Mai rezidenseink okulásáért korábbi jegyzetem (A magyar beteg 52.) gondolatmenetét folytatandó idézném fel első, a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai Osztályán abszolvált ügyeletemet.
1980 december elejét írtuk. Nagyszerű Szomor László urológus főorvos felügyelete alatt “már” hat hete tevékenykedtem a magyar egészségügy fent említett legnagyobb kelet-európai bázisán, amikor egyik délután a kollégák szép sorjában átöltöztek, elköszöntek, majd távoztak és egy adott pillanatban azzal szembesültem, hogy aznap a 80 ágyas – intenzív részleggel is terhelt – Urológiai Osztályon, a 2500 ágyas Kórházban és a közel háromnegyedmilliós B.A.Z. Megyében – másnap reggelig – ÉN VAGYOK AZ UROLÓGUS. Szorongásomat a kiváló műtősnői – és nővérgárda részben oldotta – egészen addig, amíg az első hívás – a Kórház Szülészeti Osztályáról – késő délután meg nem érkezett. Fekvő, lázas kismamához hívtak. Ultrahang még nem létezett, izotóp- és röntgenvizsgálatot áldott állapotú páciensnél “nem illett” végezni, így kórismémben és ítéletemben hihetetlen “tapasztalatomon” túl csupán a fizikális és a laboratóriumi vizsgálatokra volt lehetőségem támaszkodni. A betegvizsgálatot követően a nőgyógyász kollégákkal megegyeztünk a páciens további gyógyszeres – és nem műtéti – kezelését illetően, majd a szülészetről – a farkasordító hidegben, egy szál köpenyben – a Kórház udvarán áthatolva visszakocogtam az urológiára, ahol már várt a mentő: a beteget egyik vidéki körzeti ügyeleten sikertelenül kivitelezett katétercsere nyomán kialakult súlyos húgycsővérzése miatt szállították osztályunkra. A problémát a szakma szabályai szerint megoldottam, a mentős bajtársak pedig a beteget az ellátás végeztével – nem úgy, mint manapság – otthonába visszaszállították.
Annak idején – a stressz és a nélkülözés közepette – haladó hagyománynak számított, hogy – különösen a véget nem érő hétvégi ügyeletek összezártságában – valamelyik, arra alkalmas helyiséggel és felszereléssel is rendelkező osztály ügyeletes orvosa közös vacsorára invitálja az épületben éppen szolgálatot teljesítő orvosokat, asszisztenseket, műtősnőket. Aznap, életem első ügyeletében, este 10 körül, a baleseti sebészek orvosi szobájában “friss” meghívottként éppen a szalonnás rántottához való vöröshagymát szeleteltem, amikor megszólalt a telefon és azonnali hatállyal saját osztályomra hívtak, ugyanis az egyik beteg hirtelen elveszítette eszméletét. Hagymaszeletelő kést eldobom, sebész kollégát hónom alá kapom és rohanunk az urológiára: előző nap operált, fiatal oligofrén nőbeteg vércukra a mélyponton…túlkoncentrált cukorinfúzió a megoldás…a páciens negyedórán belül magához tér. A szalonnás rántottát éjfél körül a sebész, az aneszteziológus, a szemész és a fülorrgégész kollégák társaságában elfogyasztjuk, majd mindenki saját zugába távozik.
Hajnali négy körül ébresztenek: egy Putnok környéki tanyáról középkorú, második napja vizelni képtelen férfibeteget mentő szállít az urológiára. A beteg húgyhólyagja tele, a beteg már üvölteni sem bír a fájdalomtól, hólyagjába pedig – súlyos húgycsőszűkület okán – nem tudok katétert vezetni. Telefonügyeletes főorvos kollégát hívom segítségül, aki kissé álmos, de laza csuklómozdulattal megoldja a “megoldhatatlant”: a páciens kettő perc múlva megkönnyebbül.
Életem első, hat hetes diplomával abszolvált kórházi ügyeletének utolsó másfél órája szövődményektől mentesen zajlott.
Mai rezidenseink okulása végett a fentit követő harminckét évem ügyeleteinek leírásához egy Archibald Cronin kellene.
Kedves Főorvos Úr!
Amiről ír, sajnos nem egyedi és nemcsak az orvosok – rezidensek körében elterjedt jelenség, már ami az úgynevezett mélyvízbe dobást és egyedüli munkavégzést illeti. Igazán távol áll tőlem az orvostársadalom becsmérlése, sőt amikor Önöket szidják a hozzá nem értő páciensek és majdani betegek minden esetben a védelmükre kelek. Számtalanszor az orvosok ellen hangoló riportokat vetítnek a népbutító kereskedelmi csatornák, talán nem véletlenül. Nyilván előfordul, hogy egy-egy orvos hibázik (ember lennének) és az is igaz, hogy ilyen esetekben életekről van szó és az nem játék. Én se örülnék, ha a családomban ilyen megtörténne és bizonyára haragudnék is… Ennek ellenére úgy gondolom, hogy NEM lehet FELADATA egy tv-csatornának az embereket Önök ellen hangolni.
De vissza a rezidensekhez – igen tudjuk megalázóan kevés a fizetés, de amikor felvételiztek az egyetemre akkor is tudták, hogy a bérek közel sem európaiak. Lehet harcolni, küzdeni, de akkor közben kéretik nem sírni, hogy jaj mennyi a munka és milyen nehéz.
A Rezidens Szövetség elnöke ki tudja milyen megfontolásból, de október 23-án a Kossuth téren megjelent a központi állami ünnepségen.
Kedves EpEr!
Ami az orvostársadalomhoz való hozzáállást illeti, a hazai szocio-neo-liberálisok telekommunikációja (tévéik, rádióik) és gondolatviláguk eszmerendszere – mint oly sok, egyéb kérdésben is – gyakorlatilag a sztálini modellt követi, ezen tehát mi, “magunkfajták” már meg sem ütközünk.
Azt viszont meglepetéssel olvastam, hogy a főrezidens hivatalos állami ünnepségre volt hivatalos, de a dolgot nem vélem haszontalannak.
Üdvözlettel
dr Fenke Ferenc
Akinek nem rendelkezik jó kapcsolatokkal, akinek nincs egy jó vállakozása, és ehhez egy jó könyvelője – az nem viszi semmire az életben!
Ezen kellene változtatni! Hogy ne csak elcsépelt szöveg legyen, hogy
- a tudás érték;
- nem az iskolának az életnek tanulunk;
- a munkának van becsülete;
És még sorolhatnám!
Én már itt is leírtam és a barátaimnak sokszor mondom, hogy egyszer valamikor, valakinek el kell kezdenie rendet csinálni ebben az országban!
Orbán Viktor ehhez kapott bizalmat, és ő és a kormány dolgozik is!
Én kívánom, hogy 2014-ben ezt tudja folytatni is, és ezt megteheti úgyis, hogy van egy jó ellenzéke! Csak hát, a rendszerváltásnak nevezett 1989 utáni első szabad válsztások után 1994-ben sem tudott győzni a jobboldal, mert jött Gyuluka “szakértői”kormánya, s persze a Bokros-csomog megrettentette a magyarokat, és 1998-ban újra a jobboldal győzött. Aztán nem tudom mi rettentette el a magyarokat, hogy 2002-ben már megint szocialisták győztek – Péterkével.
Aztán senkit nem zavart, hogy milyen a Demszky-féle városvezetés. Demszky 20 évig főpolgármester volt! És most két év múlva választás lesz!
A közvéleményt folyamatosan azzal traktálják, hogy: fasizálódik a társadalom, és hogy Orbán hataloméhsége csillapíthatatlan, …a koronára fáj a foga! És még sorolhatnám!Ha nem fogja tudni folytatni Orbán Viktor 2014-től, akkor nem csak a magyar beteg sorsa, de az egész ország sorsa meg fog pecsételődni egyszer s mindenkorra! És mi lesz? Szerintem ez:
MAjd szép reményekkel elkábítanak minket, és mindent megtesznek, hogy mindenki csak arra várjon, hogy végre euróval fizethessen. Magyarország függelmi állapota kínos, de kívánatos állapot lesz! Kis ország vagyunk, mit akarunk?! Ilyen, és ehhez hasonlók! És mindenki örülni fog, hogy végre vége van az esztelen orbáni szabadságharcnak! És hogy a témához is kapcsolódjon amit írtam, az eü. jelenlegi tb. formája szétesik majd. A tb.nem lesz képes azt ellátó rendszert fenntartani, amit jelenleg. A piaci alapokon működő eü-ben már nem lesz probléma az eü-i dolgozó bére sem!
A prevenció kiemelt jelentősége már most is jelen van! Ez csak fokozódni fog!
Az eü- dolgozók bérezésének persze nem egy vizionált, bizonytalan létben, hanem a közeljöbőben és ténylegesen meg kell történnie!
A kormány dolgozik rajta, és meg fog történni! Ebben kell bíznunk,és aki szakember hallassa a hangját, és segítsen, hogy ez megtörténjen! Én csak annyit tudok tenni, hogy 2014-ben (is) a Fidesz-KDNP mellé teszem az ‘X”-et!
…nem kell ehhez Cronin, Főorvos úr!…nagyon olvasmányos és izgalmas, amit ír, nyugodtan folytathatja…
Gábor
Kedves Gábor!
A bátorítást – melynek nyomán “beugrott” utolsó, Miskolcon 1985 nyarán abszolvált ügyeletem története – köszönöm.
Az esetet nemsokára elmesélem.
Üdvözlettel
dr Fenke Ferenc