Szenteste előtt néhány órával, a felhős-zúzmarás ködöt áttörve váratlanul kibukkant a Nap és széles fénycsóvával borította be hálószobánk falát:

Ezzel a képpel kívánok Rákosmentieknek – a Vida-dombtól a Szőlőhegyig, az Elágtól a Kucorgóig – és minden magyarnak Csíkszeredától Torontóig, Aachentől Marosvásárhelyig, Budapesttől Montevideoig áldott Karácsonyt, gyönyörű ünnepeket és Boldog Új Évet!

…azért „2”, mert  f. év szeptemberében (némi képzavarral: blogom még „gyerekcipőben járt”) a keresztúri piac újkori történetének egy szegmensével már foglalkoztam honlapomon:
„Devánszkiné dr. Molnár Katalin – a XVII. kerület volt szocialista polgármestere – magára vállalta a keresztúri régi és új piac közti konfliktus eredőjének számító, nemrég nyilvánosságra került és az egész „ügyet” új megvilágításba helyezett (általa jogosulatlanul aláírt?) levelet, illetve annak konzekvenciáit” – fogalmaztam akkor.
Azóta lefolyt néhány köbméter víz a Dunán, meg is kíséreltem jelentősebb mértékben beleásni magam a piac-kérdéskörbe, de – egyelőre – egyetlen „korszakalkotó” vélemény fogalmazódott meg bennem: bármennyire is szeretném, nem lehet egyetlen csoporton sem úgy segíteni, hogy mások érdekei ne sérüljenek…(éppen erre kérdezett rá felebarátom a minap: „Tudod Te, milyen darázsfészekbe nyúltál?”…”Édes öregem, én 1975-ben ifj. Ceausescu által szerkesztett hetilaptól is kértem és kaptam helyreigazítást…gondolod, hogy EZ veszélyesebb?” – válaszoltam  NOTA BENE: lehet, hogy az: egyik oldalon a pénzről, a másikon pedig hagyományról és családi egzisztenciákról van szó…)
Szó, ami szó: addig, amíg az ominózus levél tárgyában tett feljelentés ügye „szárba nem szökken”, korai lenne szentenciákkal, kinyilatkoztatásokkal és axiómákkal fárasztanom a nyájas olvasót. Addig vásárolom a zöldséget Szpaszov Józsitól, a sertéslapockát Papp Jóskától, élvezem a Csermely-féle tarhonyás húst és eszméinket kicserélendő időnként betérek Niedermayer Kálmánhoz…és amikor a régi piac körüli utcákban a helyzet kezelhetetlen, az új piac tetején parkolok…Egyetlen dolog biztos: segíteni szeretnék és ehhez az Önök meglátásai elengedhetetlenek…kérem, aki teheti, ajándékozzon meg javaslatával, véleményével akár honlapomon – tehát nyilvánosan -, akár „négyszemközt”, elektronikus levél formájában.
Addig is csodáljuk meg együtt a régi piac tulajdonosainak és bérlőinek munkáját dicsérő új „tetőszerkezetet” – aki sétált már néhányszor esőben, mindkét kezében szatyrokkal a régi ponyvák alatt-mellett, bizonyára értékeli a látványt:

Említettem volt néhány héttel ezelőtt, hogy a XVII. kerületi Képviselő-testület novemberi ülésén, bizonyos Kovács István (Itthon Rákosmentén Egyesület) szájából (Sütő Andrást idézve: “…mint rókalyukból a bűz…”), napirend után elhangzott egy nehezen minősíthető, jelen alanyi blogíró testi épségének fenyegetését kilátásba helyező hozzászólás.

Erre ma, 2010. december 16.-án reggel, a Testület idei utolsó ülésén, napirend előtt következő szavakkal válaszoltam; felszólalásomnak – Buffon gróf örökérvényű mondását némileg átírva “A stílus maga a szervezet” címet adtam:

“Tisztelt Képviselő-társaim, Polgármester Úr, Vendégeink!

Aki itt volt, aki figyelt, aki érdeklődött, tudja: szocialista és szabaddemokrata képviselő-társaimmal 2002 és 2010 között számos csörtét vívtam. Utólag megállapíthatjuk, hogy e viták során példának okáért Barna Andor, dr. Hoffmann Attila, dr. Morauszky András, vagy dr. Hrutka Zsolt soha nem volt bárdolatlan, soha nem volt bunkó, soha nem volt durva, soha nem lépett fel fenyegetőleg.

Képviselő-testületünk 2010. november 18.-i ülésén viszont olyasmi történt, ami önkormányzatiságunk elmúlt 20 évében példátlan: Kovács Istvánnak, az Itthon Rákosmentén Egyesület frakcióvezetőjének nem tetszett napirend előtti felszólalására adott frakcióvezetői válaszom, amit a következő szavakkal tartott fontosnak megtorolni – és most jegyzőkönyv és szó szerinti idézet következik:

“…megkérem Fenke doktor urat, hogy ne minősítgesse állandóan a hozzászólásaimat. Azt gondolom, hogy primitív módon teszi ezt és arra kérem nagystílű hozzászólásaiban, hogy szeretnék idézni majdan egy jelen pillanatban főpolgármester urat, hogy ‘nem leszek tekintettel hajlott korára és leverem a szemüvegét és rá fogok taposni’…”

 Természetesen lehet erre azt mondani, hogy “idézet” hangzott el, ebben az esetben viszont tisztelettel megkérdezem, hogy amennyiben én Boris Vian francia írót idézem és a széles nyilvánosság előtt felszólítom mondjuk frakciótársamat, hogy “Öljünk meg minden rohadékot”, az bocsánatos, mert Boris Viant idéztem? Úgy-e, nem? Az érdekes számomra ebben az egészben nem is ez. Az érdekes az, hogy az elhangzottaktól Kovács István magasan kvalifikált frakciótársa (nota bene: dr Fachet Gergő) egyetlen bágyadt mondat erejéig sem próbált elhatárolódni, tehát mindazzal, amit Kovács István mondott, egyetért, mint ahogy egyetért az Itthon Rákosmentén Egyesület egésze, prominenseivel, szentéletű Birtalan Csabánéval és orvoskollégámmal, dr. Peresa Magdolnával és támogató havilapjukkal egyetemben.

Tisztelt Képviselő-társaim!

Butaságával kérkedni mindenkinek szíve joga. A probléma az, hogy Kovács István és szervezete nem engem sértett és fenyegetett meg, hanem választóimat és – nem először - Rákosmente népét. Azt pedig lassan el kéne tudnunk dönteni, hogy ki az, akit szabad és ki az, akit nem szabad kritizálni, kik tehát az egyenlők és kik az egyenlőbbek? Kinek hol a határ és mi az, amit egy laikus – úgymond a köz szolgálatában – még megengedhet és mi az, amit már nem engedhet meg magának?”

Eddig a felszólalásom. Kovács István, az Itthon Rákosmentén Egyesület frakcióvezetője a tőle megszokott nyelvi bravúrokat és logikai bukfenceket felvonultató vagdalkozással próbált válaszolni, ami érdemben nem sikerült – nem is sikerülhetett – neki, majd magasan kvalifikált frakciótársa motyogott valami mentegetőzésnek tűnő, akusztikailag feldolgozhatatlant (remélem, a jegyzőkönyvből kiderül, mit mondott).

Az “esetet” nehéz – és nem is akarom – minősíteni. Türelmetlenül várom olvasóim véleményét.

Október 9.-én vezetőnk és mentorunk, a fáradhatatlan és rettenthetetlen Ágoston Gergely egy Lovran központjában álló Monarchia-korabeli épület földszintjén berendezett, kortárs horvát alkotók fotóit kiállító tárlatra invitált. A fotóművész modelljei táncosnők, témái századfordulósak, némi diszkrét dekadenciával fűszerezve:

Mindemellett szerény alanyi blogírót hanyagul, a radiátor mellett „mellékesen” elhelyezett, alább látható favizsla látványa ragadta meg:

Fiume, bizonyos Csermanek (Kádár) János szülővárosa volt következő állomásunk. Vezetőnk nem a rossz emlékű „magyar” politikus szülőházához, hanem a város „tetején” lévő klasszicista templomhoz, ferences kolostorhoz és zarándokhelyhez kalauzolt. Íme, a „kegyhely”

és a „zarándokszoba”:

Fiume egyébként mások szerint egy „egyszerű” – számomra monumentális méretű – kikötő:

Másnap: búcsú a lovrani parttól:

és búcsú a szállodától:

A korábbiakhoz képest hihetetlen csendben tettük meg a Lovran – Rákoskeresztúr utat. Élménydús, fárasztó, tanulságos utazás volt. Ha hagyják, hasznosítani fogjuk a tapasztaltakat.

A tűzifát évek óta Lajos hozza Rákoscsabáról. Általában száraz, aprított akácot, melyet gyermeke vagy felesége segítségével szokott a fásszínbe hordani. Ez ma is így történt volna, ha autóvezetés tekintetében komoly kihívásokkal küszködő szomszédasszonyunk Mitsubishi típusú gépjárművével el nem barikádozza kertünk bejáratát. Lőn tehát, hogy Lajos és neje jobb híján a garázsbejáraton és a kerítésen át „terítette” a most amúgy sem száraz aprított akácot. Az igen bonyolult folyamat végén fizettem, majd behatoltam ingatlanunkba már téli gúnyába öltözött nejemért és gyermekemért. Sétálni indultunk, de ezt megelőzően óvodás kisfiamnak – természetesen – tüzetesen meg kellett vizsgálnia a kert sarkában, a friss havon emelkedő akácfa-dombot…és ekkor IV. Fenke Ferenc a III. Köztársaságban harsányan elkurjantja magát:
„- Apa! Pillangó!”
Zsenge kora ellenére IV. Fenke Ferenc a III. Köztársaságban nem sűrűn gyakorolja a szülők félrevezetésének amúgy igen divatos szokását, így a naptári dátum és a -1 Celsius fok ellenére szavainak kénytelen voltam hitelt adni és utánuk nézni.
A látvány megrázó volt:

…a pillangó valószínűleg Lajosék farakásában bábozódott, majd a késő őszi melegben vetette le hernyó-ruháját és szállíttatott kertünk hófedte fövenyére. Sűrű, majd egyre gyengülő szárnycsapásokkal próbálkozott a lehetetlennel: a fagy közepette életet lehelni kihűlő önmagába. A biológiai tragédiának gyermekem határozott fellépése vetett véget:
„- Vigyük be!” – adta ki a megfellebbezhetetlen utasítást.
A pillangó pillanatnyilag az előszobában, a muskátlik között próbálgatja szárnyait.
Rosszkor volt rossz helyen?
Ki tudja?
Allegóriánk?
Talán.

A 2010. november 18.-i Képviselő-testületi ülés anyagáról, a képviselők döntéseiről a telekommunikáció egyéb csatornái kimerítő tájékoztatást nyújtanak, ezért itt és most – rendhagyó módon – néhány szubjektív gondolatomat osztanám meg Önökkel, de előbb hadd álljon itt napirend előtti felszólalásom “vágatlan” szövege (t.i. felszólalásaimat nem szoktam felolvasni, “kívülről” mondom, kivéve, ha nehezebb szöveget idézek – érdekes egyébként, hogy a franciák a “kívülről” történő, nem felolvasott szöveg mondását “par coeur” jelzővel illetik, ami annyit jelent, hogy “szívből” – szerintük tehát az, amit “kívülről” el tudunk mondani, “szívből jövő”)…íme:

“Tisztelt Polgármester Úr, Jegyző Asszony, vendégeink, képviselőtársaim!

Sajnálom, hogy nem folytatódik az a haladó hagyomány, hogy a frissen beiktatott kerületi rendőrkapitány jelenlétével megajándékozza testületünket…különösen a tekintetben, hogy szavaim - többek között – hozzá is fognak szólni.

Számos alkalommal megkíséreltem azt, hogy szerény eszközeimmel a magyar közlekedési kultúra és -morál terén valamiféle jobbítást érjek el, de be kellett látnom, hogy hátralévő életemben már nem valószínű, hogy ez sikerülni fog…mint ahogy be kell látnom azt is, hogy a 140 lóerőhöz nem jár 140-es IQ. Mindezt mondom annak kapcsán, hogy a Ferihegyi útnak a 4.sz. választói körzetet érintő szakaszán a helyzet tarthatatlan. Ugyanis mi történik napközben? Nem arról beszélek, amikor “beáll” a sor délután fél öt körül, hanem arról, amikor Rákoshegyről jövet a Hűvös Vendéglő magasságából, a Ferihegyi út 180. környékéről meglódulnak az autók a Központ felé, átlagban 75-80 km/h-val azért, hogy érjék el mielőbb a Pécel felé kanyarodó külső sávot, döngetnek lefelé, és akkor következik a Balassi átjáró, a Laborcz átjáró és a rendelőintézeti átjáró… Folyamatos életveszély, képviselőtársaim! Ugyanez visszafelé: az elágazástól döngetnek felfele, hogy érjék el minél hamarabb azt a szakaszt, ahol egy sávra szűkül a felmenő út…és akkor következik a rendelőintézeti átjáró, a Laborcz-átjáró és a Balassi átjáró: megintcsak folyamatos életveszély.

Kevés egy egyéni képviselő ahhoz, hogy ezt a szituációt valamilyen úton-módon megváltoztassa. Ezért kérem Polgármester Úr – országgyűlési képviselőnk -, a rendőrkapitány és a Főváros segítségét is, hogy valamit közösen találjunk ki: legyen az egy szisztematikusan módosítható, szinkronizált lámparendszer – mondjuk, ez lenne a legdrágább, de a legelegánsabb – , legyen az egy 30-as zóna kijelölése, legyen az egy – a legkevésbé elegáns, de költséghatékony – állandó traffipax…

Nem hiszem, hogy képviselőtársaim közül bárki élesztett már újra gyalogátkelőhelyen elütött 15 éves fiatalt… és többé én sem óhajtok.

Köszönöm szépen a figyelmet.”

Felszólalásomat követően Polgármester Úr, országgyűlési képviselőnk a frissen kinevezett kerületi rendőrkapitány urat “kimentette”, mondván, hogy Ő egyelőre “megbízott”; a vázolt közlekedési helyzet megoldásának sürgősségével egyetértett és gyors segítséget ígért.

Érdekes volt ezt követően a háromtagú szocialista frakció napirend előtti felszólalásait hallgatni. Nyilván, központi feladat volt számukra az országos jogorvoslati sikoly: a magán-nyugdíjpénztárakkal, az alkotmánybírósággal, úgy általában a Fidesz és a KDNP által “sárba tiport” demokráciával kell a XVII. kerületi Képviselő-testület ülésén is foglalkozni! A szocialisták felszólalásai három vidáman pattogó “magas labda” volt számomra, ugyanis a 2002-2006-os ciklusban, egyszemélyes “frakcióként” egyszemélyes harcot vívtam a mintegy húsz tagot számláló MSzP-SzDSz-szel – nem utolsó sorban kerületünket is érintő “országos” kérdésekben – és mindahányszor lenyomták a torkomon, hogy ” testületi ülésen kérjük képviselő urat tartózkodni a nagypolitikától !”…ennek megfelelően 2010. november 18.-án a szocialisták három felszólalását, a három szál vörös szegfűt a KDNP frakcióvezetőjeként a következő szavakkal köszöntem meg:

“Tisztelt Képviselő-társaim! Tartozom egy vallomással:  alig csillapítható ingert érzek, hogy elénekeljek egy dalt, de a gyengébb idegzetűek kedvéért a társaságot ettől most megkímélem. Sztevanovity Zorán egy örökzöld dallamát szóban, kissé “kifordítva” fogom idézni: “Vörös szikrák, még emlékszem rátok…” Vörös szikrákat szórt ugyanis a húsztagú MSzP-SzDSz frakció szeme akkor, amikor 2002 és 2006 között megkíséreltem országos politikai kérdésekkel foglalkozni… Most viszont úgy tűnik, hogy Jupiter és az ökör szerepét némileg át méltóztattak értékelni, de hát lelkük rajta…vagy lehet, hogy ez egy egyszerű utólagos beismerés, vagy utólagos lelkiismeret-furdalás és most színt vallanak azzal, hogy országos politikával is szabad nekünk foglalkozni?…Vagy mégis, hogy van ez?…Majdnem sírva könyörögtem Önöknek 2004. novemberében, hogy ne kampányoljanak a magyarok ellen. Agyagba döngöltek…”nagypolitika!”, mondták…úgy-e, emlékeznek, képviselőtársaim?…

Lássuk be: van némi diszkrét bája annak, amikor a szocialisták tőlünk féltik a demokráciát. Gratulálok!”

Ezt követően a november 18.-i testületi ülés rendben zajlott, egészen a napirend utáni felszólalásokig. Ekkor az Itthon Rákosmentén Egyesület nevet viselő “civil” szerveződés frakcióvezetője a XVII. kerület önkormányzatiságában az utóbbi 20 évben példa nélkül álló felszólalást tett. Erre, bár nem csak publicisztikai konzekvenciái várhatók - szintén jegyzőkönyv szerinti idézet alapján - a következő napokban térek vissza.

Testvérvárosunkból való hazautazásunk előtti nap lovrani városnézés, majd hajókirándulás következett.
Lovran az isztriai félsziget egyik legfestőibb kisvárosa. Évszázadok emlékét őrzi és óvárosa igazi történelmi gyöngyszem: nem ritka a 3 – 400 éves épület. Építészete a hegyvidéki szükség és a mediterrán szépség tündéri egyvelege – keskeny utcácskái, mint egy vérbeli Zeffirelli – film díszlete:

Ennek az udvarnak a bejárati boltíve őrzi még az építésének évére (1687) emlékeztető követ:

Alanyi blogíró Lovran főterén, rákoskeresztúri hölgykoszorúban:

Kis csapatunkat a lovrani Önkormányzat hajókirándulásra invitálta. Íme, a „naszád”:

Lovran felett a fenséges Monte Maggiore, valamikor mögötte húzódott a Monarchia déli határa…

Lovran a tenger felől:

Lovrantól északkeletre Abbázia partjai:

A hajó a hajóról:

Hulikné Novák Emese szerint mi vagyunk a „celebek Rákosmentéről”:

Mint említettem volt, a XVII. kerületi Polgármesteri Hivatal és Képviselő-testület lovrani „küldetése” első sorban testvérvárosunk egészségügyi és szociális intézményeivel való ismerkedés, ez irányú tapasztalatszerzés és eszmecsere volt. A szervezésben segítőnk, fáradhatatlan és rettenthetetlen mentorunk és idegenvezetőnk, a Horvátországban élő magyar hazafi, Ágoston Gergely Úr volt. Bármely arra vetődő honfitársunkat örömmel gardírozza (www.lovran.extra.hu). Íme, amint a Professzor népes rákosmenti hallgatóságának magyaráz:

Fentiek alapján előbb egy, az abbáziai és lovrani régiót ellátó, „öregek otthonának” rosszindulattal sem nevezhető szociális intézményt kerestünk fel – ők „60+”-nak hívják. A találkozón az intézményvezetőkön kívül részt vettek Lovran elöljárói is, valamint az egészségügyi ellátásért felelős orvos-igazgató. Megjegyzendő, hogy az elöljárók első mondatainak egyike volt a mély és őszinte részvétnyilvánítás a magyarországi vörösiszap-katasztrófa okán. Nem próbálkoznék azt részletezni, hogy az ott töltött bő másfél órában mi mindenről esett szó, de megtudhattuk például azt, hogy Horvátországban ma az átlagnyugdíj eléri egy magyar kórházi osztályvezető főorvos nettó bérét…(ezt vendéglátóink egészen konkrétan NEM HITTÉK EL), ráadásul az egy ember egészségügyi ellátására fordított összeg közel kétszerese a magyarországinak!…lehet, hogy ezért az Orvosi Kamara már megint meg fog rám orrolni, de hadd emlékeztessek: van a döntési pozícióban lévő doktoroknak és nem-doktoroknak tennivalójuk bőven…nem azért, mert nettó bérünk hallatán a horvátok azóta is hitetlenül ingatják fejüket, hanem azért, mert ha NAGYON NAGY SEBESSÉGGEL nem rendezik az egészségügyben dolgozók jövedelmi viszonyait, az ágazat teljes csődje képes magával rántani az egész magyar nemzetgazdaságot!…és ezt nem én, egyszerű alanyi blogíró mondom – ez egy nem is olyan rég megrendezett magyarországi konferencián, egyik államtitkár-helyettesünk szájából hangzott el! „Érdekes” egyébként az is, ahogy egyik rákosmenti útitársunk fejezte ki értetlenségét, hozzávetőlegesen imígyen: „Hogy létezik, hogy a szintén volt szocialista Horvátország gazdaságban, gazdagságban, életszínvonalban, intézményrendszerben, GDP-ben stb. egyaránt minket messze lekörözött?” – „Úgy, kedves – mondjuk: Amál -, hogy a rendszerváltás előtt, alatt és után  a horvátok részben félreállították, részben pedig nem engedték (annyit) lopni a volt párt-és KISZ-kádereket és ezáltal NEM TŰNT EL magánzsebekben A NEMZETI VAGYON 90%-a úgy, mint hazánkban…”
A „60+” intézményt követően a több rohamkocsival is rendelkező lovrani körzeti ügyelet festői fekvésű és ragyogóan felszerelt telephelyén jártunk.
A következő állomás a”Thalasso Wellness” művésznevet viselő szívgyógyászati- és rehabilitációs Központ volt, ami – akárcsak nálunk Visegrádon – egy gyógyfürdő adottságait kihasználó, a hegyoldalba álmodott impozáns épületegyüttes:

A kórház zömében osztrák tőke bevonásával épült, leírhatatlanul magas színvonalon felszerelt – ennek megfelelően /számunkra/ méregdrága szolgáltatásokkal csábító – részben „nappali”, részben fekvőbeteg-ellátó, három emeletes, építészetileg a hely adottságait maximálisan figyelembe vevő és azt kihasználó – egység. Bár éppen a horvát nemzeti ünnep napján „sikerült” a kórházat megtekintenünk, az (egyik) ügyeletes orvos közel egy órát /!/ szánva ránk, végigvezetett az összes részlegen…és ekkor hatalmasodott el rajtam egyik rejtett rossz tulajdonságom: a szakmai irigység…
Abbáziai tengerparti séta következett. Ebből – nemrég operált „futóművem” okán – ki kellett vonnom magam. Egy parti vendéglőben, egy „Négy évszak” típusú pizza és egy korsó nagyszerű horvát csapolt sör, valamint alábbi kilátás birtokában voltam kénytelen vigasztalódni:

Abbázia (ma: Opatija) még ma is az Osztrák-Magyar Monarchia zseniális építészetének jegyeit viseli:

A Monarchia idején számos híres honfitársunk töltött el itt hosszabb időt. Markusovszky Lajos világhírű magyar orvos emlékét utolsó lakhelyének falán dísztábla őrzi:

Másnap lovrani séta, hajókirándulás, Fiume-i városnézés, majd egy fotókiállítás megtekintése volt a program.
Ne menjenek sehova! Reklám után visszajövünk!

Alábbi figyelemre méltó gondolatot Nejem azt követően fogalmazta meg, hogy Rákosmente 4. számú egyéni választói körzetében (a Városközpontban) 2010. október 3.-án nagy többséggel megnyertem az önkormányzati választást: „Imádni fogják, hogy Te vagy a képviselőjük, hisz’ ott élsz közöttük és munkahelyeden bármikor elérhetnek…” Bár a megjegyzés igazságtartalmával tisztában voltam, súlyát nem igazán ”vettem komolyan”…egészen addig, amíg – már a választásokat követő héten /!/ – többen és többször meg nem „találtak” a Ferihegyi úti Szakorvosi Rendelőben.
Legutóbb – múlt héten – két rokonszenves fiatalember keresett fel személyesen, egyikük pici gyermekének társaságában. Annyi időm volt – két vizsgálat között -, hogy végighallgassam kérésüket és átvegyem Tőlük a közel kétszáz (!) aláírást tartalmazó íveket, mellyel alátámasztják: lakótársaikkal együtt azt kérik, hogy a Tabán és az Akácvirág utcák – választói körzetem délnyugati – szögletében lévő játszóteret próbáljam mielőbb felújíttatni, mert az játékra alkalmatlan és a gyermekek számára életveszélyes.
A kérést meghallgattam, az íveket átvettem és a tőlem telhető segítséget megígértem. Másnap megtekintettem a helyszínt, mely játszótérnek némi alkotó fantáziával lenne csak nevezhető…  az „eszközök”: egy mászókának csúfolható, vascsövekből alkotott létraszerű félkörív, valamint egy, alján lógó, életveszélyes csúszda:

Bár a hely adottságai kiválóak, íme:

korábban – valami miatt – a pénz és az akarat egyaránt hiányozhatott az emberi körülmények megteremtéséhez. Talán majd most…
Csaknem „tapintható” a felém irányuló bizalom és várakozás.
A 4. számú egyéni választói körzetben (is) hihetetlen mennyiségű a tennivaló. Minden segítség elkél.

Feltételezhető, hogy e „tulajdonságommal” Magyarországon kisebbségben vagyok, de töredelmesen be kell vallanom: eddig még nem jártam Horvátországban.
Kapva kaptam tehát az alkalmon: a Polgármesteri Hivatal Lovranba, Rákosmente horvát testvérvárosába szervezett – zömében szociális és egészségügyi, tehát szakmai indíttatású – kirándulást. Meghívottak: az Egyesített Szolgáltató Központ vezetői, a Hivatal szociális és egészségügyi ágazatának dolgozói, a Képviselő-testület Egészségügyi Bizottságának tagjai.
A 43 fős társaság egy 11 éves, Mercedes típusú tömeg-közlekedtető gépjárművel csütörtöki napon, hajnali fél 9- kor bírt elindulni az alig 650 kilométeres útra.
Amennyiben nem „jön közbe” a magyar-horvát határ és az azon megélt – teljesen fölöslegesnek tűnő és a kommunizmus legszebb éveit idéző, közel ¾ órás – várakozás, ragyogóan teljesítő autóbusz-vezetőnk jóvoltából már kora délután a tenger partján, a lemenő nap bágyadt sugarainál sütkérezhettünk volna…
Számomra – buszból, távolról – az első meglepetést a falusi építkezés sajátosságai jelentették: az általam „frekventált” nagy-magyarországi tájak falvainak épületeivel ellentétben itt alig láttam földszintes házakat – még a „tanyasi” területeken is a minimum egy, de inkább a két emeletesek a jellemzőek. Ugyanakkor feltűnően sok a lakatlan épület – megtudtam, hogy azokat zömében kivándorlók hagyták el és/vagy a telekkönyvi viszonyok tisztázatlanságának estek áldozatul.
Az időjárás lehangoló volt: a hegyekben zömmel felhők közt, ködben, zimankóban, szemerkélő esőben utaztunk – Alpolgármesterünk bíztatása, miszerint a tengerparton 22 Celsius fok és napsütés fogad majd, egészen hihetetlennek tűnt…és mégis, lőn…valahol Fiumétől északra elhagytuk a hozzávetőlegesen huszadik alagutat (miért van az, hogy az igen nehéz terepviszonyok ellenére a horvátok kb. feleannyiért tudnak jobb minőségű autópályát építeni, mint mi?)…és mintegy 500 méter magasból megpillantottuk a szikrázó napsütésben tündöklő tengert… Íme:

…azt persze ne tőlem tessenek kérdezni, hogy a horvát elvtársak miért tartották fontosnak ebbe a párját ritkító panorámába a szocreál építészet cinizmusával belerondítani…kb. akkortájt, amikor nálunk bizonyos Kádár J. (született: Fiumében !) és bandája romboltatta le a magyarok Nemzeti Színházát…
…sebaj…borúra derű: a másnap hajnali napfelkelte (csaknem) mindenért kárpótolt:

Ne menjenek sehová! Reklám után visszajövünk…!