Akik követték a magyar egészségüggyel kapcsolatos írásaimat, bizonyára emlékeznek – ha nem, újraolvashatják – a politikai paletta jobboldalán helyet foglaló legnevesebb újságírókkal folytatott egyoldalú vitáimra. (Az “egyoldalúság” abból adódott, hogy említett írásaimat – ma sem tudni, mi okból /?/ – nem közölték. ) Szerénységemet félretéve ma már egyértelmű, hogy megállapításaimban igencsak elvétve tévedtem. Ezért hat üdítőleg egy-egy, a döntéshozók ingerküszöbét el nem érő, de utólag szintén engem igazoló publicisztika, mint amilyen példának okáért néhány napja a Magyar Nemzet c. napilapban Seszták Ágnes tolla nyomán látott napvilágot. Csemegézzünk tehát az írásból /dőlt betűvel/ úgy, hogy közben – archívumomból - ismerjük a szerző hét évvel ezelőtti megállapításait és az azokra adott válaszaimat egyaránt.

“Magyarország állandó szemrehányásokat kap az aktuális ellenzéktől, hogy nem költ eleget a nemzeti össztermékből az egészségügyre…”

Nota bene: 2002-ben (amikor egy TV-vitában fentieket először el mertem mondani) jómagam is az “aktuális ellenzék” sorait erősítettem – a “különbség” annyi, hogy ma, 10 év távlatából, kormánypártiként, ugyanazt mondom… nem úgy, mint Seszták Ágnes.

“Komoly orvosi hagyományaink és iskoláink vannak kiváló orvosegyetemi képzésekkel. A média az ő óriási hatalmával viszont folyamatosan csak az elégedetlenséget generálja…”

Úgy-e, Nyájas Olvasó, mintha a minap ejtettem volna erről (is) szót… meg arról, amiről Seszták Ágnes nem, t.i. hogy a folyamat több évtizedes (l.: Csendes Csaba korábban említett 1982-es, súlyosan orvosellenes írását, melyet B.A.Z. Megye hivatalos pártállami napilapjában közölt és mellyel kapcsolatban – horribile dictu – kifogással éltem; Csendes Csaba többé nem foglalkozhatott az egészségüggyel, lett viszont 10 évre rá az egri Katolikus Rádió alapítója)…

“És itt jutottunk el a magyar egészségügy legfurcsább kinövéséhez, misztikus tabujához, a hálapénzhez. A választók sajnáltak 300 forintot egy vizitdíjért, de nem sajnálnak évente 73 milliárdot borítékban az orvosok zsebébe tenni.”

Azt, hogy e megállapítás mily mértékben bornírt nem óhajtanám elemezni, ugyanis arra saját írásának következő bekezdésében maga a szerző világít rá:

“Mindaddig, amíg az orvosok fizetése valóban kevesebb, mint a budapesti utcaseprőké, ugyanakkor élet és halál felől döntenek, s ezzel felelősségük minden más szakma felett áll, addig miről beszélünk?”

És akkor következzék a Seszták-cikknek két olyan passzusa, mellyel maradéktalanul egyet lehet érteni:

“A hivatástudattal zsarolni egy szakmát igencsak erkölcstelen (…), a hivatástudatra való hivatkozást az orvoselvándorlás és a rezidensek nyílt lázadása végképp megkérdőjelezte. A kormány (…) azt ígérte, hogy az ú.n. chipsadóból – amit 30 milliárd forintra becsülnek – /megj.: 40 milliárd Ft./ rendezi az orvosok és az ápolószemélyzet fizetését. Most megrökönyödve fogadtuk a hírt, hogy ez az összeg nem az egészségügyi bérekre fordítódik, hanem az egészségügy kiadásainak pótlására megy el. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. A kormány hitelességéből veszít, ha ilyesfajta szószegésekbe belemegy.”

“A közmédia jövőre többet kap a költségvetésből, mint a múlt évben. Miért? Bármekkora hatalom is a média, a milliós fizetések mögött nincs és nem is lehet akkora értékteremtés, sem felelősség, mint egy életmentő sebészeti beavatkozás mögött. Aki ezzel nem ért egyet, annak kevés fogalma van az orvosi munkáról.”

Bár 10 éve könyörgök a jobboldali sajtómunkásoknak, hogy tartsanak velem és próbálják “empatikusan” átlátni bajainkat és segíteni azok megoldásában, sajtótájékoztatóinkra általában nem jöttek el, ha pedig eljöttek, szavaink falra hányt borsónak bizonyultak. Annak viszont örvendek, hogy szerzőnknek végre “van fogalma az orvosi munkáról”. Seszták Ágnes és társai enyhén szólva megkésve döbbentek rá, hogy igen nagy felelősséggel bírnak abban, hogy a magyar egészségügy – mint korábban fogalmaztam – képes lesz ráborulni a 68%-os parlamenti többségre. Legutóbb – alig hat hete - személyesen Szócska Miklósnak szóltam erről. Államtitkár úr megsértődött.