Négy éve elhunyt imádott Édesanyám cinkotai sírjához friss virággal hetente járok, de nagyszerű nevelőapám, Bács Ferenc – özvegye által gyönyörűen karbantartott – Farkasréti nyughelyét Edina és piciny családom társaságában temetése óta most először kerestem fel:

Feri az elíziumi mezők olyan kiválóságainak közvetlen közelében nyugszik, mint Őze Lajos, Csukás István, Fényes Szabolcs…

Amúgy Nevelőapám, Kolozsvár központjának kőrengetegében nőtt fel, valószínűleg ez volt az oka, hogy később mindig “a természetben” keresett házat, lakást. Amint tehette, az erdőt járta, imádta meglesni az őzeket, a nyesteket, a szajkókat, a mókusokat.

Ma, sírján virágot helyeztünk el, mécsest gyújtottunk, imádkoztunk… és egyszer csak, váratlanul a néhány méterre lévő síremlékre ugrott egy kíváncsi mókus:

Kedves Feri! Úgy-e, Te is tudod, hogy nincsenek véletlenek?

Korábbi jegyzeteimben szóltam már Rákosmente polgárainak, lakosságának, vagy – ha úgy tetszik – pácienseinek a járvány kitörése óta tanúsított hihetetlen empátiájáról, együttérzéséről és toleranciájáról. Véleményemet, érzésvilágomat az az egy-két, valóban elenyésző számú, postafiókomban landoló betegpanasz sem változtatja meg, ugyanis meg kell állapítanom, hogy a panaszlevelek hangvétele és hozzáállása is egyértelműen felülemelkedik a korábbi, inkompetens “feljelentések” stílusán… a hozzám érkező levelek panaszokat közvetítenek ugyan, de nem a rosszindulat vezérelte irományok, hanem segítséget kérőek, a megértést és a jobbítás szándékát tükrözik. Köszönet érte minden levélírómnak, akik e sorokat olvasván pontosan tudják, hogy Róluk – azaz kikről – beszélek.

Önkormányzati képviselői munkámhoz kötődő testületi üléseken elhangzott felszólalásaim során egészen elvétve szoktam “felolvasást” tartani (kivétel: a pontosan idézendő forrás). Szerencsére egy, a választói körzetemet érintő alapvető változás kapcsán mondandómat nemcsak átgondoltam, hanem előzetesen megfogalmaztam és le is írtam… és hétvégi iratrendezés közben a “dokumentumot” egészen váratlanul megtaláltam.

A 9 (azaz kilenc) évvel ezelőtt, a Laborcz Ferenc Általános Iskola tulajdonosváltásával kapcsolatos gondolataim – szerény megítélésem szerint – kiállták az idő próbáját:

“Képviselő-testületünk legutóbbi rendkívüli ülésén úgy döntött, hogy Rákosmente 4. sz. egyéni választói körzetében található Laborcz Ferenc Általános Iskolát, valamint egy óvodáját működtetésre a magyarországi Evangélikus Egyháznak adja át. Az ülésen készült jegyzőkönyvből kiderülhet, hogy már akkor megkíséreltem az érintett óvó- és tanítónéniknek, szülőknek, dadusoknak, gyermekeknek és szocialista képviselőknek az átvétel kapcsán szárba szökkent aggodalmait eloszlatni. Itt és most – megnyugtatásul – akkor született gondolataimat szeretném kiegészíteni.

Először is megemlíteném, hogy – megalakulásuk pillanatától – nem az állam, hanem a katolikus és a protestáns egyházak vállaltak döntő szerepet az oktatásban. Ezt a mintát a Magyarországi Evangélikus Egyház is követte és Magyarországon fél évezrede működtet – és továbbra is működtetni fog – oktatási intézményeket. A május 17.-i testületi ülésen meghívottként felszólaló Nagyné Szeker Éva lelkész asszony is igyekezett megnyugtatni a kedélyeket; szavaival élve ‘a Laborcz Ferenc Általános Iskolában az ötször öt továbbra is 25 marad…’

Fölösleges szocialista aggodalmak eloszlatása végett ehhez jómagam annyit tennék hozzá, hogy itt is, most is, a Laborczban is a közoktatási törvény az igazodási pont; ezt az Egyház – jelen esetben az Evangélikus – szellemiségével, hitével, finanszírozási forrásaival egészíti ki. Az egyházi iskola nem a vallási diktatúra helye… amiatt pedig őszintén remélem, hogy nem kell majd elnézést kérniük, hogy a jövő Magyarországa számára nem szocialista embertípust, hanem keresztény magyar embereket nevelnek…” ( Napirend utáni felszólalás, 2012. május 31.-én)

Úgy érzem, hogy fenti gondolataim egyetlen szavát sem szükséges utólag visszavonnom. A Magyarországi Evangélikus Egyház által működtetett Podmaniczky János (volt Laborcz Ferenc) Általános Iskolában legutóbb a koronavírus-járvány két hulláma között tettem látogatást. A fejlesztés lenyűgöző, ragályt követően azt képekkel is dokumentálom. Köszönöm, köszönjük!

Szimbolikusnak is mondhatnám, hogy “A magyar beteg” című sorozatom – nem feltétlenül vidám és egészséges környezetben, de mégis – AZ EGÉSZSÉG VILÁGNAPJÁN 150. jegyzetével “jubilál”.

Tizenhatodik hónapja nyögjük a koronavírus okozta elképesztő anyagi, gazdasági, egyéni és társadalmi terheket. Számos országban kártyavárként omlott össze a – hihetetlenül magasan kvalifikáltnak tartott – egészségügyi rendszer. Számos egyéb tényező mellett a magyarok életigenlése – és megkockáztatom: embersége és hazaszeretete -, az időben megszervezett ellátás, az egészségügyben dolgozók hite és fanatizmusa volt az, amitől Magyarország működik és ami még tartja bennünk a lelket… valahol látni már az alagút végén pislákoló mécses halvány fényét…

Fentiek alapján – meg nem kérdőjelezvén a Magyar Kormány “fokozatos nyitásról” szóló döntésének jogosságát – további óvatosságot, körültekintést és türelmet kérek…!

De álljanak itt egy nálam lényegesen hozzáértőbb szakember, dr. Zacher Gábor toxikológus március 27.-én (tehát Húsvét előtt egy héttel, az első igazi, napsütötte tavaszi hétvégén), egy spontán Duna-parti beszélgetés során az index.hu által rögzített szavai, pontosabban az interjú egy-két releváns és megszívlelendő mondata:

“Tele a rakpart, az emberek harmada maszk nélkül.

(fotó: utadon.hu)

Ennek meglesz a böjtje, sokan még mindig nem érzik át, hogy mennyire súlyos a helyzet (…) /Megj.: azt, hogy ki és milyen megfontolásból engedélyezte a rakpartok – jelen helyzetben köz-és életveszélyes – megnyitását, talán a főpolgármesteri hivatal facebook-oldalán érhető tetten…/ A fiatalok pláne nem látják, hogy nagy a baj… a rakparton bandázók hetven százaléka életerős fiatal (…), nekik csak az nem jut eszükbe, hogy a jövő héten lehet, hogy a második emeletre sem tudnak majd felsétálni…”

Tehát: nyitunk…de tartsuk be a szabályokat, vigyázzunk magunkra és figyeljünk egymásra!

Iménti hír:

Történt volt, hogy sokadik munkaórájánál tartva egy mentőegység mintegy 110 másodpercig leparkolt valamilyen menet közben elfogyasztható tápanyag beszerzése céljából. Az “incidenst” egy, az árussal szemközt lakó állampolgár mobiltelefonjával megörökítette

majd klaviatúrát ragadott és az egységet szabályszegés okán az OMSz igazgatóságán feljelentette. (fotó: OMSZ)

Arról, annak idején számos városi legenda keringett, hogy a második világháború alatt és azt követően a Gestapo-hoz, majd az ÁVH-hoz lakosságarányosan Magyarországról érkezett a legtöbb állampolgári feljelentés.

(Kerületi rendőrőrs, 1947, fotó: fortepan)

Túlságosan büszke magyar voltam ahhoz, hogy mindezt elhiggyem. Most viszont, hogy a közelmúltban – a világjárvány elleni védekezés kellős közepén – az országos tisztifőorvost, mai napon pedig a – nem akármilyen – munkáját végző, éhségüket másodpercek alatt kielégíteni óhajtó – mulasztást ezzel el nem követő – bajtársakat is feljelentik, első megrendülésemben William Shakespeare 66. szonettjének soha el nem évülő sorai jutottak eszembe: “…az érdem itt koldusnak született/ és árulás sújt minden szent hitet/ és becsületet rút gyanú aláz…“

…és már csak egy halk, kétségbeesett fohászt tudok elrebegni:

“Istenem, óvd drága Hazámat…!”

“Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És, íme, egyszerre Jézus jött velük szembe és megszólította Őket: ‘Üdv Nektek’…Ők meg odasiettek hozzá, leborultak előtte és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: ‘Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem’…”

/illusztráció: baptista.hu/

2021. Húsvét.

Miközben a Megváltó feltámadására emlékezünk, egy egész ország figyeli lélegzetvisszafojtva az intenzív- és COVID-osztályokon, az ambulanciákon, az oltópontokon, a műtőkben éjt nappallá téve dolgozó egészségügyiek emberfeletti harcát, az oltóanyag-disztribútorok hajnali, a pilóták éjszakai munkáját, a szakemberek prognózisait, az Operatív Törzs jelentéseit, a koronavírus-járvány hazai statisztikáit. Nővéreink, asszisztenseink, műtősfiúk, műszakiak, orvosok végkimerülésig, szemrebbenés nélkül végzik dolgukat…

…és akkor április 4.-én hajnalban, egy óvatlan pillanatban, az Albert Schweitzer-ről elnevezett hatvani kórház  COVID-részlegének valamelyik ágyán fekvő páciens – azzal a karjával, amelybe most éppen nem csöpög infúzió – leveszi oxigén-maszkját, éjjeliszekrénye fiókjából óvatosan előkaparja az oda elrejtett cigarettát és rágyújt…

Az oxigén-dús környezetben percek alatt lobbannak a lángok, kórtermek égnek ki, az épület alatt felhúzott katonai sátor is megsemmisül… Orvosok, nővérek, műszakiak, tűzoltók mentik, ami menthető…a kár több tízmillió forint…

Fentiek alapján – nyilván – tucatszám lehetne feltenni az idevágó kérdéseket.  Sajnos, eléggé el nem ítélhető módon létezik a magyar társadalomnak egy, a “nekem senki ne mondja meg, hogy mit, mikor, hogyan kell és lehet csinálni” típusú öntörvényű egyedek bármire képes csoportja…

Ők rombolnak.

Mi meg oltjuk a tüzet.

Április elsején szökkent szárba az információ, miszerint hazánkba kellő mennyiségű oltóanyag érkezett, így az oltásszervezésért felelős fővárosi kormányhivatal illetékesei utasításba adták, hogy a budapesti szakrendelőket is be kell vonni az oltóprogramba. A hírt természetesen minden erre hivatott telekommunikációs grémium azonnal felkapta és közhírré tette. Egyetlen “apró” részlet kerülte el csaknem mindnyájuk figyelmét: a kormányhivatal explicit módon kihangsúlyozta, hogy az oltásba az ÖNKORMÁNYZATI FENNTARTÁSÚ SZAKRENDELŐKET vonják be; a XVII. kerületi ezzel szemben az Országos Kórházi Főigazgatóság (korábban: Állami Egészségügyi Ellátó Központ) irányítása alá tartozó intézmény, tehát az utasítás a Bajcsy Kórház szakrendelőire nem vonatkozik. (Ettől függetlenül mi oltópontunkat már előkészítettük, de a szakrendelőben dolgozó asszisztenseink és adminisztrátoraink zöme – most is és végig, Ünnepek alatt – a Bajcsy Kórházban rendkívül jól működő 12 oltóponton teljesít.)

A szövegértelmezési hibával tehát nem a kormányhivatal, nem a Bajcsy Kórház és nem a szakrendelőnk, hanem a média okolható.

Amennyiben Magyarországra a közeljövőben vakcina-dömping érkezne és – ennek megfelelően – a Ferihegyi úti Szakrendelő is belépne a programba, Rákosmente népét azonnal – és megfelelően – tájékoztatom.

Miniszterelnök úr fenti, ma reggel elhangzott szavaival kívánok ÁLDOTT ÜNNEPET !

A 2019-2021 évben zajló koronavírus-világjárvány Magyarországon tapasztalt lehető leglesújtóbb, március végi megbetegedési és halálozási adatai közepette kitört a tavasz:

Ma, a Naplás-tó partján kerékpáron, görkorcsolyán, futva, gyalogosan közlekedve több százan keresték a kikapcsolódást, a felüdülést. Meg kellett állapítanom, hogy csaknem mindahányan, akik nem “aktív sportolás” címén érkeztek a rekreációs területre – a kisgyermekes, gyerekkocsival manőverező, rollert próbálgató piciny csemetéjüket terelgető anyukákat és apukákat beleértve – maszkot viseltek. Dicséret, köszönet és hála a felelősségteljes magatartásért!

Honfitársaim! Nagyjából még egy-másfél hónapot szükséges kibírnunk, annak nyomán következhet az óvatos nyitás! Addig is: mindnyájunknak erőt, hitet, kitartást kívánok!