A “Vigyázó” Fórum-termében Derzbach Istvánné, volt szocialista önkormányzati képviselő meghívására volt alkalmam részt venni a Tóth Péter lokálpatrióta történész által régi keresztúriak találkozása végett szervezett összejövetelen.

“Őskeresztúriak” szép számmal voltak jelen – lévén, hogy 20 éve a Városközpontban dolgozom -, ma már úgy érzem, hogy jómagam sem számítok “parvenu”-nek.

Szólásra emelkedvén megemlítettem, hogy én már minden rákosmentit “legalább kétszer ismerek”, ugyanis 20 éves orvosi tevékenységem több, mint 160.000 orvos-beteg találkozást eredményezett és ez a kerület lakosságának éppen kétszerese…

A megjelent hallgatóság számára képzeletben lerajzoltam egyéni választói körzetem határait, elmondtam, hogy fogadóórámon és azon kívül hol, mikor és miként kereshetnek meg. 

Ragyogó küllemű, elképesztően fiatalos, energiával teli rákosmentiekkel volt alkalmam talákozni.
Köszönet érte a szervezőknek.

Szeptember 29.-i és október 31.-i írásaimban utaltam arra, hogy egy-egy magasan kvalifikált – általam “véleményvezérnek” elnevezett, esetünkben nyilván Rákosmentén élő - páciens, vagy annak hozzátartozója viselkedésével mily’ mértékű rombolást tud véghez vinni mindabban, amit mi - XVII. kerületi - egészségügynek hívunk. Ma a rákoskerti repülőgépmérnökről írok.

Nincs két éve, hogy egy napfényes csütörtök délután, aznap első betegként, rendesen bejelentkezett, előjegyzett, a rendelésre pontosan érkező, 20 év körüli, teljesen normális küllemű, ápolt leányzó foglalt helyet az Urológiai rendelőben. Köszönök, a köszönést visszafogottan, de fogadja és viszonozza.

- Mi a panasz? – kérdezem.

A lány - szó nélkül – asztalomra helyez egy papírt.

- Mi a panasz? – kérdezem újfent.

A lány – még mindig szó nélkül – néhány centivel felém tolja az asztalra imént letett leletét.

- Ne haragudjon – mondom – de azt kérdeztem, hogy mi a panasza?

- Hát, itt van – szólal meg végre és A4-es papírjára bök a páciens.

- Látom – mondom -, de én rendkívül kitartóan negyedszer is megkérdezném, hogy van-e panasza?

Válasz ekkor sem érkezett, így megkértem az amúgy teljesen konvencionális küllemű fiatal lányt, hogy szíveskedjék a vizsgálóasztalra feküdni. A páciens a felszólításnak eleget tett, a hasi szervek tapintással történő fizikális vizsgálatára készülődtem, de mire a kézmosást követően újra a vizsgálóasztal felé fordultam arra lettem figyelmes, hogy a fiatal nőbeteget zokogás rázza. Csaknem pánikba estem, hisz’ a szélsőséges érzelmi reakciónak semmilyen előzményét nem véltem felfedezni. Igyekeztem a váratlanul kialakult szituációt mielőbb megoldani, tájékozódtam arról, hogy szed-e esetleg valamilyen depresszió elleni gyógyszereket és amint azt a választ kaptam, hogy semmilyen kedélymódosító kezelésben nem részesül, szóbeli nyugtatással lettem úrrá a helyzeten. 

Megnyugvását követően a pácienst további vizsgálatokra előjegyeztem, ő pedig látszólag békében távozott.

Nem telik el egy óra és szól a rendelői telefon, a vonal másik végén feldúltságtól fuldokló férfihang:

- XY repülőgép-tervező mérnök vagyok (a beszélgetés során, a nyomaték kedvéért ezt még háromszor elismételte) és kikérem magamnak azt, hogy a lányom a maga rendelőjéből zokogva jöjjön haza és emiatt fel fogom jelenteni… mérnök úr – magasan kvalifikált véleményvezér rákosmenti műszaki értelmiségi -  választ sem várva csapta le a kagylót. 

Másnap délben újabb telefon: a vonal másik végén Kálmán Sándor, a Bajcsy Kórház Főigazgatója, aki arról tájékoztat, hogy itt járt nála és ellenem panasszal élt egy rákoskerti műszaki értelmiségi apa, aki kifogásolta a lányával kapcsolatos, rendelőintézeti ”eljárásomat”… Főigazgató Úr nagyjából a következőket mondta:

- Azt kérdeztem az apukától, hogy Fenke doktor kiabált a lányával? – “Nem” – mondta ő.  – Azt kérdeztem, hogy durván beszélt? – “Nem” mondta az apa. -Azt kérdeztem, hogy Fenke doktor csapkodott, vagy valami hasonló? – “Nem” – mondták. – Akkor mi a probléma? – kérdeztem én. Nem tudták pontosan elmondani. Ezt követően kértem, hogy fáradjanak az igazgatósági titkárnőhöz és panaszukat fogalmazzák meg néhány mondatban. A család rövid tanakodás után távozott.

Ezt követően Főigazgató Úrnak elmondtam azt, hogy előző nap, a rendelőben pontosan mi történt, de a “feljelentés” tárgyát tekintve jómagam sem találtam magyarázatot.

Nem átallottam viszont az egyik internetes “közösségi oldalon” “rákeresni” a lány nevére, ahol saját jellemzéseként nagyjából ez szerepelt: “A hangok, melyeket hallok, azt mondják, hogy normális vagyok.”

Ez, így, eddig, kórisme szempontjából rendben is lenne.

A rákoskerti páciens hozzátartozójának egyértelműen ártó szándékán túli kérdés “csak” az, hogy miként fordulhat elő, hogy egy – munkája végtermékének folytán életek felett diszponáló, magasan kvalifikált műszaki értelmiségi – apa ne legyen tisztában saját lányának – kezelésre szoruló – pszichés állapotával?

Ezerkilencszázhatvankettőt írtunk, tehát nyolc éves voltam, amikor marosvásárhelyi lakásunk teraszán, júniusi éjszakán, gyertyafény mellett, egy Stern típusú, recsegve is élvezhető rádió és Szepesi György révén áhítattal hallgattuk a chilei labdarúgó-világbajnokság közvetítését. Ott, akkor, a nappal még forró és sáskák járta, hajnalra hűvös-harmatos, tücsökzenés teraszon hallottam először Albert Flórián nevét.

1966-ban tévében, 10 év múlva élőben is láthattam. Példaképnek tartottam Őt, ezért  Végh Antal deheroizáló írásait értelmezni sem tudtam; Albert Flórián az maradt számomra, aki: A Császár.

Isten nyugosztaljon, Flóri!   

Talán másfél éve lehet annak, hogy a Ferihegyi út 95. szám alatti Szakrendelőben a magasan kvalifikált, véleményvezér rákoskeresztúri informatikus több hetes panaszával a rendelési idő vége felé a gégészeti szakrendelésen sürgősségi ellátásra jelentkezett. Nagyszámú beteg várakozván még – többek reggel óta – ellátásra, az asszisztencia közölte a magasan kvalifikált rákoskeresztúri informatikussal, hogy – nem lévén közvetlen életveszélyben – ma már nem, de másnap szívesen, elsőként…

Magasan kvalifikált fiatal rákoskeresztúri informatikus azon nyomban délután dúlva-fúlfa beszaladt a Bajcsy Kórház Gégészetének ügyeletére, ahol a szakma szabályai szerint ellátták, majd előírták neki a – korábbi javaslatnak megfelelő - másnapi szakrendelői megjelenést. Ez annak rendje és módja szerint meg is történt, majd a páciens – hálából - elhaladt otthonába az ÁNTSz és az OEP felé feljelentést készíteni, miszerint a Ferihegyi úti Szakrendelő Gégészetén nem tartják be a rendelési időt…

A feljelentésnek megfelelően az OEP és az ÁNTSz a helyszínre kiszállt – aznap jómagam voltam a megbízott rendelőintézeti igazgató -, segítségemmel megállapította, hogy az integrált kórházi ellátásban résztvevő manuális szakmák szakrendelőinek orvosai (sebészet, nőgyógyászat, gégészet, urológia) nem mindig tudnak – az interneten is közzétett – rendelési időknek percre eleget tenni, hasonló “anomáliák” korábban is előfordultak és a jövőben is előfordulhatnak… sürgősségi eseteket pedig eddig is elláttunk és ezután is maradéktalanul el fogunk látni, a feljelentés tárgyát képező viszont “méltányosságból” sem volt annak nevezhető… Az “ügy” elképesztő energiát és papírmunkát – a magasan kvalifikált rákoskeresztúri informatikus által a betegeinktől elvett rengeteg időt – igényelt.  

Sok hűhó és rengeteg ártó szándék… hogy miért? … arról  a magasan kvalifikált Ferihegyi úti informatikust kellene megkérdezni…   

Az elmúlt 10 évben számtalanszor, publicisztikában, olvasói levélben, sajtótájékoztatón, TV- és rádióműsorokban, választási kampányban és azon kívül is próbáltam a mindenkori döntéshozók figyelmét felhívni arra, hogy a magyar egészségügy kétségbeejtő helyzetben van; több alkalommal mutattam rá – a rezidensek lázadása csak “hab a tortán” - arra is, hogy a hyppokratesi eskü, a küldetéstudat és a paraszolvencia még ideig-óráig működtetni fogja… de meddig? A kérdésre - felkészültségüket erősen megkérdőjelezhető - “jobboldali” újságíróktól is rendszeresen tárgyszerűtlen válaszokat kaptunk; negativ tapasztalataimat itt és most tételesen nem sorolnám. Legutóbb a Magyar Nemzet Seszták Ágnese volt az, aki két hete született újságcikke nyomán neki írt levelemet és az abban vázolt felvetéseimet – ismételten – válaszra sem méltatta… nyilván, megteheti… (nota bene: mire fel és meddig teheti még meg?)

Szeptember 29.-i írásomban említettem, hogy mily’ mértékben lesújtó az a – fenti két összetett mondatomra rímelő - jelenség, amikor XVII. kerületi, magasan kvalifikált, “véleményvezér” értelmiségiek az egészségügyi ellátás közepette megélt ”élményeiket” tárgyszerűtlen, hamis és agresszív módon prezentálják. Nekik – a kivitelezőknek – nyilván, tudatában kell lenniük annak, hogy akciójukkal nekünk, az egészségügyben éhbérért robotolóknak mennyire ártanak, hisz’ a rákosmenti intellektualitás krémjét képviselik.

Három, fentieket alátámasztó, gondolkodásra intő esetem szereplői

A rákoskeresztúri informatikus,

A rákoskerti repülőgép-mérnök és 

A rákoscsabai muzeológus.    

Rákosmente Képviselő-testülete néhány hónapja – azzal az indokkal, hogy azok az ülésre meghívott vendégeket a rendes napirendi pontok tárgyalását megelőzően hosszú várakozásra kényszerítik -  eltörölte a napirend előtti felszólalások intézményét. E döntéssel párhuzamosan lépett a színre az ülések bevezetőjeként megrendezett ”közbiztonsági fórum”, a korábbi napirend előtti felszólalásoknak - az éppen hivatalban lévő rendőrkapitánnyal történő eszmecsere formájában történő - helyettesítése.

Mai testületi ülésünkön Krammer Györgyöt, a minap – az elmúlt években sokadikként -beiktatott XVII. kerületi Rendőrkapitányt (aki szerint valóban nagy volt Rákosmentén a rendőrségi fluktuáció)  alábbi szavakkal üdvözöltem:

Tisztelt Kapitány Úr!

A XVII. kerületi Képviselő-testület Kereszténydemokrata Frakciója nevében: Isten hozta!

 Úgy is, mint a Városközpont egyéni választói körzetének képviselője, köszönöm, hogy beiktatását követően néhány nappal megkeresett és telefonon volt alkalmunk beszélni. Jómagam már másfél hónappal ezelőtt, Csányi kapitány úr beiktatásakor elmondtam, hogy minket a változatosság annyira nem gyönyörködtet. Köszönöm, hogy a Főkapitányság végre egy rendőr-küllemű rendőrkapitánnyal ajándékozott meg minket és őszintén remélem, hogy Kapitány Úr – nem 40 évesen – innen fog majd nyugdíjba menni.

…azaz három, a laborczosoknak az ozorai alkotótáborban készült remekművei közül:

Balogh Blanka:

Both Nóra:

Epres Kitti:

Gratulálok!

…megnyitottuk a diákok nyári, ozorai alkotótáborában készült művekből összeállított kiállítást. A szervezés, a kivitelezés első sorban Vitárius Nikoletta kiváló pedagógiai érzékét és kitartását, a ragyogó rajzok, akvarellek, festmények, skiccek és grafikák a párjukat ritkítóan tehetséges laborczos fiúk-lányok munkáját dícsérik.  

Akik követték a magyar egészségüggyel kapcsolatos írásaimat, bizonyára emlékeznek – ha nem, újraolvashatják – a politikai paletta jobboldalán helyet foglaló legnevesebb újságírókkal folytatott egyoldalú vitáimra. (Az “egyoldalúság” abból adódott, hogy említett írásaimat – ma sem tudni, mi okból /?/ – nem közölték. ) Szerénységemet félretéve ma már egyértelmű, hogy megállapításaimban igencsak elvétve tévedtem. Ezért hat üdítőleg egy-egy, a döntéshozók ingerküszöbét el nem érő, de utólag szintén engem igazoló publicisztika, mint amilyen példának okáért néhány napja a Magyar Nemzet c. napilapban Seszták Ágnes tolla nyomán látott napvilágot. Csemegézzünk tehát az írásból /dőlt betűvel/ úgy, hogy közben – archívumomból - ismerjük a szerző hét évvel ezelőtti megállapításait és az azokra adott válaszaimat egyaránt.

“Magyarország állandó szemrehányásokat kap az aktuális ellenzéktől, hogy nem költ eleget a nemzeti össztermékből az egészségügyre…”

Nota bene: 2002-ben (amikor egy TV-vitában fentieket először el mertem mondani) jómagam is az “aktuális ellenzék” sorait erősítettem – a “különbség” annyi, hogy ma, 10 év távlatából, kormánypártiként, ugyanazt mondom… nem úgy, mint Seszták Ágnes.

“Komoly orvosi hagyományaink és iskoláink vannak kiváló orvosegyetemi képzésekkel. A média az ő óriási hatalmával viszont folyamatosan csak az elégedetlenséget generálja…”

Úgy-e, Nyájas Olvasó, mintha a minap ejtettem volna erről (is) szót… meg arról, amiről Seszták Ágnes nem, t.i. hogy a folyamat több évtizedes (l.: Csendes Csaba korábban említett 1982-es, súlyosan orvosellenes írását, melyet B.A.Z. Megye hivatalos pártállami napilapjában közölt és mellyel kapcsolatban – horribile dictu – kifogással éltem; Csendes Csaba többé nem foglalkozhatott az egészségüggyel, lett viszont 10 évre rá az egri Katolikus Rádió alapítója)…

“És itt jutottunk el a magyar egészségügy legfurcsább kinövéséhez, misztikus tabujához, a hálapénzhez. A választók sajnáltak 300 forintot egy vizitdíjért, de nem sajnálnak évente 73 milliárdot borítékban az orvosok zsebébe tenni.”

Azt, hogy e megállapítás mily mértékben bornírt nem óhajtanám elemezni, ugyanis arra saját írásának következő bekezdésében maga a szerző világít rá:

“Mindaddig, amíg az orvosok fizetése valóban kevesebb, mint a budapesti utcaseprőké, ugyanakkor élet és halál felől döntenek, s ezzel felelősségük minden más szakma felett áll, addig miről beszélünk?”

És akkor következzék a Seszták-cikknek két olyan passzusa, mellyel maradéktalanul egyet lehet érteni:

“A hivatástudattal zsarolni egy szakmát igencsak erkölcstelen (…), a hivatástudatra való hivatkozást az orvoselvándorlás és a rezidensek nyílt lázadása végképp megkérdőjelezte. A kormány (…) azt ígérte, hogy az ú.n. chipsadóból – amit 30 milliárd forintra becsülnek – /megj.: 40 milliárd Ft./ rendezi az orvosok és az ápolószemélyzet fizetését. Most megrökönyödve fogadtuk a hírt, hogy ez az összeg nem az egészségügyi bérekre fordítódik, hanem az egészségügy kiadásainak pótlására megy el. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. A kormány hitelességéből veszít, ha ilyesfajta szószegésekbe belemegy.”

“A közmédia jövőre többet kap a költségvetésből, mint a múlt évben. Miért? Bármekkora hatalom is a média, a milliós fizetések mögött nincs és nem is lehet akkora értékteremtés, sem felelősség, mint egy életmentő sebészeti beavatkozás mögött. Aki ezzel nem ért egyet, annak kevés fogalma van az orvosi munkáról.”

Bár 10 éve könyörgök a jobboldali sajtómunkásoknak, hogy tartsanak velem és próbálják “empatikusan” átlátni bajainkat és segíteni azok megoldásában, sajtótájékoztatóinkra általában nem jöttek el, ha pedig eljöttek, szavaink falra hányt borsónak bizonyultak. Annak viszont örvendek, hogy szerzőnknek végre “van fogalma az orvosi munkáról”. Seszták Ágnes és társai enyhén szólva megkésve döbbentek rá, hogy igen nagy felelősséggel bírnak abban, hogy a magyar egészségügy – mint korábban fogalmaztam – képes lesz ráborulni a 68%-os parlamenti többségre. Legutóbb – alig hat hete - személyesen Szócska Miklósnak szóltam erről. Államtitkár úr megsértődött.

Az ötvenhatos hősökre és áldozatokra emlékezve a Kegyeleti Emlékparkban koszorúztunk.