Seszták Ágnes, a magyarországi politikai jobboldalt erősítő jeles újságíró időről-időre kisebb-nagyobb lélegzetvételű, az egészségüggyel – a magyar beteggel – foglalkozó publicisztikára szánja magát.

Így történt – többek között – csaknem 10 évvel (!) ezelőtt, amikor is az egyik napilap hasábjain gyújtó hangú paraszolvencia-ellenes “vitairatot” tett közzé. Lévén, hogy az – amúgy  provokatív módon orvosellenes – írás ténybeli tévedéseket és mindnyájunk számára kedvezőtlen hangulati elemeket tartalmazott, Seszták Ágnesnek olvasói levélben válaszoltam, de említett újságban soraim valami miatt nem jelenhettek meg. Íme, 2004. január 19.-i keltezésű levelem utolsó bekezdése:

“Öncélú ötletparádé és talmi fröcsögés helyett – a baloldali Moldova György mintáját követve – javasolom “jobboldali” szempontok szerint elemezni A MAGYAR BETEG és a magyar egészségügyben dolgozók helyzetét. Nem állítom, hogy könnyű, gyors és kellemes munka lesz…de mi, magyar egészségügyiek segítünk Önnek. Kezdés gyanánt javasolom, hogy töltsön velem egy kétnapos felvételes ügyeleti szolgálatot. Semmi mást nem kell tennie, mint 48 órán át velem – kórteremben, ambulancián, konzíliumban, vérző, lázas, görcsölő, vagy haldokló betegnél – lenni ott és akkor, ahol és amikor én vagyok. A paraszolvencia az Öné.”

Levelem – mely teljes terjedelmében archívumomban olvasható – kiverhette tehát a Magyar Nemzet c. napilap szerkesztőinek biztosítékát, ezért nem közölték.

“Méz és ecet” címmel közöltek viszont – ma – az újság 7. oldalán egy újabb, egészségüggyel kapcsolatos Seszták-remeklést. Ebben az írásban – különböző sajnálatos betegségei okán a kórházi ellátásról saját bevallása szerint a kelleténél is több tapasztalattal bíró – szerzőnk a hálapénzellenes tirádáktól óvakodik már, célkeresztjében ezúttal a betegnek az orvos iránt a gyógyítás okán érzett – S.Á. szerint gyakorta indokolatlan – hálája áll:

“…szinte nem is számít, hogy Mari néni vagy Jani bácsi miként is éli át az ő betegségét. A lényeg, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak és menjenek Isten hírével haza. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű. Amikor még létezett a Szív küldi műsora, rendszeresen hallottuk, hogy Joli néni az X kórház orvosainak és dolgozóinak ezzel a nótával köszöni meg, hogy meggyógyították. A gesztus kicsit morbid. A beteg megköszöni, hogy kvázi nem tették el láb alól, és ezért nagyon hálás.”

Kedves Seszták Ágnes!

A magyar egészségügy – az egészségügyben dolgozók – megítélését és becsületét jobb- és baloldali újságírók, többek között az Ön által – nem először – publikált, felületességről árulkodó írások igyekeznek porig rombolni. Megnyugtatásul közlöm: ha így folytatják, előbb-utóbb sikerülni fog. Amit viszont alább fog olvasni, koncepciójába eléggé nehezen lesz illeszthető. Történt ugyanis mai napon, hogy Leki János nevű 79 éves betegem (nevét és művét engedélyével közlöm) nem a Szív küldiben és nem nótával köszöni meg, hogy “nem tettem el láb alól”, hanem – paraszolvencia helyett – az Ön pökhendiségét messze felülíró őszinte szeretettel és tisztelettel adta át kézzel írott, saját versét, melyet itt és most közzé teszek és megköszönök:

“Szép Erdély-ország álmaimban él/ Fenn a Hargitán régmúltról mesél.

Harcos őseid hírneve csodás/ Erdély bércein szájról-szájra száll.

Sok, sok Báthory manapság is él/ Egymást bátorít, éltet még reményt.

Erdély, Istened fölötted lebeg/ Őrzi Nemzeted, bízik bennetek!”