Az elmúlt 10 évben számtalanszor, publicisztikában, olvasói levélben, sajtótájékoztatón, TV- és rádióműsorokban, választási kampányban és azon kívül is próbáltam a mindenkori döntéshozók figyelmét felhívni arra, hogy a magyar egészségügy kétségbeejtő helyzetben van; több alkalommal mutattam rá – a rezidensek lázadása csak “hab a tortán” - arra is, hogy a hyppokratesi eskü, a küldetéstudat és a paraszolvencia még ideig-óráig működtetni fogja… de meddig? A kérdésre - felkészültségüket erősen megkérdőjelezhető - “jobboldali” újságíróktól is rendszeresen tárgyszerűtlen válaszokat kaptunk; negativ tapasztalataimat itt és most tételesen nem sorolnám. Legutóbb a Magyar Nemzet Seszták Ágnese volt az, aki két hete született újságcikke nyomán neki írt levelemet és az abban vázolt felvetéseimet – ismételten – válaszra sem méltatta… nyilván, megteheti… (nota bene: mire fel és meddig teheti még meg?)

Szeptember 29.-i írásomban említettem, hogy mily’ mértékben lesújtó az a – fenti két összetett mondatomra rímelő - jelenség, amikor XVII. kerületi, magasan kvalifikált, “véleményvezér” értelmiségiek az egészségügyi ellátás közepette megélt ”élményeiket” tárgyszerűtlen, hamis és agresszív módon prezentálják. Nekik – a kivitelezőknek – nyilván, tudatában kell lenniük annak, hogy akciójukkal nekünk, az egészségügyben éhbérért robotolóknak mennyire ártanak, hisz’ a rákosmenti intellektualitás krémjét képviselik.

Három, fentieket alátámasztó, gondolkodásra intő esetem szereplői

A rákoskeresztúri informatikus,

A rákoskerti repülőgép-mérnök és 

A rákoscsabai muzeológus.