A jelenkor magyarországi rezidenseinek kétségtelenül igaz panasza, miszerint a hazai orvosi egyetemeken a gyakorlati oktatás finoman fogalmazva kívánnivalókat “ébreszt”, eszembe juttatta azt az általam 1977-ben megélt döbbenetet, amit a marosvásárhelyi Egyetemről a debrecenibe való “átigazolásomat” követően éltem meg…

Azon túl ugyanis, hogy a DOTE-n a kiváló elméleti oktatás mellett a gyakorlatot “szükségtelen rosszként” kezelték, szembesültem azzal, ami még Ceausescu Romániájában is elképzelhetetlen volt, de a kádári Magyarországon virágkorát élte: az ú.n. “fizikai dolgozók” gyermekeinek az egyetemi oktatásban való pozitív megkülönböztetésével. Az az orvostanhallgató ugyanis, aki személyi dossziéján viselte az “F” ( v.ö.: fizikai dolgozó gyermeke) betűt, több időt tölthetett a boncteremben, gyakrabban járhatott gyakorlati oktatásra, mint a “magamfajta”, “lesajnált” orvos-színész házaspár gyermeke! ( Nota bene: az szintén ide tartozik, hogy a nyílt diszkrimináció az eszmeiségében és származását tekintve is “veszélyes” – azaz keresztény értelmiségi – felmenőkkel rendelkezőket  már az egyetemi felvételi vizsgák során sokkal kegyetlenebbül sújtotta, mint Erdélyben valaha.)

Azt – természetesen – nem állíthatom, hogy az orvosi gyakorlatnak a magyarországi egyetemeken realizált, a ma rezidensei által – vélhetően joggal – nehezményezett alacsony színvonala (még mindig) kádári örökség, de ezen minden kétséget kizáróan érdemes lenne elgondolkodni.

Mai rezidenseink okulásáért korábbi jegyzetem (A magyar beteg 52.) gondolatmenetét folytatandó idézném fel első, a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai Osztályán abszolvált ügyeletemet.

1980 december elejét írtuk. Nagyszerű Szomor László urológus főorvos felügyelete alatt “már” hat hete tevékenykedtem a magyar egészségügy fent említett legnagyobb kelet-európai bázisán, amikor egyik délután a kollégák szép sorjában átöltöztek, elköszöntek, majd távoztak és egy adott pillanatban azzal szembesültem, hogy aznap a 80 ágyas – intenzív részleggel is terhelt – Urológiai Osztályon, a 2500 ágyas Kórházban és a közel háromnegyedmilliós B.A.Z. Megyében – másnap reggelig – ÉN VAGYOK AZ UROLÓGUS. Szorongásomat a kiváló műtősnői – és nővérgárda részben oldotta – egészen addig, amíg az első hívás – a Kórház Szülészeti Osztályáról – késő délután meg nem érkezett. Fekvő, lázas kismamához hívtak. Ultrahang még nem létezett, izotóp- és röntgenvizsgálatot áldott állapotú páciensnél “nem illett” végezni, így kórismémben és ítéletemben hihetetlen “tapasztalatomon” túl csupán a fizikális és a laboratóriumi vizsgálatokra volt lehetőségem támaszkodni. A betegvizsgálatot követően a nőgyógyász kollégákkal megegyeztünk a páciens további gyógyszeres – és nem műtéti – kezelését illetően, majd a szülészetről – a farkasordító hidegben, egy szál köpenyben – a Kórház udvarán áthatolva visszakocogtam az urológiára, ahol már várt a mentő: a beteget egyik vidéki körzeti ügyeleten sikertelenül kivitelezett katétercsere nyomán kialakult súlyos húgycsővérzése miatt szállították osztályunkra. A problémát a szakma szabályai szerint megoldottam, a mentős bajtársak pedig a beteget az ellátás végeztével – nem úgy, mint manapság – otthonába visszaszállították.

Annak idején – a stressz és a nélkülözés közepette – haladó hagyománynak számított, hogy – különösen a véget nem érő hétvégi ügyeletek összezártságában – valamelyik, arra alkalmas helyiséggel és felszereléssel is rendelkező osztály ügyeletes orvosa közös vacsorára invitálja az épületben éppen szolgálatot teljesítő orvosokat, asszisztenseket, műtősnőket. Aznap, életem első ügyeletében, este 10 körül, a baleseti sebészek orvosi szobájában “friss” meghívottként éppen a szalonnás rántottához való vöröshagymát szeleteltem, amikor megszólalt a telefon és azonnali hatállyal saját osztályomra hívtak, ugyanis az egyik beteg hirtelen elveszítette eszméletét. Hagymaszeletelő kést eldobom, sebész kollégát hónom alá kapom és rohanunk az urológiára: előző nap operált, fiatal oligofrén nőbeteg vércukra a mélyponton…túlkoncentrált cukorinfúzió a megoldás…a páciens negyedórán belül magához tér. A szalonnás rántottát éjfél körül a sebész, az aneszteziológus, a szemész és a fülorrgégész kollégák társaságában elfogyasztjuk, majd mindenki saját zugába távozik.

Hajnali négy körül ébresztenek: egy Putnok környéki tanyáról középkorú, második napja vizelni képtelen férfibeteget mentő szállít az urológiára. A beteg húgyhólyagja tele, a beteg már üvölteni sem bír a fájdalomtól, hólyagjába pedig – súlyos húgycsőszűkület okán – nem tudok katétert vezetni. Telefonügyeletes főorvos kollégát hívom segítségül, aki kissé álmos, de laza csuklómozdulattal megoldja a “megoldhatatlant”: a páciens kettő perc múlva megkönnyebbül.

Életem első, hat hetes diplomával abszolvált kórházi ügyeletének utolsó másfél órája szövődményektől mentesen zajlott.

Mai rezidenseink okulása végett a fentit követő harminckét évem ügyeleteinek leírásához egy Archibald Cronin kellene.

Az október 24.-i Magyar Nemzet 4. oldalán “Egyedül dolgoznak a rezidensek” címmel az egyetemet frissen elvégzett magyar orvosok munkába állását követő megpróbáltatásairól ír:

“A rezidensek közül sokan már három hónapos gyakorlat után önállóan látnak el beteget, pedig ezt a szakvizsga megszerzéséig, azaz évekig csak felügyelet mellett tehetnék – derült ki egy nemrég készült felmérésből. A fiatal orvosok a gyakorlati oktatás hiányosságaira is felhívták a figyelmet, például arra, hogy az egyetemi képzés  alatt sokuknak egyszer sem volt módjuk az intravénás injekció beadását gyakorolni.”

1976 nyarát írtuk, harmadéves orvostanhallgató voltam, amikor “nővérként” alkalmaztak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Éjszakáimat általában a Klinika belgyógyászati – és sebészeti sürgősségi részlegén (ma, Magyarországon: SBO) töltöttem, ragyogó tapasztalatokat szerezvén az orbánctól a kétoldali vesegyulladáson át a perforált vakbélig a medicina úgyszólván minden  területén. Iparkodásomat megkoronázandó a Klinika I. számú Sebészeti, illetve Urológiai osztályán már abban az évben – szakorvosi asszisztenciával – kisebb műtéteket végezhettem.

1977-ben, negyedéves orvostanhallgató koromban települtem Magyarországra és már akkor sem értettem azt a problémakört, amiről ma a rezidensszövetség beszél. Az, hogy a magyar “elméleti” orvosképzés színvonala messze meghaladja az európai átlagot, épp oly ismert tény, mint hogy az anyaországi gyakorlati oktatás meg sem közelíti az erdélyi orvosi egyetemek színvonalát. Az viszont, hogy a hallgató – akárcsak jómagam, annak idején – mily mértékben igényes és áldozatkész önmaga és későbbi páciensei iránt, nem képzés-függő.

Fél- vagy akár egy éves – az illetékes magyar Minisztérium által támogatott – székely- vagy csángóföldi kiképzést – házi- és/vagy kórházi orvosi gyakorlatot – tartanék szükségesnek a magyar rezidensek számára.

Ma délelőtt a Rákoskeresztúri Kegyeleti Emlékparkban Csorba Bélával, a KDNP XVII. kerületi elnökével és Molnár Györggyel a kereszténydemokraták XVII. kerületi szervezete nevében az 56-os hősökre emlékeztünk és koszorúztunk.

‘…És minden rendű népek, rendek/ Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték/ mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt/ mert egy nép azt mondta: ‘Elég volt!’

(Márai Sándor: Mennyből az angyal)

Honlapom archívumába helyezett két, friss írást ajánlok szíves figyelmükbe:

“Harrach Péter a pártszövetségről“.

“Az IKSz kiáll az üldözött keresztények mellett“.

Olvasóim megtisztelnének a két cikkre adott válaszokkal és/vagy elemzéssel.

Megéltem már azt, hogy szakrendelőmbe ragyogó küllemű fiatalember ölben hozza 25 év körüli Little-kóros húgát urológiai vizsgálatra. Évek óta fekvő, kristálytiszta aggyal és gyémántkemény gondolatokkal bíró sclerosis multiplexes, velem egyidős férfibeteget is volt alkalmam otthonában ellátni. Zebrán elgázolt fiatal lányhoz is rendszeresen jártam hólyagkatétert cserélni.

Nem csak betegeim sorsa révén, “önerőből” is pontosan tudom, mit jelent mozgássérültnek lenni: viharos – néha kritikátlanul kivitelezett – sportéletem szem-, nyak-, csukló-, térd-, és ínszalagsérülések sorozatát eredményezte. Több alkalommal, elviselhetetlenül hosszú hónapokig éltem meg a magatehetetlenség keserű élményét, amint azokat a felbecsülhetetlen pillanatokat is, amikor a számomra legkedvesebbek és a felebarátok egyaránt – a kabátom begombolásától a házunk lépcsőin az autóig való evickéléstől a Dologház utcai Szakrendelőhöz való eljutásig – segítettek a bajban.

A Budapesti Mozgássérültek XVII. kerületi Szervezete tegnap ünnepelte 30. születésnapját. Az ünnepi köszöntőket követően színvonalas műsornak lehettünk szem – és fültanúi.

Egyetlen pillanatig nem merült fel az, hogy itt és most “beteg” emberek sokadalma jött önmagát ünnepelni. A derű, a jókedv, az optimizmus egészen rendkívüli hangulatot eredményezett…

(Gondolkodásuk átértékelése végett a mindenkori nyavalygóknak, a borúlátóknak, a depressziósoknak, a nyugtatókon élőknek pedig azt javasolom, hogy töltsenek el csak egyetlen napot dupla mankóval, vagy tolószékben!)

Jómagam pedig szívből köszönöm az élményt a Mozgássérültek XVII. kerületi Szervezetének!

Boldog születésnapot!

A rekord-rövidségűre sikerült mai képviselő-testületi ülés utolsó előtti, Rákosmente Önkormányzatának a köznevelésben vállalandó szerepével foglalkozó napirendi pont kapcsán a szocialista frakció több aspektusból is megvilágítva több alkalommal fejezte ki kétségeit a szerepvállalás teljesíthetőségét illetően. A vita emlékezetből történő szöveghű felidézése helyett a minden érdeklődő számára elérhető jegyzőkönyvet ajánlom, de a szocialista frakciótagok aggályos akadékoskodására adott frappáns Fidesz-frakcióvezetői reagálást itt és most mindenképpen megemlíteném. Dunai Mónika ugyanis rövid és “politikailag korrekt” körülírást követően egy váratlan fordulattal kertelés nélkül a szocialisták szemére vetette, hogy annak idején az egész “oktatási kérdést” hagyták mindenkori “hű” koalíciós partnerük, az SzDSz által “menedzselni” – a végeredmény ismert… erre pedig a szocialistáknak nagyon nem volt már mit mondaniuk.

Napirend utáni felszólalásában Nótin Tamás (Jobbik) “Vandál támadások a kerületben” címmel a Szabadság sugárút és Péceli út sarkán lévő épületen található Horthy-emléktábla néhány napja történt megrongálása kapcsán emelt szót. Felszólalásában hangot adott véleményének, miszerint az elmúlt hetek emlékmű – szobor  - és emléktábla rongálásai politikai színezetű akciók és többek között Dániel Péter budapesti ügyvéd – egy vidéki Horthy-szobor festékkel való leöntését követő, a független magyar bíróság által történt – felmentésének egyenes következménye(i). (Nota bene: a siófoki városi Bíróság felmentő ítéletének indoklásában dr. Dániel tettét “erkölcsileg pozitív tartalmú” és “társadalmilag hasznos” cselekvésnek minősítette). Nótin Tamás szerint ez az ítélet a vandál cselekedetek elkövetői felé – kerületünkben is – egyértelműen bátorítólag ható üzenet. A képviselő ugyanakkor megköszönte a XVII. kerületi Rendőrség fenti eset kapcsán tanúsított gyors reagálását.

A felszólalásra adott KDNP-frakcióvezetői válaszom első mondata az volt, hogy Nótin Tamás gondolatainak csaknem mindegyikével egyet lehet érteni és jómagam is elítélem a “vélemény-nyilvánítás” e formáját, jöjjön az bármelyik oldalról. Ugyanakkor az egész kérdéskört engedtessék meg globális összefüggéseiben (is) megvilágítanom. Ugyanis itt és most annál többről van szó, mint hogy egy rákoscsabai ház falán lévő emléktáblát festékkel önt le valaki, mint ahogy annál is, hogy egy hiperaktív ciocinikus ügyvéd vörös festéket locsol egy vidéken felállított Horthy-szoborra. Ezek nem csupán üzenetek, hanem – valóban – egytől egyig “politikai színezetű akciók”. Abbéli emlékeztetők, hogy lássuk be: nagyjából 150 éve célország vagyunk és e célország-szerepünk folyamata utóbbi két évben – mindnyájan tudjuk, hogy miért: a Fidesz-KDNP kormányzás okán – elakadni látszik. A folyamatot támogató SzDSz megszűnt… (itt “csatlakoztam vissza” a Fidesz frakcióvezetőjének korábbi felszólalásához). Lássuk be azt is, hogy az SzDSz és a szocialisták 20 éves együttélése során folyamatosan azt a képet láttuk, amint a harminc dekás sivatagi erszényes szökőpatkány 3 centis farka csóválja a 60 kilós moszkvai őrkutyát… A végeredmény ismert. A szoborgyalázás – “társadalmilag hasznos” – nak nyilvánított – ténye hűen leképezi példának okáért az Európai Bíróság minapi döntését – “politikai színezetű akcióját” -, miszerint a magyar Köztársasági Elnök Szlovákiából 2009-ben való kitiltása jogos volt, az ott élő kisebbségeket mai napig kollektíve megbélyegző Benes- dekrétumok pedig szintén azok. EZ az európaiuniós és globális “szoborgyalázás” szintúgy “politikai színezetű akció”, mint ahogy az is, amikor azt látjuk, hogy – bár Dél-Európa-i országai látványosan mennek tönkre -, az Unió azzal van igen erőteljesen elfoglalva, hogy hazánkban nem 2,9, hanem 3,7 % lesz a jövő évi költségvetési hiány… kettős mérce?…nem érdekes… szorongassuk meg Magyarországot!…

Fenti “politikai színezetű akciók” oka az, hogy célország-státuszunkat 2010 tavasza óta megkíséreljük újraértékeltetni és annak ellenállni. Az ellenállást pedig az Európai Unió és az azt működtető háttérhatalom nem tűrheti.

Ennek ellenére meg kell kísérelnünk Magyarországon rendet tenni. Kérem a Jobbikot, hogy segítsen nekünk a rendcsinálásban és ne akadályozza azt.

Fenti gondolatokat öntöttem formába Rákosmente Képviselő-testületének 2012. október 18.-i rendes ülésén.

Simor András, a “Magyar” “Nemzeti” Bank elnöke nem egészen huszonnégy órával ezelőtt egy Japánban rendezett konferencián deklarálta, hogy az euró Magyarországon a lehető legnagyobb sebességgel bevezetendő.

Azt, hogy erről mi az én véleményem, kompetencia hiányában itt és most nem taglalnám. Idéznék viszont néhány napja közzétett jegyzetemre is visszautalva Balogh Béla “Elkezdődött…” címet viselő, e héten megjelent könyvének – nem csak – a magyar bankrendszer sajátságait firtató fejezetéből:

“Az 1991-es Nemzeti Bank-i törvényben az állam önként lemondott pénzkibocsátási jogáról, s azt átengedte az MNB-nek, a Magyar Nemzeti Bankot pedig az Európai Központi Bank befolyása alá helyezte. Azóta sem a magyar kormány, sem a magyar Parlament, sem a magyar választópolgárok nem gyakorolhatnak felügyeletet “saját” Nemzeti Bankjuk felett.

Ilyenformán a Magyar Nemzeti Bank nem magyar és nem nemzeti.”

Kb. három hete, a szeptemberi és az októberi fogadóórám között félidőben, a lehető legváratlanabb pillanatban (9 éves Ford Focus típusú gépjárművemmel a piac mellett éppen parkolni készültem) szólalt meg szolgálati mobiltelefonom. A vonal végén egy hölgy bemutatkozik (!), majd rögtön elnézést kér (!) annak okán, hogy fogadóórán kívül, szokatlan időpontban, távbeszélő-készülék igénybevételével keres meg, majd lakhelyének körülírását követően elővezeti megfigyelését, miszerint a helyzet tarthatatlan: a Pesti út 152-154 előtti szervizutak mentén, a főút mellé telepített sövény oly mértékben megnőtt, hogy a Pesti útra történő kanyarodáskor az már akadályozza a kilátást, ezáltal napi több tucat alkalommal jelent közvetlen balesetveszélyt, a területileg illetékes önkormányzati képviselő mielőbb tegyen tehát valamit a helyzet orvoslása – a sövény lenyírása – érdekében. A határozott hangú és ellentmondást nem tűrően kérését felvezető hölgynek megígértem, hogy a “dolognak” a lehető legrövidebb időn belül utánanézek. A híváskor lévén éppen a helyszín közelében, rögvest megtekintettem a – súlyosnak egyáltalán nem minősíthető – helyzetet. Az kétségtelen, hogy a szervizút felől a Pesti útra maximális óvatossággal lehetett ráhajtani: kellő szakszerűséggel a sövényből mintegy 15-20 centimétert lett volna szükséges lenyírni.

Közel egy hét telt el, amíg intézkedésem “szárba szökkent” (volna), ha – mire embereim a helyszínre érkeztek – le nem “sarabolta” volna valaki a valamilyen puszpángféleséghez tartozó dísznövény-cserjét mintegy 10 centiméteresre. A látvány esztétikusnak némi túlzással sem lenne nevezhető, de a “végeredmény” a Pesti útra és az azon közlekedő gépjárművekre való kilátást minden kétséget kizáróan kellően biztosítja.

További egy hét múlva – tegnapelőtt – következett be az első súlyos baleset: a Pesti út 154. előtti szervizútról a Pesti útra kis ívben kanyarodó, alsó-középkategóriás gépjármű – a kitűnő rálátás okán a kelleténél vélhetően magabiztosabb – hölgytulajdonosa elmulasztotta az elsőbbségadást egy, a szélső sávban közlekedő személygépkocsinak. Az eredmény: kettő darab, totálkáros gépjármű és – szerencsére – könnyebb személyi sérülés. Azt, hogy az elsőbbséget meg nem adott gépjármű hölgytulajdonosa azonos volt-e azzal, aki imperativusban kérte a kilátást akadályozó sövény lenyírását, nem tudtam kideríteni.

Mi tagadás, örömmel és némi önbizalommal tölt el – talán még hiúságomat is legyezgeti -, amikor az újságírást üzletszerűen űző kiművelt fők a magam egyszerű nyelvén megfogalmazott mondataihoz erőteljesen hasonlító gondolatokat öntenek formába.

Ugyanis néhány órával azt követően, hogy közzétettem október 9.-i (“Simor, Braun és a többiek” című) bejegyzésemet, a Magyar Nemzet aznapi számának 7. oldalán Pilhál Tamás tollából “Nemzettől függő jegybankot!” címmel figyelemre méltó elemzés látott napvilágot. A gondolatok örvendetes azonossága a hasonló észjárás, valamint a véletlen műve, ugyanis azt, hogy a szerző olvashatta korábban közölt írásomat, képtelenség feltételezni, hisz’ kézirata saját blog-jegyzetem megjelenése előtt már nyomdába kellett, hogy kerüljön. Következzenek tehát Pilhál Tamás cikkének legfontosabb – október 9.-i eszmefuttatásomat kiegészítő és azt ragyogóan alátámasztó – részletei, kommentár nélkül:

“Már nem tudja az ember, sírjon-e, vagy nevessen, ha elhangzik a jelzős szerkezet: független Magyar Nemzeti Bank. (…) Elég egyetlen szimpla kérdést föltennünk: miként lehet valami egyszerre független és nemzeti? A válasz nyilvánvaló: sehogy. Ha valami nemzeti, akkor az függő: a nemzettől függő. Aki független nemzeti bankról beszél, az valójában a nemzettől független nemzeti bankra gondol. (…) Az 1924-ben létrehozott Magyar Nemzeti Bank olyan kor szülötte, amelyben a szavak még többé-kevésbé azt jelentették, amire kitalálták őket. A nemzeti például azt, hogy a nemzetet szolgáló. (…) Mára odáig jutottunk, hogy nemzeti bankunk elnöke egy olyan ember lehet, aki spórolt százmillióit adóparadicsomban fialtatta és aki szerint nem lenne helyes megmenteni a devizahiteleseket, mert ‘végre meg kell tanulniuk, hogy nincs ingyenebéd’. (…) Aki már nem emlékezne, az Európai Bizottság januárban azért indított kötelezettségszegési eljárást hazánk ellen, mert az unió szerint veszélybe került nemzeti bankunk (a nemzettől való) függetlensége. Előzőleg még azon aggódtak európai uraink, hogy a monetáris tanács külsős tagjairól már nem a jegybankelnök és a miniszterelnök, hanem az Országgyűlés gazdasági bizottsága dönthet. De a legnagyobb riadalmat az váltotta ki, hogy a jegybank és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete összevonásával nehogy véletlenül elmozdítsák helyéről Simor Andrást, hiszen neki az a poszt alanyi jogon jár. Még nyolcmilliós fizetésének kétmilliósra csökkentését is a jegybankelnöki függetlenség megnyirbálásának tartották, holott az egyértelműen az arányos közteherviselés része volt. (…) Arra sokan kíváncsiak lennénk, Brüsszel most miért nem aggódik a jegybank függetlenségéért, hiszen lapunk leleplezte: Simor András tanácsadója, Braun Róbert jó ideje belépett az MSzP-be, tehát nem csak Simornak, hanem a szocialista párt elnökének is rendszeresen tanácsokat oszt úgy, hogy korábban Medgyessy Pétert és Gyurcsány Ferencet is kiszolgálta.

‘Nemzeti Bank’ – 1848-ban ez volt Petőfiék kilencedik pontja (kiemelés tőlem). Méltatlanul keveset beszélünk róla, pedig ez volt a tizenkét pont egyik legfontosabb követelése. (…) Nem véletlen, hogy a bécsi udvar utasítására Jellasics horvát bán éppen akkor indult meg Magyarország ellen csapataival, amikor az Országgyűlés 1848 szeptemberében önálló magyar pénz kibocsátásáról döntött. (…) 1848-ban királyi szentesítés kellett volna, 2012-ben uniós bólintás kell ahhoz, hogy Magyarország pénzügyekben önálló döntést hozzon. (…) A szabadságharcok mindig úgy kezdődnek, hogy a szavak visszanyerik eredeti jelentőségüket: a függőséget nem nevezik többé függetlenségnek.”