Holnapután, június 13.-án délután fél ötkor Riz Levente polgármester úr jelenlétében “hivatalosan” is átadjuk a környéken lakó gyermekeknek a Tabán utcai játszóteret.

Kérem mindazokat, akik tehetik: tiszteljék meg jelenlétükkel az ünnepélyes átadást.

Örömhír: végre elkészült a Tabán – Akácvirág utcák szegletében található játszótér:

Annak idején (l.: a 2010. október 25.-i jegyzetet) közel kétszáz aláírással alátámasztott kérésnek eleget téve ígértem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a területen uralkodó áldatlan állapotok jobbra forduljanak. A játszótérre egyéni képviselői keretemből jelentős összeget (l.: 2011. november 26.-i blogjegyzet) fordítottam és úgy tűnik, megérte:

Most már csak Önökön, Anyukákon és Apukákon, valamint gyermekeiken múlik a létesítmény épségben történő megőrzése. Addig is, amíg “hivatalosan”, át nem adjuk, kértem az illetékeseket, hogy nyugodtan nyissák meg a játszóteret a gyermekek számára. Kérem, őrizzék azt meg épségben! (Megjegyzem: ha a játszótér iránti igény közel kétszáz aláírója mindösszesen fejenként évente 2 /azaz kettő / napig “de facto” VIGYÁZ az objektumra, minden bizonnyal sikerül megelőzni a  szándékos károkozást.)

Önfeledt, vidám játékot kívánok, gyermekek! Kérlek Titeket, vigyázzatok a játékokra, de főként magatokra!

Történt vala, hogy ma reggel is menetrendszerűen megérkeztem Rákosmente 4. számú egyéni választói körzetének középpontjában elhelyezkedő munkahelyemre (Ferihegyi út 95). A Rendelőintézetnek az ott dolgozók számára kijelölt parkolóját a Főváros mintegy tíz éve ennek megfelelő, félreismerhetetlen táblákkal látta el, ezt a kerületi lakosok, betegek, a postára és a megújult városközpontba induló bevásárló turisták egyaránt igyekeznek tiszteletben tartani.

Élt, él és élni fog viszont egy Istent és embert nem ismerő, humán-etológiailag többé-kevésbé pontosan körülírható, különös anyagból gyúrt népréteg, mely szokásjogra, szabályra, törvényre fittyet hányva saját jogait és szabályait önnönmaga jelöli ki.

Történt vala tehát, hogy munka – és parkolóhelyemre megérkezvén a következő látvány fogadott:

Igen: nem csalás, nem ámítás, Nyájas Olvasó nem téved, jól látja, a Rendelő parkolójában, az egészségügyi dolgozóknak táblával biztosított, fenntartott helyen egy szerény, mintegy nettó 14 millió forintos, vadonatúj, metál-párducfekete BMW típusú személygépjármű helyezkedik el. Amennyiben Nyájas Olvasó idejét és energiáját nem kímélve nem átallja fenti képet alaposabb vizsgálódás tárgyává tenni, rövid időn belül megállapíthatja, hogy – ez sem csalás, sem ámítás -, a mintegy nettó 14 millió forintos BMW szélvédője mögött rokkantságot igazoló kártyát helyeztek el:

A – nyilván, súlyosan mozgáskorlátozott – kerületi polgár tulajdonát képező gépjármű felületes vizsgálatának során az is kiderül, hogy németországi tuning-műhelyben elvégzett állagjavítása nyomán mintegy 3 millió forint hozzáadott értéket visel – vélhetően annak okán, hogy rokkant tulajdonosként igény lehet a karamell-színű bőrülésekre, a jármű 6,1 másodperces gyorsulására és 310 km/órás végsebességére egyaránt.

A halmozottan hátrányos helyzetű, súlyosan mozgáskorlátozott magyar beteg, a 14 millió forintos tuningolt sportkocsi tulajdonosa reggel nyolckor szemrebbenés nélkül leparkol tehát tilosban, a rendelőintézet mögött, huszadik éve a rendelőben éhbérért robotoló Bogi nővér ütött-kopott Marutijának helyén… és ha bárki, bármilyen szövegkörnyezetben, bármilyen hangsúllyal e tényt szóvá teszi… (kérem, folytassák – helyettem – a mondatot)…

Fenti epizód a kortárs magyar valóság egy igen szűk, de – sajnos – jellemző szegmense. Egy “bagatell” kapcsán őszinte kíváncsisággal, keresztényi alázattal és kellő tisztelettel – de némileg türelmetlenül – kérdezem tehát: két éve rendelkezünk abszolút nemzeti többséggel, mégis él az arcátlanok, a csalók, az idegenszívűek, a senkiháziak hatalma… meddig?

Fenti talányos elnevezés eredetének nem volt érkezésem utána járni, ez itt, mégis a “reklám helye”, ugyanis az, amit Szilágyi Csilla és férje, Huszár Gábor Rákoscsabán az utóbbi években létrehoztak, figyelemre méltó. A “Monte Vigo” Pécel felé menvén az utolsó páratlan oldali ingatlan. Honlapjukon minden szükséges információ fellelhető, ezért itt és most kizárólag tegnap megélt személyes tapasztalataimra szorítkozom: az általuk megteremtett összhangot, az ember és állat között, tanyájukon megélhető harmóniát tartom fontosnak kiemelni. Óvodás és kisiskolás gyermekek Gábor és Csilla sokat próbált, hihetetlenül türelmes lovain tornamutatványokra – kengyelből kilépvén hátraarc, csukott szemmel karkörzés hátra, majd előre – képesek. Azt pedig, amikor pici lányok a hátrafele történő lovaglás tudományát mutatják be, mindnyájuk figyelmébe ajánlom:

Igen, az itt a reklám helye. A lovassport újraélesztése a kormányprogram része.

Rákosmentén 2012. június 2. a programok halmozásának napja volt; a kínálatból pestiesen szólva “legütősebb” a Budai Gyula és Illés Zoltán államtitkárokkal megerősített, Riz Levente polgármester által a XVI. és XVII. kerület határán abszolvált “Te szedd” országos szemétszüret kampánynyitója volt (l. még: www.tizenhetedik.hu). A nálam aktívabbak délben a Merzse-mocsárnál is tiszteletüket tették, de e közben át lehetett “rándulni” Petrőczy Dániel (3.sz.) választói körzetébe is, ahol a Bakancsoson ebek kavalkádjának lehettünk szem- és fültanúi – számomra legmegkapóbb a frizbi-elkapó bemutató volt:

Jómagam ezt követően a Napsugár Óvoda ünnepnapján vettem részt, 16 órakor pedig a népkerti emlékműnél a trianoni tragédia 92. évfordulójára emlékezve koszorúztunk felfoghatatlanul – figyelmeztetésként is felfoghatóan – kevesen.

A nap ekkor még nem ért véget: 18 órától a Vigyázóban Villám Károlyné testnevelő tanárt “Rákosmente sportjáért végzett kimagasló tevékenységéért”, Dobos Katalin rendőr őrnagyot és Béres Károly tűzoltó főtörzsőrmestert “Rákosmente közbiztonságáért” végzett munkája elismeréseként tüntettük ki. Idén – postumusz – “Rákosmente díszpolgára” címet Dr. Tomka Miklósnak ítéltük, a kitüntetést testvére vehette át. A kitüntetettek – és a megint csak meglepően kis számban megjelent ünneplő “sereg” – ajándékműsora Bolyki Brothers-koncert volt.

Szeretném hinni, hogy Rákosmentén, a 2012. június 2.-i rendezvényeken tapasztalt – nem csak engem mellbevágó – érdektelenség valóban csak és kizárólag “a bőség zavarának” tudható be.

Budapesti, személyszállításra szakosodott szakmai és érdekvédelmi szervezetek kilátásba helyezték, hogy amennyiben a Főváros Közgyűlése a számukra elfogadhatatlannak ítélt új taxis rendeleteket nem vonja vissza (?), vagy azokat nem hajlandó módosítani, úgy szerzett jogaik érvényesítése végett 2012. június 4.-én délután (v.ö.: Trianon) mintegy ezer taxi fog Budapest főútvonalain lépésben haladni (demonstrálni), ezzel gyakorlatilag egy napra megbénítva Fővárosunk közlekedését.

Jómagam pontosan emlékszem arra, hogy az 1990-es taxisblokád idején – a betegek zavartalan ellátásának érdekében, mezei-és földutak ismerőjeként – a Bajcsy Kórházba és a Kórházból miként “csempésztem” be és ki az ügyeletes kollégákat… életeket veszélyeztető hasonló szituációt betegeim nevében határozottan visszautasítok!

A jelenleg – a taxisok blokádfenyegetése közepette – a Főváros és az illetékes érdekképviseletek között zajló tárgyalások kimenetelét megjósolni nem óhajtanám, annyit viszont engedtessék megállapítanom, hogy a szocialista kormányok regnálása idején “színtelen-szagtalan” szakszervezetek rejtélyes okokból kifolyólag nemzeti kormányzás alkalmából válnak színessé és szagossá.

“Ne ítélj, hogy ne ítéltess”, ezért ezt jelen eset kapcsán sem teszem. Számítógépem birtokában van viszont egy tavaly megélt taxis kalandom nyomán született, igen tanulságos levél, melyet alább – jogi következmények megelőzésének okán – az érintett taxitársaság nevének mellőzésével teszek közzé.

Taxi

A fénykép 1929-30 telén, Székelyföldön készült és a romániai jégkorongbajnokságban szerepelő csíkszeredai csapatot ábrázolja. A képen, a kilenc játékos jobb oldalán – nekünk balra – feltűnik egy kalapot és hosszú fekete kabátot viselő személy, aki nem más, mint a csapat akkori fő „szponzora”: Nagyapám.
Akkor, amikor e fénykép készült, Nagyapám elsőszülött fia – Édesapám, a későbbi válogatott jégkorongozó, akit ma a XX. század első számú székelyföldi sportolójaként tartanak számon – talán éppen járni tanult.
1930-at írunk tehát. A fotó exponálásának pillanatában Nagyapám és a csíkszeredai hokisok még nem tudják, hogy a fénykép jobb oldalának szélén a kép készítőjének azonosítója mellett szülővárosuk a közelmúltban kreált – mert korábban nem volt – román neve, „M. Ciuc” fog szerepelni. (Nagy valószínűséggel állítható, hogy akkor, amikor e fénykép készült – alig 10 évvel a trianoni gyalázat után – az azon szerepelők egyike sem hitte, hogy a székelyek földje végleg a románoké lesz és a diktátum maga a megfellebbezhetetlen rögvalóság.)
Erdély – és benne Székelyföld – 1100 évig volt magyar. 1920 június 4.-én a világháborúban győztes hatalmi centrum – az embrionális állapotban lévő „Európai Unió” – a történelmi Magyarország e közel 100.000 négyzetkilométernyi területét valamilyen oknál fogva a néhány évvel korábban oláh vajdaságokból alakult új országnak, Romániának ítélte.
Nagyapám 13 évre rá, hogy fenti fénykép készült, a második világháborúban, már mint székely önkéntes védte Észak-Erdélyt; a hadifogságból jóval a háború lezárását követően szabadult. A negyvenes évek végén Csíkszeredába hazatérve soha nem hitte el, hogy meg kellene tanulnia románul – a Holdra szállásban sem hitt – viszont biztos volt abban, hogy a magyar és a román kommunisták is előbb-utóbb megbuknak.
Nagyapám sajnos nem érhette meg, hogy a csíkszeredai csapat a magyar jégkorong-bajnokságban szerepeljen.
Szeretném hinni, hogy Nagyapám lát minket onnan, fentről és továbbra sem hiszi el Trianont.

Június 4.-én minden idők legkegyetlenebb – a történelmi Magyarországot feldaraboló – európai békediktátumára emlékezünk.

A “szerződés” 92. évfordulóján – ezúttal június 2.-án, 16 órakor -, a Népkertben álló Országzászlónál koszorúzunk.

Kérem mindazokat, akiknek – nemre, fajra, vallásra és pártállásra való tekintet nélkül – fontos Hazánk és fáj Trianon, hogy – akár egyetlen szál virággal – tegyék tiszteletüket megemlékezésünkön.