Az október 24.-i Magyar Nemzet 4. oldalán “Egyedül dolgoznak a rezidensek” címmel az egyetemet frissen elvégzett magyar orvosok munkába állását követő megpróbáltatásairól ír:

“A rezidensek közül sokan már három hónapos gyakorlat után önállóan látnak el beteget, pedig ezt a szakvizsga megszerzéséig, azaz évekig csak felügyelet mellett tehetnék – derült ki egy nemrég készült felmérésből. A fiatal orvosok a gyakorlati oktatás hiányosságaira is felhívták a figyelmet, például arra, hogy az egyetemi képzés  alatt sokuknak egyszer sem volt módjuk az intravénás injekció beadását gyakorolni.”

1976 nyarát írtuk, harmadéves orvostanhallgató voltam, amikor “nővérként” alkalmaztak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Éjszakáimat általában a Klinika belgyógyászati – és sebészeti sürgősségi részlegén (ma, Magyarországon: SBO) töltöttem, ragyogó tapasztalatokat szerezvén az orbánctól a kétoldali vesegyulladáson át a perforált vakbélig a medicina úgyszólván minden  területén. Iparkodásomat megkoronázandó a Klinika I. számú Sebészeti, illetve Urológiai osztályán már abban az évben – szakorvosi asszisztenciával – kisebb műtéteket végezhettem.

1977-ben, negyedéves orvostanhallgató koromban települtem Magyarországra és már akkor sem értettem azt a problémakört, amiről ma a rezidensszövetség beszél. Az, hogy a magyar “elméleti” orvosképzés színvonala messze meghaladja az európai átlagot, épp oly ismert tény, mint hogy az anyaországi gyakorlati oktatás meg sem közelíti az erdélyi orvosi egyetemek színvonalát. Az viszont, hogy a hallgató – akárcsak jómagam, annak idején – mily mértékben igényes és áldozatkész önmaga és későbbi páciensei iránt, nem képzés-függő.

Fél- vagy akár egy éves – az illetékes magyar Minisztérium által támogatott – székely- vagy csángóföldi kiképzést – házi- és/vagy kórházi orvosi gyakorlatot – tartanék szükségesnek a magyar rezidensek számára.