Plágiumgyanú elhárítása végett időben közlöm: beírásom Albert Camus hasonló című nagyszerű regényével semmilyen szempontból nem egyezik.

A 2012. május 5.-i Magyar Nemzet 4. oldalán “Tömeges közöny a magyar belvárosban” címmel, “Sokkoló statisztikát készített az UNICEF” alcímmel három hasábos, fényképpel is illusztrált tudósítás jelent meg egy, fenti, New-York-i székhelyű gyermekjogi szervezet által Budapest V. kerületében április 24.-én véghezvitt akcióról.

Az (iszonyú) “Gyerek, de joggal” című, az amerikai szervezet helyi képviselői által is “gerilla-akciónak” nevezett “happening” során egy, a budapesti Deák-téren gyermeksírástól hangos, lepedővel letakart gyerekkocsi mellett elhaladókat filmezték mintegy két órán keresztül. A felvétel készítői “elborzadva” konstatálták, hogy alig néhány járókelő vette a fáradságot, hogy az egyértelmű képi- és hangjelzést adó objektumról fellibbentse a fátylat ahhoz, hogy tudomásul vehesse: egy hangszóró sír a kocsiban.

Eddig a tények. A vérlázító az, ami ezután következett: a szervezet magyarországi képviselői a világhálón örvendeznek azon, hogy gerilla-akciójuk mily mértékben “verte ki a biztosítékot” a honi média és populáció berkeiben, mint ahogy azon is, hogy eddig több, mint hetvenezren (!) tekintették meg a magyarokat – ismételten, súlyosan, tendenciózusan – lejárató felvételt.

Az – természetesen – az UNICEF magyarországi kommunikációs igazgatóját kevéssé zavarja, hogy hasonló kísérletbe az azt realizálók az Egyesült Államokban már negyven évvel ezelőtt belebuktak (több, magatehetetlennek álcázott embert a new-yorkiak fél napon keresztül kerülgettek másfél hektárnyi sétatéren)…

Az UNICEF – lejáratásban érdekelt – magyarországi koordinátorai viszont valami miatt nem tartják fontosnak példának okáért a 28-as villamoson vagy a 161-es buszon utazni és megtapasztalni azt, amikor jól táplált – és nem feltétlenül magyar – tizenéveseknek eszük ágában sincs helyüket átadni a kisgyermekes anyukáknak, hisz’  ”Közöny” címen ilyen felvételt saját országukban naponta egymilliónyit készíthetnének.

Itt és most az UNICEF viszont figyelmen kívül és kommentár nélkül hagyja a modern kori televíziózás egyik mételyét, a gyermekeket felettébb szórakoztató és “nevelő” “kandikamerás” felvételek közösségromboló hatását.

És nem mellesleg: vajon hallott-e Romet-Balla Ágnes, a szervezet magyar kommunikációs igazgatója Szögi Lajosról, akit 2006-ban Olaszliszkán – gyermekei szeme láttára – akkor vertek agyon, amikor gépjárművéből kiugorva egy sérültnek vélt kislányon akart segíteni? ( Ennek megfelelően itt és most megkérdezem: a gyilkosságot követően mikor, hogy, milyen módon és milyen összeggel segítette a három árván maradt tiszavasvári gyermeket az UNICEF?)

Attól teljesen függetlenül, hogy meggyőződésem szerint az UNICEF által realizált és a Magyar Nemzet című napilap által (is) nyilvánosságot kapott, “elhagyott gyermekkocsis”, súlyosan dehonesztáló gerilla-akció nálunk, Rákosmente Fő terén elképzelhetetlen lenne (valami miatt nem hozzánk jöttek…), engedtessék meg elmondanom : kandikamerás provokációból a magyar néplélek állapotára vonatkozó internet-képes és nyomdafestéket is tűrő következtetéseket levonni több, mint nemzetellenes… és ezt (nomen est omen) Vona Adrienn-nek, a Magyar Nemzet újságírójának is érzékelnie kellett volna.

Az idei Majálisnak is Rákosmente központja – választói körzetem, a 4. számú – adott otthont. Bár a gokart crosspálya levegővel töltött kerítése és boltíve áramkimaradás okán az autóval körbejáró gyermekekre néhányszor balesetveszélyes módon rácsukódott, az események és műsorok csaknem mindegyike rendkívül jól sikerült. Mivel óvodás gyermekemmel a színpad előtt, a tűző napon nem bírtunk álldogálni, nálunk ezúttal a képzeletbeli pálmát a – Laborcz Ferenc Általános Iskola udvarán állomásozó, majd az érdeklődőket városnéző körúttal megajándékozó – Perczel Mór Honvéd Hagyományőrző Egyesület

és a Rákosmente Oldtimer Egyesület járművei vitték:

A fotókat ifj. Fenke Ferenc készítette (!).

A Ferihegyi út páratlan oldalán, választói körzetem – Rákosmente 4. számú egyéni választói körzetének – délkeleti részén található a Laborcz Ferenc nevét viselő Általános Iskola, mely iskola éves kulturális szemléjén ezúttal is páratlan teljesítményt nyújtott.

Köszönet érte a gyermekeknek, a felkészítő tanároknak, tanítóknak, Igazgatónőnek egyaránt.

Alábbi fotó a közel négy órás előadás szünetében, az Iskola névadójának lányai – Laborcz Flóra és Mónika -, Erdészné Nagy Éva igazgatónő, valamint az iskolát idén ősztől működtető Evangélikus Egyház képviselőinek társaságában készült.

Múlt év október 31.-én, A magyar beteg (20.) címmel született bejegyzésemben ígértem a rákoscsabai muzeológussal kapcsolatos esetleírásomat. Íme:

Alig három éve a Ferihegyi úti Rendelőintézetnek néhány napra megbízott igazgatója voltam. Rendelési idő közepe táján, rövid, de erőteljes kopogást követően fehérköpenyes dolgozó hatol be rendelőmbe és – zokogva -következőket adja elő:

Középkorú hölgy háziorvosa által elrendelt vérvételre annak rendje és módja szerint, beutalóval a Rendelő laboratóriumába érkezett. A procedúrát az erre a célra kijelölt asszisztensnő a szakma szabályainak megfelelően elkezdte. A vénás kanül bevezetését követően viszont a páciens a vérvétel okozta és általa elviselhetetlennek ítélt fájdalom okán – nem kis riadalmat keltve – a tűvel a karjában mocskolódva és átkozódva rohant ki a rendelő folyosójára…

Empátiás készségem legmélyebb bugyraiba ásván igyekeztem fenti történet elszenvedőjét megnyugtatni, mely végül sikerült. Az – akkor még pontosan nem tudni ki által – vérig sértett fiatal asszisztensnő távozott és folytatta munkáját.

Az esetet követően egy óra sem telt el – éppen egy veseköves beteget vizsgáltam – amikor megszólalt a telefon. Asszisztensnőm jelezte, hogy – bár be nem mutatkozott – a vonal másik végén valaki engem óhajt. Önöket itt és most csak és kizárólag a telefonbeszélgetésnek a nyomdafestéket tűrő részleteivel ajándékozom meg. A “beszélgetés” nagyjából ekként hangzott:

- Jó napot! Ön az igazgató?

- Üdvözlöm. Jelenleg én vagyok az, Fenke doktor – mondom. Kivel beszélek?

- Az nem lényeges. Önök nekem hihetetlen fájdalmat okoztak és Ön egy disznó. És az az intézmény, amit ön vezet, egy disznóól és punktum.

A hívó fél a beszélgetést – a fent ismertetett előzmények dacára – e váratlan fordulatnál félbeszakította.

Utánanéztem: fenti “beszólás” “elkövetője” egy, a környezete által zárkózottnak ismert, magasan kvalifikált, többdiplomás rákoscsabai humán értelmiségi hölgy.

Különös kegyetlenséggel elkövetett cselekedete mindnyájunkban nyomot hagyott.

Ma délelőtt a Vigyázóban ragyogóan tehetséges ifjú és kevésbé ifjú művészek lehetetlennek tűnő feladatot oldottak meg: az irodalmi Nobel-díjas Selma Lagerlöf Nils Holgersson c. regényének színpadra állítását. A Fogi Színház – a mesét játékká író – színészei gyermekek és felnőttek számára egyaránt élvezhető produkciót nyújtottak.

Az előadást követő riportot a www.tizenhetedik.hu készítette.

Kortárs orvos fürdőszobájában csőtörés következik be, vízszerelőt kell hívnia.

Kortárs vízszerelő kiszáll, percek alatt elvégzi a munkát, majd közli annak árát: 30.000 Ft.

Kortárs orvos elképed:

- Ne haragudjon, de ez hajmeresztő! Óránként ennyit még én sem keresek!

- Tudom! – válaszol a vízszerelő – Én sem kerestem ennyit, amíg orvos voltam!

Várbíró Anita és óvodás gyermekem társaságában a patakparton, a bicikliút mellett, majd a Népkert sűrűjében rekordidő alatt egészen elképesztő mennyiségű hulladékot – rengeteg műanyag flakont és zacskót, edzőcipőt, magnókazettát, farostlemezt, kardigánt, videoszalagot, mellényt, virágvázát, pulóvert, kerítésdarabokat – bírtunk összeszedni.

A szemetelőket egyszerűen nem bírom megérteni.

Kortárs magyar előadók felvételei között keresgéltem a világhálón, amikor – teljesen véletlenül – alábbi (őszintén mondom: mellbevágó) zeneszámra akadtam. A felvétel – számomra – nem csak azért nagyszerű, mert Rúzsa Magdit az utóbbi évek legtehetségesebb könnyűzenei előadójának tartom… A “dolog” azért is különleges, mert az énekesnő – amúgy – egészségügyi dolgozó, akárcsak én, ráadásul a trianoni Magyarország határain túlról érkezett, akárcsak jómagam.

A felvételt mindazonáltal azért (is) tartom lélegzetelállítónak, mert a dalt, amint majd látni és HALLANI fogják – Rúzsa Magdival szinkronban – egy szép és csinos JELTOLMÁCS leányzó is előadja. (Utánanéztem: Weisz Fanni siket fotómodell – nem hallja, de a testével, a bőrével, a hajával érzi és – tolmácsolja Rúzsa Magdi dalát…!)

Magyarországon jelenleg 60000 siket és további több, mint 60000 súlyosan halláskárosult honfitársunk él. Nem elég, de minden kétséget kizáróan reményeket keltő az, ahogy az utóbbi években segíteni próbáljuk őket.

Mosolyogjon bár meg mindenki, akinek ez ma már “természetes”, de be kell vallanom, hogy amikor először (majd másodszor és harmadszor is) láttam és hallottam, alábbi felvétel könnyekig meghatott… és őszintén remélem, hogy ehhez hasonlót minél többet fogunk majd látni. És hallani.

Ezúttal sem tettem idézőjelbe a valamikori MDF – 1990-ben országgyűlési választási győzelemhez vezető, talmi – jelszavát, hisz’ örömmel teszek eleget abbéli kötelességemnek, hogy tudassam: holnap, 9 órai kezdettel Rákosmente-szerte össznépi szemétszedést hirdettünk! A helyszínek a Polgármesteri Hivatal honlapján fellelhetőek. Jómagam – Várbíró Anita és Petrőczy Dániel képviselőtársaim társaságában – a Népkertet vesszük célba.

Ezúttal csak takarítunk. A szemetelők összeszedése még várat magára.

Alábbi két idézet születése között kereken száz év telt el.

Az idézetek szerzői franciák – akárcsak Daniel Cohn-Bendit – és szocialisták – akárcsak Göncz Kinga.

Az első idézet az ezernyolcszáznegyvennyolcas, a második az ezerkilencszázötvenhatos szabadságharcunk vérbe fojtását követően született.

Az idézetek szerzői – Victor Hugo és Albert Camus – világhírű írók.

Fent említett másik “francia” foglalkozását tekintve anarchista-marxista szociológus (!?), a Tilburgi (Hollandia) Katolikus (!) Egyetem (!) díszdoktora (!), a nagy támogatottságú magyarországi “zöld” párt (l.még LMP) lelkes támogatója, az a Cohn-Bendit, aki – akkor, amikor 1968-ban a 700 éves francia egyetem (Sorbonne) díszelőadójának katedrájára tartotta fontosnak üríteni székletét – még nem volt az Európa Parlament zöld frakciójának vezetője.

Fent említett másik “magyar” “politikus”, bizonyos Göncz Kinga foglalkozását tekintve elmegyógyász.

Mindketten – Cohn és Göncz – saját országuk legkártékonyabb politikusai közé tartoznak. 2012. januárjában, a Hazánkkal “foglalkozó” EP ülésen ők ketten támadták legalpáribb, legaljasabb módon Magyarországot és a 2010-ben beiktatott magyar Kormányt… feltételezhetően annak okán, hogy – bár magasan kvalifikált baloldali “értelmiségiek” – nem olvastak Hugo-t és Camus-t.

Végül, íme, a két idézet:

“Magyarország a hősiesség megtestesülése. Magyarország nem halt meg és nem halhat meg. Ez a kiváló nemzet majd kitör sírjából, onnan, ahová az önkény fektette.” (Victor Hugo, 1856)

“A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét… A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk.” (Albert Camus, 1957)