Június 4.-én minden idők legkegyetlenebb – a történelmi Magyarországot feldaraboló – európai békediktátumára emlékezünk.

A “szerződés” 92. évfordulóján – ezúttal június 2.-án, 16 órakor -, a Népkertben álló Országzászlónál koszorúzunk.

Kérem mindazokat, akiknek – nemre, fajra, vallásra és pártállásra való tekintet nélkül – fontos Hazánk és fáj Trianon, hogy – akár egyetlen szál virággal – tegyék tiszteletüket megemlékezésünkön.

“…képtelen vagyok megérteni a szemetelőket…”

Hétvégén, egy hónappal áprilisi nagytakarításunk után tettem sétát saját és a 3.sz. egyéni választói körzet határán, ott, ahol munkánk zöme folyt.

A négyes számú körzetben (határait l. ott), a Kaszálótól északra, a patakparton úgy-ahogy sikerült megőrizni a takarítás utáni állapotot:

Ami viszont a “szomszédban”, a trianoni emlékmű mögött, valamint a hajléktalanok által birtokba vett közösségi rom környékén tapasztalható, az kriminális. Kizártnak tartom azt, hogy bárki észérvekkel alátámasztottan képes lenne megmagyarázni, hogy múlt havi, igen körültekintő szemétszüretünket követően bármely polgártársunk – ott, ahol mi, képviselők és csapataink patyolattisztaságot hagytunk magunk után – mi okból akaszt népkerti fára szakadt kezeslábast, mi okból hajít a bozótba energiaitalos bádogdobozokat, mi okból hagy az úton szakadt zoknit és ásványvizes műanyag flakont…

Kéretik tudomásul venni: civil értékrend, honpolgári tudat, közösségért érzett felelősség vagy van, vagy nincs – azt semmilyen polgármesteri fellépés, vagy önkormányzati képviselői szerepvállalás és semmilyen egyéni képviselői pénzkeret nem fogja pótolni.

Továbbra sem vagyok képes megérteni a szemetelőket.

Pünkösdöt, a Szentlélek kiáradásának közeledtét, idén mi, magyarok sajátos élményekkel “ünnepeltük”:

Előbb vörös festékkel Horthy Miklós szobrát önti le egy belvárosi ciocinikus ügyvéd, néhány napra rá Marian Cozma alig büntetett gyilkosai magukat Nagy Imréhez hasonlítva “koncepciós pert” emlegetve randalíroznak a bíróságon, majd Moldova György, a kommunizmusban sikeres magyar író simogatja Kádár János frissen felavatott szoborfejét és titulálja őt a sajtó nyilvánossága előtt “proletárszent”-nek… közben a román hatóságok Nyírő József – végakaratának megfelelően szülőhelyén újratemetendő székely író – hamvait keresve rendeznek Biharkeresztestől Korondig egészen abszurd hajtóvadászatot…

Mi, magyarok, pedig a számunkra meghagyott Magyarországon, Erdélyben és a többi elveszített országrészben – “ott, ahol zúg az a négy folyó, ott, ahol szenvedni jó” – csendben és türelemmel várjuk, hogy Őrájuk, az idegenszívűekre – az ügyvédre, a bűnözőre, az íróra, a rendőrre – is kiáradjon majd Jézus szeretete Pünkösdkor és mindenkor…

Fenti nevet viselő lovarda Rákoscsabán, a Rauch mögött, a Kis Károshíd út végében működik. Megtekintését és “használatba vételét” kicsiknek és nagyoknak egyaránt ajánlom.

Május 26.-án, szombaton egész napos western – lovasnapot tartottak.

Volt ott “minden, ami ló”, minden, mi szemnek és ép testben ép léleknek ingere: pónin, futószáron ügető hatévestől nagyszerű akadályverseny-teljesítményt bemutató tizenévesig, majd az “igazi” cowboy-ok napi munkájával is megismertető bemutató előadás egyaránt.

Kerületünk – fekvése okán is – rendkívül szerencsés: számos lovasklub és lovastanya működtetésére ad lehetőséget.

Kedves Szülők! Szíveskedjenek megismertetni a lovassportot gyermekeikkel… és merjenek Önök is felülni a lóra! Jómagam – bármily hihetetlen – 43 éves koromban lovagoltam először és tizenkét éven át gyakoroltam e ragyogó sportot… ebben az esetben a “sport” szó persze nem teljesen fedi a valóságot, hisz’ az, amikor az emberfia már olyan szinten műveli, hogy saját maga felnyergel, majd lova hátán elindul “toronyiránt” és napnyugta előtt, vágtában, a mezőn maga előtt látja saját és jókedvű lovának hosszabbodó árnyékát, a felszálló porfelhőt, majd átvág a borókáson, apró tisztáson fácánok rebbennek fel, az erdő szélén őzek kelnek velünk versenyre… az – nekem elhihetik – egy semmivel össze nem hasonlítható életérzés…

Legközelebb a – szintén rákoscsabai – Montevigót látogatjuk meg. Addig is, íme, egy gyönyörű, tegnapi portré:

Ma a Kaszálón évtizedek óta közmegelégedésre működő Csicsergő Óvoda jubileumi, egész napos műsorára voltam hivatalos.

Tanult mesterségem gyakorlása okán az ünnepi megnyitón megjelenni nem volt lehetőségem; “kárpótlásul” a délutáni bábelőadás szünetében az óvoda vezetőjével, Nagyné Szabó Etelkával cseréltünk hosszasan eszmét.

Szó esett a csoportonkénti gyermeklétszám kényszerű növeléséről ( Budapest egyetlen olyan kerülete vagyunk, melynek lakossága és azon belül a gyermekek száma is folyamatosan növekszik), a kisgyermekekre a környezetükből érkező fokozódó “nyomásról” és még sok mindenről; Nagyné Szabó Etelkával abban is egyet lehetett érteni, hogy 20-25 évvel ezelőtt az óvodások makroklímája okozta stresszhelyzetek egészen mások voltak, mint manapság. Jómagam – nem lévén szakember – ezt úgy látom, hogy a szülőkre háruló, fokozódó mennyiségű feladat a gyermekekkel való törődés rovására megy; a munkahely – vagy munkanélküliség – feszültsége rajtuk csapódik le, jobb esetben úgy, hogy “belökik” őket a TV elé, ahol az “Öreg néne őzikéje” helyett ömlesztve kapják az ocsmány és agresszív animációs- és rajzfilmek tömkelegét. Ehhez társul – már óvodás korban! – az egészségtelen szellemi (internet!) és testi (festékes, sós, édes műanyag) táplálék, később a krónikus mozgáshiány. Óriási tehát az óvónők felelőssége, de véleményem szerint a gyermek egyéni fejlődése – a járni tanulástól az általános iskoláig – mégiscsak a család szeretetén és odafigyelésén múlik.

Megtudtam azt is, hogy a Csicsergő 25. születésnapjára egyéni képviselői keretemből – tehát közpénzből – szánt emeletes udvari játék beszerzése késik, üzembe helyezése a szeptemberi évnyitón várható. Izgatottabban várom, mint egy csicsergős kiscsoportos…

Előfordul, hogy nem tölt el boldogsággal, amikor egy bizonyos kérdésben hangoztatott állításunk beigazolódik.

Alábbi – a Magyar Nemzet c. napilapban megjelent – hír akkor nyer igazán értelmet, ha Nyájas Olvasóm “fellapozza” f. év január 21.-én és 26.-án, “Európa, vigyázz” címen közzé tett, az Európai Unió és az Európa Parlament Magyarországgal kapcsolatos – bízvást mondhatjuk: áldatlan – tevékenységével foglalkozó bejegyzéseimet.

Íme, a M.N. minapi “széljegyzetének” lényege egyetlen mondatban:

“A megkérdezetteknek csupán 28 százaléka vélekedett úgy, hogy Nagy-Britanniának az EU-ban kell maradnia - derül ki a YouGov brit közvélemény-kutató legfrissebb felméréséből…”

Engedtessék meg közre adnom a britek – fent ecsetelt – közvélekedése és a napokon belül eszkalálódó görög helyzet nyomán, az Európai Unióval kapcsolatban (is) megfogalmazódott egyetlen mondatnyi magánvéleményemet:

Az a szervezet, melybe bizonyos feltételek teljesítése esetén be lehet lépni, de melyből kilépni tilos, (u.i. ebben az esetben az egész összeomlik), nos, az a szervezet (unió, rendszer stb.) rossz.

Mai újsághír:

“Vörös zománcfestékkel öntötte le kedd éjszaka dr. Dániel Péter fővárosi ügyvéd Horthy Miklós Kereki községben felállított egész alakos szobrát.(…)  ’Így már teljesen korrekt és kifejező lett a szobor, igazi drámai karaktert kapott’ – közölte Dániel Péter”.

Az óbudai ügyvéd “performance”- a első sorban azért figyelemre méltó, mert rávilágít gyengeségünkre: arra a kóros tűrőképességre, arra az önpusztító toleranciára és a szellemi immunitás hiányára, amely megengedi egy bizonyos, Magyarországon büntetlenül működő körnek, hogy bármikor, bármilyen mértékben következmények nélkül belénk taposhasson. Élt, él és élni fog egy bizonyos réteg, melynek tagjai büntetlenül lophatják meg, büntetlenül ócsárolhatják, nemzetközi fórumokon büntetlenül jelenthetik fel szülőhazájukat, Magyarországot. Ez az a bizonyos kör, mely ragyogóan megél a hazaárulásból, hisz’ van rá igény az Unióban és az Államokban egyaránt. Mindezen – és egyéb, kevésbé szalonképes – gondolatok kavarogtak bennem, amikor felötlöttek William Shakespeare közel fél évezrede született és a mai magyar valóságot is illető mellbevágóan igaz sorai. Íme, a 66. szonett néhány részlete:

“Az érdem itt koldusnak született / És hitvány semmiségre pompa vár / És árulás sújt minden szent hitet / És becsületet rút gyanú aláz / És szűz erényt a gaz tiporni kész / És tökéletest korcs utód gyaláz / És érc-erőt ront béna vezetés / És egyszerű kap együgyű nevet / És Rossz-kapitány rabja lett a Jó…”

Évtizedek óta hiányzik Rákosmente központjából egy kulturált, jó konyhájú étterem. Örömmel töltött el, amikor választói körzetem – a négyes számú – rehabilitációs programjának részeként sikerült tervbe venni egy, a Polgármesteri Hivatal mellett – a valamikori garázs helyén – megépítendő vendéglátóipari egységet. Szó szót, tervet terv követett, majd – eléggé hosszas procedúra nyomán – mai nap délutánján megvalósult régi álmunk: megnyílt a Keresztúr Vendéglő és Vinotéka.

Íme, az átadást megelőzően

és azt követően készült képek, hogy a nagyszerű létesítményt és az alkalomhoz illő káprázatos étkeket a vendégsereg végre birtokba vehette :

Az kétségtelen, hogy az épület oly mértékben impozáns, hogy a Patak Sörözőben edzett és Ferihegyi úti talponállóban szocializált egyszerű halandó a létesítménnyel kapcsolatban eleinte inkább óvatos, mint lelkes, de bízvást állíthatom, hogy a polgárosodás egyik útja ilyen: liba-tepertő friss parasztkenyérrel és lila-hagymával, egy húsgombóc-csorba, egy pacal-pörkölt, kettő és fél deciliter tokaji hárslevelű és egy Gundel-palacsinta elfogyasztása, egy jóízű beszélgetés, egy nagyszerű találka egy normális vendéglőben… (egyébként kétfogásos napi menüt – egyelőre egy, jövő héttől kettő félét – is kínálnak, igen barátságos, 990 forintos áron)…

Ne ódzkodjanak tehát: jöjjenek és használják ki e nagyszerű helyet: az étel jó, az árak átlagosak, a kiszolgálás villámgyors… amikor tehetem, én is ott leszek többek között azért, hogy az eddigieknél is gyakrabban találkozhassak Önökkel… és úgy is, mint területileg illetékes önkormányzati képviselő erőteljesen mérlegelem, hogy f. év júliusi fogadóórámat már a Keresztúr Étteremben tartom…:-)

Így nézett ki a frissen megérkezett hidegfront a Pesti út 160. X. emeletéről.

Minden szomorúságok közül a legnagyobb szomorúság, minden bánatok közül a legnagyobb bánat, minden fájdalmak közül a legnagyobb fájdalom az, amikor egy gyermek súlyos beteg.

Ma délután a rákoskeresztúri Evangélikus Templomban Dozsák Adrienn, a Laborcz Ferenc Általános Iskola nyolcadikos tanulójának megsegítésére szervezett jótékonysági koncertre gyűltünk össze. Adrienn a sokadik műtéten, kemoterápián és sugárkezelésen van túl – negyedik éve kezelik az Országos Onkológiai Intézetben -, de így is derűsen mosolyogva ott ült, a hajó bal oldalán, a fellépők közvetlen közelében.  A koncertet a Laborcz és – az Általános Iskolát rövidesen működtető – keresztúri Evangélikusok közösen szervezték, a belépés díjtalan volt, a kislány családjának adományt lehetett nyújtani.

A templom padsorait csaknem megtöltő sokadalom igen színvonalas műsornak örvendhetett: a “laborczos” kicsinyek és nagyobbacskák énekkarát és furulyásait követően a Kalevala kórus, majd a Tungsram Kodály Zoltán férfikar lépett fel. Utóbbi – Pálinkás Péter, a Magyar Kultúra Lovagja vezetésével – a Templom nagyszerű akusztikáját messzemenően kihasználva magyarok szívéhez lélegzetelállító szenvedéllyel szóló féltucatnyi kórusművet adott elő.

Akkor, amikor az igazán nagyszerű műsor végeztével iskolások, tanáraik, művészek és közönség együtt, felállva énekeltük a Szózatot, végre kisütött a nap és az utolsó percben a Márk evangélistát ábrázoló színes ólomüveg-ablak fölött belopakodó fénycsóva végigsimogatta, majd megállt Dozsák Adrienn kezén.