Szeptember 29.-i és október 31.-i írásaimban utaltam arra, hogy egy-egy magasan kvalifikált – általam “véleményvezérnek” elnevezett, esetünkben nyilván Rákosmentén élő - páciens, vagy annak hozzátartozója viselkedésével mily’ mértékű rombolást tud véghez vinni mindabban, amit mi - XVII. kerületi - egészségügynek hívunk. Ma a rákoskerti repülőgépmérnökről írok.

Nincs két éve, hogy egy napfényes csütörtök délután, aznap első betegként, rendesen bejelentkezett, előjegyzett, a rendelésre pontosan érkező, 20 év körüli, teljesen normális küllemű, ápolt leányzó foglalt helyet az Urológiai rendelőben. Köszönök, a köszönést visszafogottan, de fogadja és viszonozza.

- Mi a panasz? – kérdezem.

A lány - szó nélkül – asztalomra helyez egy papírt.

- Mi a panasz? – kérdezem újfent.

A lány – még mindig szó nélkül – néhány centivel felém tolja az asztalra imént letett leletét.

- Ne haragudjon – mondom – de azt kérdeztem, hogy mi a panasza?

- Hát, itt van – szólal meg végre és A4-es papírjára bök a páciens.

- Látom – mondom -, de én rendkívül kitartóan negyedszer is megkérdezném, hogy van-e panasza?

Válasz ekkor sem érkezett, így megkértem az amúgy teljesen konvencionális küllemű fiatal lányt, hogy szíveskedjék a vizsgálóasztalra feküdni. A páciens a felszólításnak eleget tett, a hasi szervek tapintással történő fizikális vizsgálatára készülődtem, de mire a kézmosást követően újra a vizsgálóasztal felé fordultam arra lettem figyelmes, hogy a fiatal nőbeteget zokogás rázza. Csaknem pánikba estem, hisz’ a szélsőséges érzelmi reakciónak semmilyen előzményét nem véltem felfedezni. Igyekeztem a váratlanul kialakult szituációt mielőbb megoldani, tájékozódtam arról, hogy szed-e esetleg valamilyen depresszió elleni gyógyszereket és amint azt a választ kaptam, hogy semmilyen kedélymódosító kezelésben nem részesül, szóbeli nyugtatással lettem úrrá a helyzeten. 

Megnyugvását követően a pácienst további vizsgálatokra előjegyeztem, ő pedig látszólag békében távozott.

Nem telik el egy óra és szól a rendelői telefon, a vonal másik végén feldúltságtól fuldokló férfihang:

- XY repülőgép-tervező mérnök vagyok (a beszélgetés során, a nyomaték kedvéért ezt még háromszor elismételte) és kikérem magamnak azt, hogy a lányom a maga rendelőjéből zokogva jöjjön haza és emiatt fel fogom jelenteni… mérnök úr – magasan kvalifikált véleményvezér rákosmenti műszaki értelmiségi -  választ sem várva csapta le a kagylót. 

Másnap délben újabb telefon: a vonal másik végén Kálmán Sándor, a Bajcsy Kórház Főigazgatója, aki arról tájékoztat, hogy itt járt nála és ellenem panasszal élt egy rákoskerti műszaki értelmiségi apa, aki kifogásolta a lányával kapcsolatos, rendelőintézeti ”eljárásomat”… Főigazgató Úr nagyjából a következőket mondta:

- Azt kérdeztem az apukától, hogy Fenke doktor kiabált a lányával? – “Nem” – mondta ő.  – Azt kérdeztem, hogy durván beszélt? – “Nem” mondta az apa. -Azt kérdeztem, hogy Fenke doktor csapkodott, vagy valami hasonló? – “Nem” – mondták. – Akkor mi a probléma? – kérdeztem én. Nem tudták pontosan elmondani. Ezt követően kértem, hogy fáradjanak az igazgatósági titkárnőhöz és panaszukat fogalmazzák meg néhány mondatban. A család rövid tanakodás után távozott.

Ezt követően Főigazgató Úrnak elmondtam azt, hogy előző nap, a rendelőben pontosan mi történt, de a “feljelentés” tárgyát tekintve jómagam sem találtam magyarázatot.

Nem átallottam viszont az egyik internetes “közösségi oldalon” “rákeresni” a lány nevére, ahol saját jellemzéseként nagyjából ez szerepelt: “A hangok, melyeket hallok, azt mondják, hogy normális vagyok.”

Ez, így, eddig, kórisme szempontjából rendben is lenne.

A rákoskerti páciens hozzátartozójának egyértelműen ártó szándékán túli kérdés “csak” az, hogy miként fordulhat elő, hogy egy – munkája végtermékének folytán életek felett diszponáló, magasan kvalifikált műszaki értelmiségi – apa ne legyen tisztában saját lányának – kezelésre szoruló – pszichés állapotával?