Fenti talányos elnevezés eredetének nem volt érkezésem utána járni, ez itt, mégis a “reklám helye”, ugyanis az, amit Szilágyi Csilla és férje, Huszár Gábor Rákoscsabán az utóbbi években létrehoztak, figyelemre méltó. A “Monte Vigo” Pécel felé menvén az utolsó páratlan oldali ingatlan. Honlapjukon minden szükséges információ fellelhető, ezért itt és most kizárólag tegnap megélt személyes tapasztalataimra szorítkozom: az általuk megteremtett összhangot, az ember és állat között, tanyájukon megélhető harmóniát tartom fontosnak kiemelni. Óvodás és kisiskolás gyermekek Gábor és Csilla sokat próbált, hihetetlenül türelmes lovain tornamutatványokra – kengyelből kilépvén hátraarc, csukott szemmel karkörzés hátra, majd előre – képesek. Azt pedig, amikor pici lányok a hátrafele történő lovaglás tudományát mutatják be, mindnyájuk figyelmébe ajánlom:

Igen, az itt a reklám helye. A lovassport újraélesztése a kormányprogram része.

Rákosmentén 2012. június 2. a programok halmozásának napja volt; a kínálatból pestiesen szólva “legütősebb” a Budai Gyula és Illés Zoltán államtitkárokkal megerősített, Riz Levente polgármester által a XVI. és XVII. kerület határán abszolvált “Te szedd” országos szemétszüret kampánynyitója volt (l. még: www.tizenhetedik.hu). A nálam aktívabbak délben a Merzse-mocsárnál is tiszteletüket tették, de e közben át lehetett “rándulni” Petrőczy Dániel (3.sz.) választói körzetébe is, ahol a Bakancsoson ebek kavalkádjának lehettünk szem- és fültanúi – számomra legmegkapóbb a frizbi-elkapó bemutató volt:

Jómagam ezt követően a Napsugár Óvoda ünnepnapján vettem részt, 16 órakor pedig a népkerti emlékműnél a trianoni tragédia 92. évfordulójára emlékezve koszorúztunk felfoghatatlanul – figyelmeztetésként is felfoghatóan – kevesen.

A nap ekkor még nem ért véget: 18 órától a Vigyázóban Villám Károlyné testnevelő tanárt “Rákosmente sportjáért végzett kimagasló tevékenységéért”, Dobos Katalin rendőr őrnagyot és Béres Károly tűzoltó főtörzsőrmestert “Rákosmente közbiztonságáért” végzett munkája elismeréseként tüntettük ki. Idén – postumusz – “Rákosmente díszpolgára” címet Dr. Tomka Miklósnak ítéltük, a kitüntetést testvére vehette át. A kitüntetettek – és a megint csak meglepően kis számban megjelent ünneplő “sereg” – ajándékműsora Bolyki Brothers-koncert volt.

Szeretném hinni, hogy Rákosmentén, a 2012. június 2.-i rendezvényeken tapasztalt – nem csak engem mellbevágó – érdektelenség valóban csak és kizárólag “a bőség zavarának” tudható be.

Budapesti, személyszállításra szakosodott szakmai és érdekvédelmi szervezetek kilátásba helyezték, hogy amennyiben a Főváros Közgyűlése a számukra elfogadhatatlannak ítélt új taxis rendeleteket nem vonja vissza (?), vagy azokat nem hajlandó módosítani, úgy szerzett jogaik érvényesítése végett 2012. június 4.-én délután (v.ö.: Trianon) mintegy ezer taxi fog Budapest főútvonalain lépésben haladni (demonstrálni), ezzel gyakorlatilag egy napra megbénítva Fővárosunk közlekedését.

Jómagam pontosan emlékszem arra, hogy az 1990-es taxisblokád idején – a betegek zavartalan ellátásának érdekében, mezei-és földutak ismerőjeként – a Bajcsy Kórházba és a Kórházból miként “csempésztem” be és ki az ügyeletes kollégákat… életeket veszélyeztető hasonló szituációt betegeim nevében határozottan visszautasítok!

A jelenleg – a taxisok blokádfenyegetése közepette – a Főváros és az illetékes érdekképviseletek között zajló tárgyalások kimenetelét megjósolni nem óhajtanám, annyit viszont engedtessék megállapítanom, hogy a szocialista kormányok regnálása idején “színtelen-szagtalan” szakszervezetek rejtélyes okokból kifolyólag nemzeti kormányzás alkalmából válnak színessé és szagossá.

“Ne ítélj, hogy ne ítéltess”, ezért ezt jelen eset kapcsán sem teszem. Számítógépem birtokában van viszont egy tavaly megélt taxis kalandom nyomán született, igen tanulságos levél, melyet alább – jogi következmények megelőzésének okán – az érintett taxitársaság nevének mellőzésével teszek közzé.

Taxi

A fénykép 1929-30 telén, Székelyföldön készült és a romániai jégkorongbajnokságban szerepelő csíkszeredai csapatot ábrázolja. A képen, a kilenc játékos jobb oldalán – nekünk balra – feltűnik egy kalapot és hosszú fekete kabátot viselő személy, aki nem más, mint a csapat akkori fő „szponzora”: Nagyapám.
Akkor, amikor e fénykép készült, Nagyapám elsőszülött fia – Édesapám, a későbbi válogatott jégkorongozó, akit ma a XX. század első számú székelyföldi sportolójaként tartanak számon – talán éppen járni tanult.
1930-at írunk tehát. A fotó exponálásának pillanatában Nagyapám és a csíkszeredai hokisok még nem tudják, hogy a fénykép jobb oldalának szélén a kép készítőjének azonosítója mellett szülővárosuk a közelmúltban kreált – mert korábban nem volt – román neve, „M. Ciuc” fog szerepelni. (Nagy valószínűséggel állítható, hogy akkor, amikor e fénykép készült – alig 10 évvel a trianoni gyalázat után – az azon szerepelők egyike sem hitte, hogy a székelyek földje végleg a románoké lesz és a diktátum maga a megfellebbezhetetlen rögvalóság.)
Erdély – és benne Székelyföld – 1100 évig volt magyar. 1920 június 4.-én a világháborúban győztes hatalmi centrum – az embrionális állapotban lévő „Európai Unió” – a történelmi Magyarország e közel 100.000 négyzetkilométernyi területét valamilyen oknál fogva a néhány évvel korábban oláh vajdaságokból alakult új országnak, Romániának ítélte.
Nagyapám 13 évre rá, hogy fenti fénykép készült, a második világháborúban, már mint székely önkéntes védte Észak-Erdélyt; a hadifogságból jóval a háború lezárását követően szabadult. A negyvenes évek végén Csíkszeredába hazatérve soha nem hitte el, hogy meg kellene tanulnia románul – a Holdra szállásban sem hitt – viszont biztos volt abban, hogy a magyar és a román kommunisták is előbb-utóbb megbuknak.
Nagyapám sajnos nem érhette meg, hogy a csíkszeredai csapat a magyar jégkorong-bajnokságban szerepeljen.
Szeretném hinni, hogy Nagyapám lát minket onnan, fentről és továbbra sem hiszi el Trianont.

Június 4.-én minden idők legkegyetlenebb – a történelmi Magyarországot feldaraboló – európai békediktátumára emlékezünk.

A “szerződés” 92. évfordulóján – ezúttal június 2.-án, 16 órakor -, a Népkertben álló Országzászlónál koszorúzunk.

Kérem mindazokat, akiknek – nemre, fajra, vallásra és pártállásra való tekintet nélkül – fontos Hazánk és fáj Trianon, hogy – akár egyetlen szál virággal – tegyék tiszteletüket megemlékezésünkön.

“…képtelen vagyok megérteni a szemetelőket…”

Hétvégén, egy hónappal áprilisi nagytakarításunk után tettem sétát saját és a 3.sz. egyéni választói körzet határán, ott, ahol munkánk zöme folyt.

A négyes számú körzetben (határait l. ott), a Kaszálótól északra, a patakparton úgy-ahogy sikerült megőrizni a takarítás utáni állapotot:

Ami viszont a “szomszédban”, a trianoni emlékmű mögött, valamint a hajléktalanok által birtokba vett közösségi rom környékén tapasztalható, az kriminális. Kizártnak tartom azt, hogy bárki észérvekkel alátámasztottan képes lenne megmagyarázni, hogy múlt havi, igen körültekintő szemétszüretünket követően bármely polgártársunk – ott, ahol mi, képviselők és csapataink patyolattisztaságot hagytunk magunk után – mi okból akaszt népkerti fára szakadt kezeslábast, mi okból hajít a bozótba energiaitalos bádogdobozokat, mi okból hagy az úton szakadt zoknit és ásványvizes műanyag flakont…

Kéretik tudomásul venni: civil értékrend, honpolgári tudat, közösségért érzett felelősség vagy van, vagy nincs – azt semmilyen polgármesteri fellépés, vagy önkormányzati képviselői szerepvállalás és semmilyen egyéni képviselői pénzkeret nem fogja pótolni.

Továbbra sem vagyok képes megérteni a szemetelőket.

Pünkösdöt, a Szentlélek kiáradásának közeledtét, idén mi, magyarok sajátos élményekkel “ünnepeltük”:

Előbb vörös festékkel Horthy Miklós szobrát önti le egy belvárosi ciocinikus ügyvéd, néhány napra rá Marian Cozma alig büntetett gyilkosai magukat Nagy Imréhez hasonlítva “koncepciós pert” emlegetve randalíroznak a bíróságon, majd Moldova György, a kommunizmusban sikeres magyar író simogatja Kádár János frissen felavatott szoborfejét és titulálja őt a sajtó nyilvánossága előtt “proletárszent”-nek… közben a román hatóságok Nyírő József – végakaratának megfelelően szülőhelyén újratemetendő székely író – hamvait keresve rendeznek Biharkeresztestől Korondig egészen abszurd hajtóvadászatot…

Mi, magyarok, pedig a számunkra meghagyott Magyarországon, Erdélyben és a többi elveszített országrészben – “ott, ahol zúg az a négy folyó, ott, ahol szenvedni jó” – csendben és türelemmel várjuk, hogy Őrájuk, az idegenszívűekre – az ügyvédre, a bűnözőre, az íróra, a rendőrre – is kiáradjon majd Jézus szeretete Pünkösdkor és mindenkor…

Fenti nevet viselő lovarda Rákoscsabán, a Rauch mögött, a Kis Károshíd út végében működik. Megtekintését és “használatba vételét” kicsiknek és nagyoknak egyaránt ajánlom.

Május 26.-án, szombaton egész napos western – lovasnapot tartottak.

Volt ott “minden, ami ló”, minden, mi szemnek és ép testben ép léleknek ingere: pónin, futószáron ügető hatévestől nagyszerű akadályverseny-teljesítményt bemutató tizenévesig, majd az “igazi” cowboy-ok napi munkájával is megismertető bemutató előadás egyaránt.

Kerületünk – fekvése okán is – rendkívül szerencsés: számos lovasklub és lovastanya működtetésére ad lehetőséget.

Kedves Szülők! Szíveskedjenek megismertetni a lovassportot gyermekeikkel… és merjenek Önök is felülni a lóra! Jómagam – bármily hihetetlen – 43 éves koromban lovagoltam először és tizenkét éven át gyakoroltam e ragyogó sportot… ebben az esetben a “sport” szó persze nem teljesen fedi a valóságot, hisz’ az, amikor az emberfia már olyan szinten műveli, hogy saját maga felnyergel, majd lova hátán elindul “toronyiránt” és napnyugta előtt, vágtában, a mezőn maga előtt látja saját és jókedvű lovának hosszabbodó árnyékát, a felszálló porfelhőt, majd átvág a borókáson, apró tisztáson fácánok rebbennek fel, az erdő szélén őzek kelnek velünk versenyre… az – nekem elhihetik – egy semmivel össze nem hasonlítható életérzés…

Legközelebb a – szintén rákoscsabai – Montevigót látogatjuk meg. Addig is, íme, egy gyönyörű, tegnapi portré: