Nyájas olvasóm alábbiakban a II. Országos Betegbiztonsági Konferencia néhány további, közfigyelemre méltó megállapításával szembesülhet:

Nem egy előadó fejtette ki azt a nehezen cáfolható tényt, hogy a magyarországi egészségügyi rendszerben komoly kockázatot rejt az, hogy a magánkórházak és -rendelők problémás esetei visszakerülnek az állami szektorba. (Megj.: erre a XVII. kerületi járóbeteg-szakellátásban is számos példa adódik.) Kérdés persze az, hogy – miután a “magánszektor” szövődményes eseteit ismételten az állam, a társadalom, végső soron az egyén /Ön is, kedves ártatlan olvasó/ fizeti – a magánellátás költségeit mi okból terheli rá a rendszer ismételten az Országos Egészségbiztosítási Pénztárra? A finanszírozás kérdésköréhez szorosan kapcsolódik a (jelenleg gyakorta tetten érhetetlen) felügyeleté, meg a jelentési kötelezettségé is, például a Rákosmentén működő, államilag finanszírozott, járóbeteg-szakellátást végző magán-szolgáltatóé is. Az előadások során nem egy alkalommal hangzott el az, amit jómagam évek óta – mindeddig eredménytelenül – szorgalmazok: elengedhetetlen a magánellátók feltételeinek és ellenőrzésének szigorítása.

A konferencia egyik előadója arra hívta fel a figyelmet, hogy a világon ma már 387 millió (!) a cukorbeteg és ez a szám 20 éven belül megduplázódhat. Megjegyezném, hogy Magyarországon közel egy millió a diabéteszes, a betegség tehát a lakosság 10 %-át érinti. A kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik az a cáfolhatatlan tény, hogy ma már az iskolás gyerekek közel 50%-a túlsúlyos, vagy kövér… és ez egészen döbbenetes.

A “humán erőforrás-krízis” (a kifejezés nem más, mint az egészségügyi pályát elhagyó dolgozók okozta űr újmagyar eufemizmusa) okozta betegbiztonsági kockázat az egész konferencia egyik vezérmotívuma volt. A “krízis” oka nem csak a megalázóan alacsony fizetés – de abban mindenki egyetértett, hogy az egészségügyben haladéktalanul növelni kell a jövedelmet és ezáltal a létszámot, különben a rendszer záros határidőn belül összeomlik.