A jelenkor magyarországi rezidenseinek kétségtelenül igaz panasza, miszerint a hazai orvosi egyetemeken a gyakorlati oktatás finoman fogalmazva kívánnivalókat “ébreszt”, eszembe juttatta azt az általam 1977-ben megélt döbbenetet, amit a marosvásárhelyi Egyetemről a debrecenibe való “átigazolásomat” követően éltem meg…

Azon túl ugyanis, hogy a DOTE-n a kiváló elméleti oktatás mellett a gyakorlatot “szükségtelen rosszként” kezelték, szembesültem azzal, ami még Ceausescu Romániájában is elképzelhetetlen volt, de a kádári Magyarországon virágkorát élte: az ú.n. “fizikai dolgozók” gyermekeinek az egyetemi oktatásban való pozitív megkülönböztetésével. Az az orvostanhallgató ugyanis, aki személyi dossziéján viselte az “F” ( v.ö.: fizikai dolgozó gyermeke) betűt, több időt tölthetett a boncteremben, gyakrabban járhatott gyakorlati oktatásra, mint a “magamfajta”, “lesajnált” orvos-színész házaspár gyermeke! ( Nota bene: az szintén ide tartozik, hogy a nyílt diszkrimináció az eszmeiségében és származását tekintve is “veszélyes” – azaz keresztény értelmiségi – felmenőkkel rendelkezőket  már az egyetemi felvételi vizsgák során sokkal kegyetlenebbül sújtotta, mint Erdélyben valaha.)

Azt – természetesen – nem állíthatom, hogy az orvosi gyakorlatnak a magyarországi egyetemeken realizált, a ma rezidensei által – vélhetően joggal – nehezményezett alacsony színvonala (még mindig) kádári örökség, de ezen minden kétséget kizáróan érdemes lenne elgondolkodni.