Múlt év október 31.-én, A magyar beteg (20.) címmel született bejegyzésemben ígértem a rákoscsabai muzeológussal kapcsolatos esetleírásomat. Íme:
Alig három éve a Ferihegyi úti Rendelőintézetnek néhány napra megbízott igazgatója voltam. Rendelési idő közepe táján, rövid, de erőteljes kopogást követően fehérköpenyes dolgozó hatol be rendelőmbe és – zokogva -következőket adja elő:
Középkorú hölgy háziorvosa által elrendelt vérvételre annak rendje és módja szerint, beutalóval a Rendelő laboratóriumába érkezett. A procedúrát az erre a célra kijelölt asszisztensnő a szakma szabályainak megfelelően elkezdte. A vénás kanül bevezetését követően viszont a páciens a vérvétel okozta és általa elviselhetetlennek ítélt fájdalom okán – nem kis riadalmat keltve – a tűvel a karjában mocskolódva és átkozódva rohant ki a rendelő folyosójára…
Empátiás készségem legmélyebb bugyraiba ásván igyekeztem fenti történet elszenvedőjét megnyugtatni, mely végül sikerült. Az – akkor még pontosan nem tudni ki által – vérig sértett fiatal asszisztensnő távozott és folytatta munkáját.
Az esetet követően egy óra sem telt el – éppen egy veseköves beteget vizsgáltam – amikor megszólalt a telefon. Asszisztensnőm jelezte, hogy – bár be nem mutatkozott – a vonal másik végén valaki engem óhajt. Önöket itt és most csak és kizárólag a telefonbeszélgetésnek a nyomdafestéket tűrő részleteivel ajándékozom meg. A “beszélgetés” nagyjából ekként hangzott:
- Jó napot! Ön az igazgató?
- Üdvözlöm. Jelenleg én vagyok az, Fenke doktor – mondom. Kivel beszélek?
- Az nem lényeges. Önök nekem hihetetlen fájdalmat okoztak és Ön egy disznó. És az az intézmény, amit ön vezet, egy disznóól és punktum.
A hívó fél a beszélgetést – a fent ismertetett előzmények dacára – e váratlan fordulatnál félbeszakította.
Utánanéztem: fenti “beszólás” “elkövetője” egy, a környezete által zárkózottnak ismert, magasan kvalifikált, többdiplomás rákoscsabai humán értelmiségi hölgy.
Különös kegyetlenséggel elkövetett cselekedete mindnyájunkban nyomot hagyott.
…erre mondják, hogy nagy az Isten állatkertje ?!
…háááát…az a nagy harci helyzet, hogy én ilyet még csak nem is gondolhatok…
Fenke F.
Teljes mértékig egyet értek Miguellel, de nem is az a baj, hogy nagy az állatkert, hanem sokan vannak szabadon!
A múlthéten mi is tapasztaltunk egy hasonló esetet, amikor egy a pszichiátria által rendszeres kezelésben részesülő beteg vérbe forgó szemekkel ordítozott, hogy nem vettük táppénzbe, pedig nekünk tudnunk kellett volna, hogy neki jár a betegállomány.
Hozzátéve, amennyiben a mi hibánkból őt kidobják a munkahelyéről, így mi fogjuk felnevelni a gyermekét, pontosabban ezt a kijelentést nekem szánta. Amikor közöltem vele, nekem is van 3, és nem tartok igényt az övére még jobban elkezdett ordítani.
Kedves Titike!
Fentiek alapján arra következtetek, hogy Ön – akárcsak jómagam – a magyar egészségügyben húzza az igát, amihez további kitartást és lelki, valamint testi erőt kívánok.
Ahhoz pedig, hogy három gyermeket nevel, külön gratulálok!
Szakrendeléseinken kezelhetetlen, valamint gyakorló elmebetegek – és az ő jogaik – mindig lesznek.
Üdv
dr Fenke Ferenc
Az a szomorú,hogy ilyen és hasonló esetekkel nemcsak az egészségügy területén lehet találkozni.Ilyenkor elgondolkozom,hogy vajon mitől lehet ilyen boldogtalan és elégedetlen egy ember?Egészen biztos az,hogy elsősorban önmagával nincs jóban,és ezáltal az őt körülvevő világ is az ellenségévé válik.
Kétségtelenül igazad van, kedves Teréz!
A baj az, hogy van a társadalomnak egy bizonyos rétege, mely nem ismer se Istent, se embert, csak saját magát és azt is rosszul…
Üdvözlettel
Fenke Ferenc
Főorvos úr!
)… vagy mégis?
Megnyugtató, ha ez a “hölgy” valóban muzeológus: a múmiáknak nem tud ártani