A minap levelet hozott a posta.

A levélben az áll, hogy én, mint xyz-satöbbi rendszámú gépjármű tulajdonosa, x falu határában, ekkor és ekkor a megengedettnél y km/órával nagyobb sebességgel haladtam, /az erre vonatkozó dokumentáció itt és itt megtekinthető/, szabálysértésem fejében szíveskedjek a mellékelt csekken a hatóság számára 30.000 forintot befizetni.

Ha kellően nekiveselkedek, még a “lebukás” pillanatát is fel tudom idézni: Tihanyból, szombati napon, kora délután, orvosszakmai konferenciáról igyekeztem haza, amikor Akarattyánál, a lakott település elejét jelző – kellő mértékben lombokkal takart – táblát észleltem ugyan, de fékezni nem mertem, mivel egy, a szokásosnál agresszívebb hölgytulajdonos tapadt rám Suzukijával. Annyit tehettem tehát, hogy levettem lábamat a gázpedálról és – mint kiderült – “becsorogtam” a rendőrségi sebességmérő és az azt működtető, engem és öreg Fordomat megörökítő, vélhetően örömében a térdét csapkodó közeg elé:

Az ezt követően – mondhatni villámgyorsan – kézbesített, lesújtó levél nem csak a sarc mértéke okán, hanem azért is sokkolt, mert – bár személygépjárművet a közlekedési szabályok lehetőség szerinti betartásával 1978 óta vezetek – hasonló kihágáson még egyetlen ország rendőrségének sem sikerült “rajta kapnia”… de banálisnak mondható esetem nem csak ezért elgondolkodtató.

Utóbbi hetekben-hónapokban – mint nyári eső után a csigák – fürtökben jelennek meg a fő – és mellékutak szélén a sebességméréssel és egyéb közlekedésrendészeti feladatokkal – és láthatósági mellénnyel – felruházott rendőrök. Ez helyes. Az viszont kevésbé helyes, hogy a felduzzasztott állományt újra és újra tetten érhetően első sorban az autóstársadalom családi büdzséjének rovására tervezik fenntartani. Nem arra szeretnék utalni, miszerint helytelenítem a közlekedési szabályok betartatását és a renitenskedők megbüntetését, mint ahogy azt is belátom, hogy vasárnap délelőtt 30 éves Trabantján templomba igyekvő, gépjárművének nem működő jobb- vagy baloldali fényszórója miatt a külvárosi nyugdíjast megbüntetni sokkal hálásabb feladat, mint a “közeg” mellett sötétített ablakú fekete terepjáróban 110 km/órával elhaladó hátrányos helyzetű egyed után eredni.

Ez az egész közlekedésrendészeti felbuzdulás hiteles is lehetne, ha példának okáért nem előzne – ahányszor arra járok – 180 km/órával a 2. úton alkalmanként másfél tucatnyi motoros…, ha nem parkolnának szemrebbenés nélkül és naponta tilosban nagy értékű gépjárművek tulajdonosai…és ha nem csak és kizárólag azt büntetnék meg, akit “szövődménymentesen” meg lehet büntetni.

Belátom, hogy gépjárművükkel gyanútlanul közlekedő – és általában törvénytisztelő – állampolgárokat kihágásaik miatt pénzbírsággal sújtani könnyű, gyors és kellemes, mint ahogy esetlegesen védekezni is képes bűnözőket üldözőbe venni nehéz, körülményes és kellemetlen feladat, mégis, halkan és kellő tisztelettel megkérdezem: miként fordulhatott elő az, hogy 2009. februárjában Marian Cozma gyilkosai tettüket követően órákig flangálhattak Veszprémben és környékén, majd szemrebbenés nélkül átjutottak Magyarország határán és napok múltán az osztrák rendőröknek kellett őket elfogniuk és hazaszállítmányozniuk?… a tisztelt rendőrség pedig közben valahol Akalinál mérte a Kiss-, Nagy-, vagy Szabó család Fiat Panda típusú gépjárművének a sebességét?…és szintén kiváló tisztelettel megkérdezem: hol voltak és mikor érkeztek a rendőrök azon a bizonyos 2006. október 15.-i délelőttön Olaszliszkára? És – miközben ott és akkor agyonvertek egy ártatlan magyar embert – melyik Borsod megyei faluban mérték éppen az arra járó gépjárművek sebességét?

Természetesen, törvénytisztelő és jogkövető magyar állampolgárként a magyar rendőrség működési költségei fejében a rám – nyilván, jogosan – kiszabott büntetést rövid időn belül befizetem. A továbbiakban pedig az előírásokat, szabályokat és törvényeket saját munkám során – a hatósági megkeresésekre való különös tekintettel – maradéktalanul be fogom tartani és tartatni. Nincs kivétel.