A minap levelet hozott a posta.

A levélben az áll, hogy én, mint xyz-satöbbi rendszámú gépjármű tulajdonosa, x falu határában, ekkor és ekkor a megengedettnél y km/órával nagyobb sebességgel haladtam, /az erre vonatkozó dokumentáció itt és itt megtekinthető/, szabálysértésem fejében szíveskedjek a mellékelt csekken a hatóság számára 30.000 forintot befizetni.

Ha kellően nekiveselkedek, még a “lebukás” pillanatát is fel tudom idézni: Tihanyból, szombati napon, kora délután, orvosszakmai konferenciáról igyekeztem haza, amikor Akarattyánál, a lakott település elejét jelző – kellő mértékben lombokkal takart – táblát észleltem ugyan, de fékezni nem mertem, mivel egy, a szokásosnál agresszívebb hölgytulajdonos tapadt rám Suzukijával. Annyit tehettem tehát, hogy levettem lábamat a gázpedálról és – mint kiderült – “becsorogtam” a rendőrségi sebességmérő és az azt működtető, engem és öreg Fordomat megörökítő, vélhetően örömében a térdét csapkodó közeg elé:

Az ezt követően – mondhatni villámgyorsan – kézbesített, lesújtó levél nem csak a sarc mértéke okán, hanem azért is sokkolt, mert – bár személygépjárművet a közlekedési szabályok lehetőség szerinti betartásával 1978 óta vezetek – hasonló kihágáson még egyetlen ország rendőrségének sem sikerült “rajta kapnia”… de banálisnak mondható esetem nem csak ezért elgondolkodtató.

Utóbbi hetekben-hónapokban – mint nyári eső után a csigák – fürtökben jelennek meg a fő – és mellékutak szélén a sebességméréssel és egyéb közlekedésrendészeti feladatokkal – és láthatósági mellénnyel – felruházott rendőrök. Ez helyes. Az viszont kevésbé helyes, hogy a felduzzasztott állományt újra és újra tetten érhetően első sorban az autóstársadalom családi büdzséjének rovására tervezik fenntartani. Nem arra szeretnék utalni, miszerint helytelenítem a közlekedési szabályok betartatását és a renitenskedők megbüntetését, mint ahogy azt is belátom, hogy vasárnap délelőtt 30 éves Trabantján templomba igyekvő, gépjárművének nem működő jobb- vagy baloldali fényszórója miatt a külvárosi nyugdíjast megbüntetni sokkal hálásabb feladat, mint a “közeg” mellett sötétített ablakú fekete terepjáróban 110 km/órával elhaladó hátrányos helyzetű egyed után eredni.

Ez az egész közlekedésrendészeti felbuzdulás hiteles is lehetne, ha példának okáért nem előzne – ahányszor arra járok – 180 km/órával a 2. úton alkalmanként másfél tucatnyi motoros…, ha nem parkolnának szemrebbenés nélkül és naponta tilosban nagy értékű gépjárművek tulajdonosai…és ha nem csak és kizárólag azt büntetnék meg, akit “szövődménymentesen” meg lehet büntetni.

Belátom, hogy gépjárművükkel gyanútlanul közlekedő – és általában törvénytisztelő – állampolgárokat kihágásaik miatt pénzbírsággal sújtani könnyű, gyors és kellemes, mint ahogy esetlegesen védekezni is képes bűnözőket üldözőbe venni nehéz, körülményes és kellemetlen feladat, mégis, halkan és kellő tisztelettel megkérdezem: miként fordulhatott elő az, hogy 2009. februárjában Marian Cozma gyilkosai tettüket követően órákig flangálhattak Veszprémben és környékén, majd szemrebbenés nélkül átjutottak Magyarország határán és napok múltán az osztrák rendőröknek kellett őket elfogniuk és hazaszállítmányozniuk?… a tisztelt rendőrség pedig közben valahol Akalinál mérte a Kiss-, Nagy-, vagy Szabó család Fiat Panda típusú gépjárművének a sebességét?…és szintén kiváló tisztelettel megkérdezem: hol voltak és mikor érkeztek a rendőrök azon a bizonyos 2006. október 15.-i délelőttön Olaszliszkára? És – miközben ott és akkor agyonvertek egy ártatlan magyar embert – melyik Borsod megyei faluban mérték éppen az arra járó gépjárművek sebességét?

Természetesen, törvénytisztelő és jogkövető magyar állampolgárként a magyar rendőrség működési költségei fejében a rám – nyilván, jogosan – kiszabott büntetést rövid időn belül befizetem. A továbbiakban pedig az előírásokat, szabályokat és törvényeket saját munkám során – a hatósági megkeresésekre való különös tekintettel – maradéktalanul be fogom tartani és tartatni. Nincs kivétel.

MTI hír a Magyar Nemzet c. napilap május 11.-i számának 4. oldaláról:

Nőnek az orvosi bérek és illetmények

Újabb egészségügyi salátatörvényt nyújtott be tegnap a kormány az Országgyűlésnek. A javaslat melléklete szerint az orvosi munkakörben dolgozók idén havi 10 és 40 ezer forint közötti bér-, illetve  illetményemelést kapnak. Az eltöltött évek és egyéb tényezők alapján megállapított bértábla szerint az orvosok havi keresete 205 és 395 ezer forint között alakulhat. Az egészségügyi szakdolgozók 5000 és 41000 forint közötti emelésben részesülhetnek, így az ő havi juttatásuk 103 és 331 ezer forint között lehet majd.

A növekmény bruttó, tehát “hozadéka” az esetek zömében alig több, mint a felvezetett összegek fele. Tehát: az előző kormányzati ciklusok során elmulasztott bérrendezés következményeként a magyar orvosok nettó átlagfizetése a Fidesz-KDNP kormány jelenlegi erőfeszítései ellenére sem haladja meg a havi 700 eurót, a középkáderek elképesztően alacsony jövedelméről pedig csak nagykorúak felügyelete mellett mernék szót ejteni. A most bejelentett béremelés fedezete egészségkárosító termékek eladása után befolyt adóból származik.

Évtizede nem volt rá lehetőségem, most viszont “személyes érintettség” okán vettem részt a rákosligeti Heltai téren rendezett egész napos dínom-dánomon.

11.-én, szombaton reggel 10-kor a koponyeg.hu fenyegető előrejelzései és a valóban gyülekező fellegek ellenére már igencsak szép számban sereglettünk a téren. A műsor váratlan áramellátási zűrzavar okozta néhány perces késést követően – a Bóbita Óvoda Őzike csoportjának bemutatójával – rendben elkezdődött.

Párás tekintetű hozzátartozók és lelkes szurkolók, laikusok és szakértők, civilek és pedagógusok egyaránt megállapíthattuk: az Őzike csoport két óvónénije (Angéla néni és Andi néni, azaz Kerekes Angéla és Tóth Andrea) kiváló munkát végzett. A zenemű – a gyermekdal – kiválasztása, az előadás kivitelezése nagyszerű volt, a gyermekek jó kedvvel, ugyanakkor fegyelmezetten teljesítették a feladatot:

Nem állítom, hogy az egész napos műsor fénypontja lett volna, de kellő tisztelettel hívnám fel a nagyérdemű szíves figyelmét a Bóbita szólótáncosa által kivitelezett harmonikus mozdulatsorra és az abból kiragadott, a főszereplő Édesanyja által szemfülesen megörökített pillanatra:

Ezt követően volt a Heltai téren minden, mi szem-szájnak ingere: a lombok alatt kirakodóvásár, arcfestés és kézműves-foglalkozás, a sportpályán a cserkészek által nagyszerűen levezényelt méta, lassított lovaglás, lónézés – és simogatás a Kárpátia Lovasudvar jóvoltából

mind eközben kürtőskalács és bográcsgulyás, a színpadon pedig változatos zenés- táncos műsorok – az ilyen alkalmakkor valami miatt elmaradhatatlan közel egy órás ír step-tánccal -, bábjátékkal, akrobatikával és karate-bemutatóval fűszerezve.

Köszönjük.

Jövőre, Önökkel, Veletek, ugyanitt.

Seszták Ágnes, a magyarországi politikai jobboldalt erősítő jeles újságíró időről-időre kisebb-nagyobb lélegzetvételű, az egészségüggyel – a magyar beteggel – foglalkozó publicisztikára szánja magát.

Így történt – többek között – csaknem 10 évvel (!) ezelőtt, amikor is az egyik napilap hasábjain gyújtó hangú paraszolvencia-ellenes “vitairatot” tett közzé. Lévén, hogy az – amúgy  provokatív módon orvosellenes – írás ténybeli tévedéseket és mindnyájunk számára kedvezőtlen hangulati elemeket tartalmazott, Seszták Ágnesnek olvasói levélben válaszoltam, de említett újságban soraim valami miatt nem jelenhettek meg. Íme, 2004. január 19.-i keltezésű levelem utolsó bekezdése:

“Öncélú ötletparádé és talmi fröcsögés helyett – a baloldali Moldova György mintáját követve – javasolom “jobboldali” szempontok szerint elemezni A MAGYAR BETEG és a magyar egészségügyben dolgozók helyzetét. Nem állítom, hogy könnyű, gyors és kellemes munka lesz…de mi, magyar egészségügyiek segítünk Önnek. Kezdés gyanánt javasolom, hogy töltsön velem egy kétnapos felvételes ügyeleti szolgálatot. Semmi mást nem kell tennie, mint 48 órán át velem – kórteremben, ambulancián, konzíliumban, vérző, lázas, görcsölő, vagy haldokló betegnél – lenni ott és akkor, ahol és amikor én vagyok. A paraszolvencia az Öné.”

Levelem – mely teljes terjedelmében archívumomban olvasható – kiverhette tehát a Magyar Nemzet c. napilap szerkesztőinek biztosítékát, ezért nem közölték.

“Méz és ecet” címmel közöltek viszont – ma – az újság 7. oldalán egy újabb, egészségüggyel kapcsolatos Seszták-remeklést. Ebben az írásban – különböző sajnálatos betegségei okán a kórházi ellátásról saját bevallása szerint a kelleténél is több tapasztalattal bíró – szerzőnk a hálapénzellenes tirádáktól óvakodik már, célkeresztjében ezúttal a betegnek az orvos iránt a gyógyítás okán érzett – S.Á. szerint gyakorta indokolatlan – hálája áll:

“…szinte nem is számít, hogy Mari néni vagy Jani bácsi miként is éli át az ő betegségét. A lényeg, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak és menjenek Isten hírével haza. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű. Amikor még létezett a Szív küldi műsora, rendszeresen hallottuk, hogy Joli néni az X kórház orvosainak és dolgozóinak ezzel a nótával köszöni meg, hogy meggyógyították. A gesztus kicsit morbid. A beteg megköszöni, hogy kvázi nem tették el láb alól, és ezért nagyon hálás.”

Kedves Seszták Ágnes!

A magyar egészségügy – az egészségügyben dolgozók – megítélését és becsületét jobb- és baloldali újságírók, többek között az Ön által – nem először – publikált, felületességről árulkodó írások igyekeznek porig rombolni. Megnyugtatásul közlöm: ha így folytatják, előbb-utóbb sikerülni fog. Amit viszont alább fog olvasni, koncepciójába eléggé nehezen lesz illeszthető. Történt ugyanis mai napon, hogy Leki János nevű 79 éves betegem (nevét és művét engedélyével közlöm) nem a Szív küldiben és nem nótával köszöni meg, hogy “nem tettem el láb alól”, hanem – paraszolvencia helyett – az Ön pökhendiségét messze felülíró őszinte szeretettel és tisztelettel adta át kézzel írott, saját versét, melyet itt és most közzé teszek és megköszönök:

“Szép Erdély-ország álmaimban él/ Fenn a Hargitán régmúltról mesél.

Harcos őseid hírneve csodás/ Erdély bércein szájról-szájra száll.

Sok, sok Báthory manapság is él/ Egymást bátorít, éltet még reményt.

Erdély, Istened fölötted lebeg/ Őrzi Nemzeted, bízik bennetek!”

Május 6.-i fogadóórámon sem unatkoztam.

A megjelentek által felvezetett kérésekből most egyet emelnék ki: a Szimetrom Művészeti Egyesületét.

Az Egyesület harmadik éve működik Rákosmentén. Létrehozói olyan lelkes fiatal művészek, szakoktatók és diplomás pedagógusok,kiknek célja a tehetséges fiatalok kibontakoztatása, kulturális, testi és jellemfejlődése, továbbá az egyenlő esélyek megteremtése. Szárnyaik alá veszik az ígéretes fiatalokat – anyagi helyzetüktől és etnikai hovatartozásuktól függetlenül. Közvetítik a kultúrát, az emberi értékeket az ifjúság felé.

A Zöld Macska Diákpincében 18 szimpatizáns jelenlétében épp oly lelkesek, mint a Vigyázóban 400 néző előtt – függetlenül attól, hogy “A revizor”-t vagy az “Egy őrült naplójá”-t adják elő.

Az érdeklődőket, a szimpatizánsokat, a támogatókat szeretettel látják:

www.szimetrom.hu

Mindazon gondolatok alátámasztásaként, melyekről közel másfél évtizede beszélek  és írok – és melyek nyomán honlapom A magyar beteg című sorozata született -, hadd álljon itt Dr. Velkey György főorvossal, a Magyar Kórházszövetség elnökével készített, a Magyar Nemzet május 3.-i számában megjelent interjú néhány figyelemre méltó passzusa:

/…/” Számos adat igazolja, hogy a kórházi rendszer nem tartható fenn annyi pénzből, amennyi jelenleg rendelkezésre áll. Ha megnézzük az elmúlt évtized GDP-növekedését és ehhez viszonyítva az egészségügyi közkiadásokra szánt pénzt (…) minden esetben nagyon alacsony adatot láthatunk más országokhoz viszonyítva.”

/…/” Rendezni kell a munkatársak bérét és béren kívüli juttatásait, továbbá gondoskodni kellene a megfelelő munkafeltételekről.”

/…/” Visszavetette az épülő bizalmat az egészségügyi rendszer átalakításában a kötelező nyugdíjazás(…), az nagyon rosszkor vetődött fel. Erre az intézkedésre az egészségügyben – ahonnan már ezrek vándoroltak külföldre és a fiatal orvosoknak csupán kisebb hányada maradt itthon – nem érett meg az idő. Osztályok, helyenként egész intézmények ellátását kizárólag nyugdíjas kollégák továbbfoglalkoztatásával lehet megoldani, tehát nem az a fő kérdés, hogy a fiataloknak teret adjunk az idősebbek visszavonulásával. Sokan talán nem észlelik, hogy az orvostudomány tapasztalati diszciplína, ahol 35-40 éves korra válik valaki érett szakemberré. (…) Bízom benne, hogy minél szélesebb körben és minél kevesebb sérüléssel zajlik le végre a /továbbfoglalkoztatási/ kérelmek elbírálása, majd valóban megtörténik a nyugdíjak kompenzációja.”

Velkey főorvos, a Kórházszövetség nemrég kinevezett elnöke ellenzékiséggel igencsak nehezen lenne vádolható, ugyanis a Fővárosi Közgyűlés egészségügyi és szociális bizottságának elnöki posztját is betölti a Fidesz-KDNP színeiben… és fenti mondataiban benne van csaknem mindaz, amiről e felületen több, mint egy éve írok.

A Ferihegyi út 104. egyéni választói körzetem délkeleti csücskében található. Itt, a második emeleten lakik Kulczyczki Margit Jolán, akit 90. születésnapja alkalmából volt alkalmam köszönteni.

Már a helyszínre történő megérkezésem is meglepetéssel szolgált, ugyanis az ünnepelt unokahúga fogadott, akiről rögvest kiderült, hogy évtizedekig a Bajcsy Kórház Sebészeti osztályának dolgozója volt – onnan ismerjük egymást.

Margit néni négy éves korában esett át egy, a csodával határos módon túlélt, de maradandó károsodásokat okozó vírusfertőzésen – a betegség mozgásszervi következményei okán soha nem óhajtott férjhez menni és egész életét közvetlen hozzátartozóinak, rokonainak, szeretteinek szentelte, őket segítette, őket szolgálta ki.

Margit néni – 85 éve viselt neurológiai tünetei, utóbbi évben elszenvedett kéz- és lábtörése ellenére – ma is rendkívül aktív, politikailag tájékozott és Dan Brown-t olvas.

Margit nénivel megbeszéltük, hogy 2023-ban, 100. születésnapja alkalmából ugyanitt, ugyanígy fogom köszönteni.

A széles nyilvánosság előtt először a 2001-2002-es választási kampányban volt alkalmam elmondani a magyar egészségügy egészével kapcsolatos aggodalmaimat – utóbb ( gyakorló orvos és amatőr politikusként) egyik kereskedelmi csatornán Mikola Istvánnal, a hivatalban lévő egészségügyi miniszterrel és a volt, illetve a későbbi államtitkárral vívtam TV-vitát, mely vitának 2002. március végén mintegy 2 millió nézője volt.

10-11 év távlatából tekintve fent említett felvétel, illetve a 2004. januári sajtótájékoztatóm gondolatai vegyes érzelmeket keltenek: egyrészt megnyugtat, hogy az akkor elhangzottakból egyetlen szavamat sem szükséges korrigálnom, vagy visszavonnom, másrészt iszonyúan zavaró, hogy A MAGYAR BETEG PROBLÉMÁI UGYANAZOK.

Annak érdekében, hogy a magyar egészségügyért, a magyar beteg érdekében viselt harcomat Nyájas Olvasó ne vélje üldöztetési mániám indukálta magánháborúnak, Archívumomban elhelyeztünk egy friss, a Medicina 2000 Járóbeteg Szakellátási Szövetség által Balog Zoltán miniszter úrnak címzett levelet (“Egészségügyben fennálló foglalkoztatási jogviszonyok”). Kérem, olvassák figyelemmel!

Egyik – alig két hete megjelent – napilapban egészen váratlanul egészen elképesztő hírre bukkantam. A hír – bár botrányos – Tóth Vera és Győzike viselt dolgai, valamint az X-faktor mentorainak távozása okán, vagy egyéb, számomra ismeretlen okból “elsikkadt” és valami miatt nem érte el sem Puzsér Róbert, sem a Népszabadság, sem az Echo TV véleményformálóinak ingerküszöbét.

A hír ekként szól:

“Ez idáig a nyugdíjkorhatárt elérő egészségügyi dolgozók kevesebb mint fele kapta meg az egyedi mentességet a kormánytól. (…) Az államtitkárság április 10.-én juttatta el a kórházvezetőknek az egyedi mentességek elbírálásának eredményét. A döntés előtt az intézményvezetők értetlenül állnak:

- Nem tudjuk, mitévők legyünk, az államtitkárság nem indokolta meg, hogy az érintettek miért nem dolgozhatnak tovább…”

Jómagam tizenkettedik éve folytatok írásbeli és szóbeli szélmalomharcot a mindenkori egészségügyi kormányzattal A magyar beteg – azaz mindnyájunk – érdekében. Velem együtt többször, többen figyelmeztettük az illetékeseket, hogy a jelenlegi körülmények között egyetlen egészségügyi dolgozó sem nélkülözhető az ágazatban, a mostani kormány-döntés tehát a már fennálló humánerőforrás-krízist tovább súlyosbítja. Fel nem foghatom, hogy KINEK AZ ÉRDEKE a magyar egészségügyet a semmibe lökni? Ki az a politikailag korrektnek mutatkozni akaró siketfajd, aki ezt az eszement döntést – a nyugdíjba menendők elküldését – ránk erőlteti? Ki az a döntéshozó, akiben elsőként alakult ki az a téveszme, hogy bebocsátásra váró fiatal, tettrekész, potens szakorvosok és szakorvos-jelöltek tömegei döngetik a különböző egészségügyi intézmények kapuját? Ki és miért dolgozik ellenünk?

Cui prodest?

(E hét elején a Bajcsy Kórház Urológiai osztályának újabb fiatal szakorvosa jelentette be távozását: 2013. június elsejétől havi netto 900.000 forint + nyelvtanulási és albérleti támogatás fejében Dél-Angliában fog dolgozni.)

Kerületünk lakossága, akárcsak a Rákosmentén élő gyermekek száma Budapesten egyedülállóan növekszik. Eme örvendetes tény a városvezetés és az Önkormányzat Fidesz-KDNP frakciója számára folyamatos kihívást jelent. Nem bezárunk, hanem bővítünk és nyitunk bölcsődéket. Ekként történik választói körzetemben, a Kaszálón is, ahol a Gólyafészek bölcsőde bővítése vált szükségessé – erről szólt Rákosmente Képviselő-testületének egyik mai legfontosabb döntése. A munkálatok ideje alatt a Gólyafészek nagycsoportosai a Nefelejcs, a tipegők a Napraforgó, a csecsemők a Csibe bölcsőde vendégszeretetét élvezhetik, kedves szülők a részletekről az Önkormányzat honlapján tájékozódhatnak.

Az ülés egyébként – a három tagú szocialista frakció időnkénti okvetetlenkedésétől eltekintve – gyorsan és rendben zajlott.

Üdének túlzással sem nevezhető “színfoltot” Nótin Tamás képviselő napirend utáni felszólalása hozott, aki ismételten és joggal tette szóvá a választói körzetem részét képező Szent Kereszt téren tanyázó hajléktalanok által fenntartott áldatlan állapotokat: a koszt, a bűzt, a zajt, a garázdaságot, végül azt a – jogos – kérdést is feltevén, hogy ki takarít majd rendszeresen a hajléktalanok után? Erről az “ügy”-ről nem először – és feltételezhetően nem utoljára – hall a nagyérdemű. Nem egyszer – eddig hasztalan – interpelláltuk ennek kapcsán a területileg illetékes rendőrséget csakúgy, mint a közterület-felügyeletet.

Nótin képviselő szavaira nagyjából ekként válaszoltam:

Képviselő úr felszólalásában foglaltakkal – sajnos – egyet kell értenem. A Szent Kereszt téren a hajléktalanok által hátrahagyott mocskot pedig takarítsák el az Alkotmánybíróság azon tagjai, akik néhány hónappal ezelőtt – a Magyar Kormány és az Országgyűlés döntését felülírva – határozatukkal szabad teret engedtek a közterületen élők garázdálkodásának.

Megjegyezném, hogy soha nem a hajléktalan létet – mint sorsot, mint fátumot, mint életformát -, hanem annak nem kívánatos mellékhatásait: az antiszociális és bűnöző magatartást óhajtottam pellengérre állítani és határozottan visszautasítom az Alkotmánybíróság által közvetített “szociálliberális” álláspontot, miszerint akár a Kaszálón, akár a Fő téren, akár a Ferihegyi úton mindezt szó nélkül el kell viselnünk…