Ezúttal nem (csak) az Európai Unió, hanem az égiek is rárontottak Magyarországra: Forradalmunk és Szabadságharcunk 165. évfordulóját megünnepelni szándékozókra igencsak zord időjárási körülmények vártak.

Bár reggel több rádióadón is bemondták, hogy a meteorológiai viszonyok okán az ünnepi szabadtéri rendezvények elmaradnak, tudván azt, hogy nálunk, Rákosmentén nincs olyan rossz idő, ami az ünneplésben megakadályozhatna minket, telefonálgatás, “sms-ezés” és mérlegelés nélkül bepattantam némi kínlódás árán a hótól megszabadított “szépkorú” gépjárművembe és a keresztúri negyvennyolcas emlékműhöz hajtottam. Nem csalódtam: a hó, a fagy, a viharos szél ellenére ott várakozott már az ünnepelni vágyók kicsiny, de elszánt csoportja. Kihangosított ünnepi beszéd helyett gyors felvezetés, gyors és mégis méltóságteljes koszorúzás,

majd gyors távozás a Vigyázóba… ott hangzott el lengyel testvéreink – a krosnoi járás elöljárójának – a csekély, de lelkes közönség által vastapssal jutalmazott ünnepi beszéde, majd a Musica Historica együttes, illetve Dér Denissa és Őze Áron által előadott ünnepi műsor.

Számomra a műsor fénypontja Petőfi Sándor “Szeptember végén” című – utoljára gyermekkoromban, Latinovits Zoltán előadásában hallott – verse volt Őze Áron tolmácsolásában. Sajnos, az élményt dokumentálandó kép- és hanganyaggal nem rendelkezem – interneten sem leltem -, de a csendben, halkan, ugyanakkor elementáris erővel előadott férfias líra – Petőfi Sándor talán legszebb szerelmes verse – könnyeket csalt a szemembe:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,/De látod amottan a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt./ Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár,/ S még benne virít az egész kikelet,/ De, íme, sötét hajam őszbe vegyül már,/ A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…/ Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!/ Ki most fejedet kebelemre tevéd le,/ Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?/ Oh, mondd: ha előbb halok el, tetemimre/ Könnyezve borítasz-e szemfödelet?/ S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,/ Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,/ Fejfámra sötét lobogóul akaszd,/ Én feljövök érte a síri világbol/ Az éj közepén, s oda leviszem azt,/ Letörleni véle könyűimet érted,/ Ki könnyeden elfeledéd hivedet,/ S e szív sebeit bekötözni, ki téged/ Még akkor is ott is, örökre szeret!

Az ünnepi műsor összességében nagyszerű volt, köszönet érte a Vigyázó Művelődési Ház vezetőinek. Számomra emlékezetes szerepben – nyilván, az én hibám – korábban nem láttam Őze Áront. Az a színvonal viszont, amit a mai napon képviselt, az a hangulat, mely versmondásában – minden kétséget kizáróan – mindnyájunkat megfogott, a legnagyobbak közé emeli.