nyájas Olvasó! Elmondanám, hogy nagyjából összes felmenőm Csíkszeredában született. Ott, akkor, amikor Ők születtek, majd amikor én születtem és nőttem fel Székelyföldön, román szót elvétve lehetett hallani. A magyarországi szocialisták által 2004. decemberében románnak deklarált nagyszüleim egyetlen megveszekedett román nyelvű összetett mondatot sem tudtak. Ráduly Róbert szándéka tehát támogatandó. Ugyanakkor döbbenetes – és Ráduly pártja, az RMDSz utóbbi 23 évének kudarca -, hogy ma Csíkszereda lakosságának 20 %-a román (!!)

Úgy-e, Nyájas Olvasó, nem kell mondanom, hogy Mircea Dusa szociáldemokrata politikus aggodalmai vágyaimat tükrözik?

A kommunista diktatúra áldozataira emlékezvén jutott eszembe a közel 20 éve, Gothár Péter rendezésében készült, fenti címet viselő, a kommunizmus és a szocializmus lélektanát minden addigi alkotásnál élethűbben ábrázoló magyar film. A kommunista diktatúra fő- és mellékszereplői annak idején is köztünk éltek: ma már minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy “A részleg” a kilencvenes években ennek okán nem nyerhetett kellő publicitást.

A kommunizmus, a szocializmus fogalomköre a mai huszon-, harminc-, negyvenéves magyaroknak – az erre a célra már korábban kiképezett, zömében pedagógus szakembergárda tevékenysége nyomán – felfoghatatlanná és értelmezhetetlenné vált… aminek következtében a mai “fiatalok” szüleiktől is általában csak annyit hallhattak, hogy “…igen, olyan volt, amilyen, de fel tudtam nevelni két gyermekemet, betevő falatunk, meg hétvégi házunk is volt”… az pedig az ekként szocializált honfitársaink jelentős részét egyetlen bágyadt gondolat erejéig sem érinti meg, hogy eközben egy bizonyos pszicho-szociálisan pontosan körülhatárolható politikai elit a valaha volt szocializmussal elégedett népréteg gyermekeinek jövőjét saját szüleivel pusztíttatta el…

Kívánom, hogy gyermekeink soha ne érezzék azt, amit mi éreztünk akkor, amikor 1956-ot követően szüleink barátai a Duna-csatorna építéséről írtak helyszíni tudósítást. Kívánom, hogy gyermekeink soha ne tudják meg, milyen volt többször tíz órát ülni az ÁVH vagy a  Securitate kihallgató-szobájában. Soha ne tudják meg, milyen érzés volt az, amikor jeles személyiségekkel az erdőben kellett beszélgetni, mert tudtuk, hogy zárt térben lehallgatnak. Soha ne tudják meg, hogy milyen volt az, amikor kihúztuk a telefon csatlakozóját és abban mégis megmaradt az alaphang. Soha ne érezzék, hogy legjobbnak hitt barátainktól is félni kell.

Soha, senki ne lehessen többé a kommunizmus és a szocializmus áldozata.

Megtekintését kötelezővé tenném, de kívánom, hogy soha ne értsék meg, miről szól Gothár Péter “A részleg” című filmje.

Ma, Rákosmente Önkormányzatának februári rendes képviselő-testületi ülésén napirend előtt ekként szóltam:

Tisztelt Jegyző asszony, Polgármester úr, képviselő-társaim, vendégeink!

Úgy is, mint Képviselő-testületünk egyetlen székely származású képviselője, engedjék meg, hogy a magam nevében, valamint  a Magyarországon élő erdélyi magyarok, székelyek és csángók nevében, az Erdélyben élő magyarok, székelyek és a Kárpátokon innen és túl élő csángók nevében is megköszönjem, hogy Rákosmente Polgármesteri Hivatalának homlokzatán székely zászló lobog!

Számos nagyszerű, idős ember él választói körzetemben.

Ma a 90. életévét betöltött Duda Mihályt köszöntöttem.

Fogvacogtató időben érkezem a Földműves utca 11.-be. Csengetek, bebocsáttatok. A második emeleten elegáns, fiatalos úr fogad. Bemutatkozom, “lekabátolok”. Ünnepelt jelenlévő családtagjai – kiváló küllemű magyar emberek – invitálnak, hellyel kínálnak, majd maga az ünnepelt – a korábban ajtót nyitott elegáns és döbbenetesen fiatalos úr – is előkerül: Ő 1923. február 16.-án született  Duda Mihály. Átadom Neki Magyarország Miniszterelnöke által küldött emléklapot és az ajándék vörösbort, közben elkészülnek a családi fotók.

A 90 éves Duda Mihály elmondja, hogy életútja nem szokványos: közel 54 éven át dolgozott ugyanazon a munkahelyen. Keresztúrra néhány éve költözött, de lévén, hogy lánya Rákoscsabán él, semmiben nem szenved hiányt. (Megemlítem, hogy naponta, a Ferihegyi út 95. sz. alatt rendelek, szükség esetén tehát bármikor rám is számíthat.)

Bár “a jó vendég az, aki rövid ideig marad”, hosszasan beszélgettünk még a kiváló egészségnek örvendő 90 éves Duda Mihállyal, akitől búcsúzóul engedélyt kértem (és kaptam!), hogy 10 év múlva újra felköszönthessem:

(fotó: tizenhetedik.hu)

Alábbi levelet 2013. február 14.-én kaptam, azt vágatlanul teszem közzé:

Felvidéken is kitűztük a székely zászlót

http://www.felvidek.ma/nezopont/jegyzet-kommentar/37855-felvideken-is-kituztuk-a-szekely-zaszlot

Nem vagyok székely. Palóc vagyok! Konok, mint a székelyek, néha mégkonokabb. De figyelek rájuk, mint a többi nemzettársamra aKárpát-hazában – írja Hrubík Béla, Ipolynyék polgármestere aztkövetően, hogy szolidaritásból kitűzte a székely zászlót.A székelyekkel való szolidaritás jegyében a napokban számos helyen,Magyarországon és szívem szerint Felvidéken is, kitűzték a székelyzászlót a polgármesteri hivatalok homlokzatára.Sokan nem értik, hogy miért, mint ahogyan a román miniszterelnök sem,és csak egy újabb demagóg “ne avatkozzanak be Románia szuverenitásába”mondat hagyja el a száját, a nélkül, hogy gondolkozna. De nem értiSzanyi Tibor és Gyurcsány Ferenc sem, mert könnyebb nem érteni, mintfelemelkedni a napi küzdelmeik magasába abból a szellemi és erkölcsipocsolyából, melyben mindketten élnek párttársaikkal egyetemben,tisztelet a kivételnek. Pedig a székelyek ott vannak szülőföldjüköntöbb mint ezer éve.Ott gyilkolták, alázták, éheztették, semmizték ki őket az elmúltmásfél évszázadban, a szülőföldjükön, amihez megkérdőjelezhetetlenülragaszkodnak. Az utolsó rögig. Mert az övék. Nem a románoké, nem aCeausescu által gondolkodásban visszamaradott besúgóké – azok csakszeretnék, hogy övék legyen – de amíg egyetlen székely él ezen aföldön, mindig lesz, aki emlékezteti majd őket arra, hogy mikéntkerült a fennhatóságuk alá ez a föld. A Székelyföld.

Nem vagyok székely. Palóc vagyok! Konok, mint a székelyek, néha mégkonokabb. De figyelek rájuk, mint a többi nemzettársamra aKárpát-hazában. A sorsukra, a küzdelmeikre, a sikereikre és akudarcaikra. Olvasom a történelmüket, amit a magyar történelemrészeként lehet csak megérteni. A honfoglalás előtt és után is ittvoltak már, részei voltak mindennek, ami magyar. Harcoltak tatár,török, Habsburg ellen, hadakoztak az oláhokkal, mócokkal, demegmaradtak.

Európában látszólag véget értek a nagy háborúk, melyeket fegyverekkelvívtak és ez jó. De vannak másfajta háborúk is, amelyet nemfegyverekkel vívnak. Ezek a háborúk sokkal alattomosabbak, mert nincsfüstjük, nem égnek le falvak, városok, házak benne. Nem szakadnak lekarok és lábak. De ezeket a háborúkat is emberek, népek ellen vívják.Szobrok, zászlók, nyelvek, hagyományok, iskolák, székely kapuk és utcanévtáblák ellen. Az emberi lélek ellen. És ebben is meg lehetnyomorodni. Ez a harc folyik most. A nyomorúság háborúja. EgészEurópában. És mindenki úgy tesz, mintha nem így lenne.A politikusok homokba dugják a fejüket. Nem látnak, nem hallanak, ésnem beszélnek. Milyen szegény és esetlen lehet az az ország, az apolitika, amely fél, megijed, megretten egy zászlótól, vagy egyszobortól? Aki fél a kimondott szótól, az elénekelt énektől, a megültünneptől, a halottakra, emlékművekre tett koszorúktól.Milyen esendő az a nemzet, mely nem enged maga mellé ülni olyannépeket, nemzeteket, melyek egy országban, együtt élnek vele? Mégisígy van. Naponta szembesülünk vele.Ez hiányzik Európából. Ami nem vesz el az enyémből, sőt, hozzátesz,gazdagítja azt, azzal én is több leszek. Ami megfér az enyém mellettegy utca névtáblán, egy útjelző táblán, egy vasútállomáson egybuszmegállóban, azzal az enyém is több, gazdagabb, sokrétűbb,átláthatóbb, hatékonyabb lesz. Mégsincs így.

Magyarország miniszterelnökét gyakran kigúnyolják, mert azt mertemondani, hogy szellemi szabadságharc folyik Európában. Pedig így van.Nagyon sokan megrettentek ettől az igazságtól. Főleg azon politikusok,akik az elmúlt évtizedben utcasarki örömlányként feküdtek le anemzetközi tőke és a világot uralni akaró bankok kénye-kedve szerint,és sodorták majdnem Magyarországot a nyomorúság és kilátástalanságszélére. Ez a zászló ennek a szabadságharcnak a jelképe. Egy nemzetbüszkeségének, élni akarásának utolsó reménye, színe, pompája. A miközös zászlónk. Európa szívében, minden magyar szívében.

Hrubík Béla, Felvidék.ma

“- Hásze idenézz, Uram – bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. A szász, az dolgozik, s a veszekedésben mindég a mellé áll, aki az erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is, s a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet!

Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy az éppen így igaz, s mivel pedig a zsebében már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.” (Wass Albert)

Ma, Rákoskerten, Wass Albert halálának 15. évfordulóján közel kétszázan emlékeztünk az erdélyi íróra.

A Bedei Gábor alkotta nagyszerű szobornál  Papp Lajos szívsebész professzor mondott ünnepi beszédet. (fotó: tizenhetedik.hu)

“…fennakadások lehetnek az ügyeleti rendszerben”…véli Éger István, a MOK elnöke és véljük mindahányan, érintett, gyakorló orvosok annak nyomán, hogy f. év júliusával kezdődően rendelet szabályozza az alap- és kórházi ellátásban dolgozó rezidensek (szakvizsga előtt álló fiatal orvosok) ügyeleti tevékenységét. Az intézkedést, miszerint minden egyes rezidenst minden ügyeletben szakorvos “mentor” kísér – bár elvileg megalapozott – hatástanulmány nem előzte meg, gyakorlatilag pedig kivitelezhetetlen. Erre nem a döntéshozóknak, hanem a fenntartóknak kell nagyon rövid és nagyon keserves munkával járó heteken belül megoldást találniuk.

Fentiek kapcsán jut eszembe az, amikor életemben először, zsebemben 6 hetes diplomával, idős szakorvos, “mentor” nélkül hagytak magamra a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai Osztályán ( háromnegyed millió fő volt az ellátási terület + a 2500 ágyas Megyei + 9 csatolt kórház, úgy, mint: Kazincbarcika, Ózd, Szikszó stb…) – de hisz’ első ügyeletemről már írtam, most a második, majd a harmadik következik, de ennyi év távlatából csak a tényekre emlékezem, a sorrendben már nem vagyok biztos.

Kb. harminc éve történt. A Kórház Sebészeti osztályára kora délután nagy sebességgel közlekedő szirénázó esetkocsi érkezik. A – sokkos állapotban lévő – fiatal férfi lengyel egyetemista, kvázi “vendégmunkásként” dolgozott egy felszíni fejtésnél (vagy útépítésnél?), amikor két méter magas, több tonnányi, támasz nélküli föld zúdult rá. A páciens csípőcsontja szenvedett darabos törést, kismedencei szervei sérültek súlyosan. Általános sebészeti és aneszteziológiai ellátás, sokktalanítás után elvégeztük a húgyhólyag – és húgycsősérülés okán szükségessé vált életmentő beavatkozásokat.

A sürgősségi ellátást követően a fiatalemberre hosszas és párját ritkítóan bonyolult húgycső-plasztikai műtétek sora várt, ezért a lábadozást követően – mely az elszenvedett sérülések okán oly hosszú volt, hogy a páciens lassan már nyelvünket is kezdte érteni – tájékoztattuk Őt, hogy szülővárosában, Krakkóban él és dolgozik a világ legragyogóbb húgycső-sebész urológus professzora, tehát – mivel utaztatása már minden további nélkül megoldható – célszerű lenne a további kezelést lakóhelyén abszolválni. Betegünk egy nap gondolkodási időt kért, mérlegelt, majd döntött: tekintve, hogy megmentettük életét, Ő méltányolja, hogy a húgycső-sebészetet tekintve milyen színvonalat képvisel a krakkói professzor, sorsát mégis kezünkbe helyezi, cselekedjünk tehát belátásunk szerint.

Nem csak tehetséges és határozott – de akkoriban még igen fiatal – osztályvezető főorvosunk, hanem addig Magyarországon még senki nem végzett a lengyel fiatalember ellátásához szükséges műtéti típust. A szakma szabályai szerint a plasztikai műtéttel a sürgősségi ellátást követően eleve hónapokig kellett várni (betegünk itt-tartózkodását a magyar Külügy és Belügy, valamint a Lengyel Nagykövetség “lepapírozta”, a fiatalember némi napidíjat is kapott). A várakozás ideje alatt néha a főnővérünknél, néha nálam, az orvosszállón töltött egy-egy délutánt, egyszer-kétszer elvittem ebédelni, meg “világot látni” Lillafüredre, Tapolcára…

Hosszas tanulás és előkészület előzte meg az utolsó, a nagy húgycső-rekonstrukciós műtétet. A műtét, melyben rajtunk, urológusokon kívül ortopéd sebész és baleseti sebész is közreműködött, közel hét órán át tartott. A páciens további egy hónapig feküdt még a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai osztályán, majd – hosszas, könnyektől sem mentes búcsúzkodást követően – panaszmentesen távozott Krakkóba.

Másfél hónap múlva érkezett a Titkárság címére egy angol nyelvű levél, melyben lengyel betegünk munkánkat még egyszer megköszönte, tájékoztatott arról, hogy – kérésünknek megfelelően – felkereste a világhírű krakkói urológus professzort, aki üzeni, hogy mindent rendben talált és gratulál…

Leírhatatlan elégtételt és büszkeséget éreztem, amikor a pár soros levelet elolvastam…