Szimbolikusnak is mondhatnám, hogy “A magyar beteg” című sorozatom – nem feltétlenül vidám és egészséges környezetben, de mégis – AZ EGÉSZSÉG VILÁGNAPJÁN 150. jegyzetével “jubilál”.

Tizenhatodik hónapja nyögjük a koronavírus okozta elképesztő anyagi, gazdasági, egyéni és társadalmi terheket. Számos országban kártyavárként omlott össze a – hihetetlenül magasan kvalifikáltnak tartott – egészségügyi rendszer. Számos egyéb tényező mellett a magyarok életigenlése – és megkockáztatom: embersége és hazaszeretete -, az időben megszervezett ellátás, az egészségügyben dolgozók hite és fanatizmusa volt az, amitől Magyarország működik és ami még tartja bennünk a lelket… valahol látni már az alagút végén pislákoló mécses halvány fényét…

Fentiek alapján – meg nem kérdőjelezvén a Magyar Kormány “fokozatos nyitásról” szóló döntésének jogosságát – további óvatosságot, körültekintést és türelmet kérek…!

De álljanak itt egy nálam lényegesen hozzáértőbb szakember, dr. Zacher Gábor toxikológus március 27.-én (tehát Húsvét előtt egy héttel, az első igazi, napsütötte tavaszi hétvégén), egy spontán Duna-parti beszélgetés során az index.hu által rögzített szavai, pontosabban az interjú egy-két releváns és megszívlelendő mondata:

“Tele a rakpart, az emberek harmada maszk nélkül.

(fotó: utadon.hu)

Ennek meglesz a böjtje, sokan még mindig nem érzik át, hogy mennyire súlyos a helyzet (…) /Megj.: azt, hogy ki és milyen megfontolásból engedélyezte a rakpartok – jelen helyzetben köz-és életveszélyes – megnyitását, talán a főpolgármesteri hivatal facebook-oldalán érhető tetten…/ A fiatalok pláne nem látják, hogy nagy a baj… a rakparton bandázók hetven százaléka életerős fiatal (…), nekik csak az nem jut eszükbe, hogy a jövő héten lehet, hogy a második emeletre sem tudnak majd felsétálni…”

Tehát: nyitunk…de tartsuk be a szabályokat, vigyázzunk magunkra és figyeljünk egymásra!