A fénykép 1929-30 telén, Székelyföldön készült és a romániai jégkorongbajnokságban szerepelő csíkszeredai csapatot ábrázolja. A képen, a kilenc játékos jobb oldalán – nekünk balra – feltűnik egy kalapot és hosszú fekete kabátot viselő személy, aki nem más, mint a csapat akkori fő „szponzora”: Nagyapám.
Akkor, amikor e fénykép készült, Nagyapám elsőszülött fia – Édesapám, a későbbi válogatott jégkorongozó, akit ma a XX. század első számú székelyföldi sportolójaként tartanak számon – talán éppen járni tanult.
1930-at írunk tehát. A fotó exponálásának pillanatában Nagyapám és a csíkszeredai hokisok még nem tudják, hogy a fénykép jobb oldalának szélén a kép készítőjének azonosítója mellett szülővárosuk a közelmúltban kreált – mert korábban nem volt – román neve, „M. Ciuc” fog szerepelni. (Nagy valószínűséggel állítható, hogy akkor, amikor e fénykép készült – alig 10 évvel a trianoni gyalázat után – az azon szerepelők egyike sem hitte, hogy a székelyek földje végleg a románoké lesz és a diktátum maga a megfellebbezhetetlen rögvalóság.)
Erdély – és benne Székelyföld – 1100 évig volt magyar. 1920 június 4.-én a világháborúban győztes hatalmi centrum – az embrionális állapotban lévő „Európai Unió” – a történelmi Magyarország e közel 100.000 négyzetkilométernyi területét valamilyen oknál fogva a néhány évvel korábban oláh vajdaságokból alakult új országnak, Romániának ítélte.
Nagyapám 13 évre rá, hogy fenti fénykép készült, a második világháborúban, már mint székely önkéntes védte Észak-Erdélyt; a hadifogságból jóval a háború lezárását követően szabadult. A negyvenes évek végén Csíkszeredába hazatérve soha nem hitte el, hogy meg kellene tanulnia románul – a Holdra szállásban sem hitt – viszont biztos volt abban, hogy a magyar és a román kommunisták is előbb-utóbb megbuknak.
Nagyapám sajnos nem érhette meg, hogy a csíkszeredai csapat a magyar jégkorong-bajnokságban szerepeljen.
Szeretném hinni, hogy Nagyapám lát minket onnan, fentről és továbbra sem hiszi el Trianont.