Minden évben nagy siker a Ferihegyi úttól keletre, a Rákos patak bal partján megrendezett Hagyományőrző és Rendvédelmi Napok. Fenti – és alább is látható -, nagyszerű, 70 éves Ford Willys Jeep pillanatnyilag a Polgármesteri Hivatal udvarán parkol, de holnaptól az összejövetel egyik főszereplőjévé lép majd elő:

Mindnyájukat szeretettel látjuk péntektől vasárnapig a Nyilas-táblán!

“Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és a karjait vágták le, csak a gerincét roppantották szét, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át és a szívét nem szúrták keresztül…” (Móra Ferenc, 1920)

Tegnap, a Pesti úti Népkertben a magyarság 95 évvel ezelőtt bekövetkezett tragédiájára emlékeztünk.

“…a legnagyobb kaland megmaradni ott, ahol születtünk…”

(Panek Zoltán, 1975, Kolozsvár)

A Ferihegyi út 97. – 103. előtti rombusz alakú névtelen tér burkolt felülete az elmúlt évtizedek során töredezett, balesetveszélyes lett. Az elmúlt választási ciklus vége fele sikerült egyéni képviselői keretemből annyi tartalékot képezni, hogy elkezdhettük – először a lakóházakhoz közelebb elhelyezkedő – járda burkolatának cseréjét. Megszüntettük a lépcsőt, az új burkolatba színeltéréssel labirintusjátékot építettünk, a kicsinyek krétarajzainak helyéül egy aszfaltozott szakaszt is kialakítottunk. Ezen első ütem költségeinek 20 %-át egyéni képviselői keretemből fedeztem.

A felújítás második üteme is nemsokára elkészül.

A Ferihegyi út felőli járda felső lépcsőjét szintén megszüntettük, a járda alsó szakaszán gyalogos csomópontot alakítottunk ki, sakkasztalt, illetve térsakkot telepítünk. A két hosszanti járdaszakaszt eltérő színű kőburkolattal kötjük össze, cserjét, bokrokat, padokat és szemetest is telepítünk.

Fenti munkálatok eddig 15,6 millió forintba kerültek. Kérem mindazokat, akiknek hozzám hasonlóan szívügye a városközpont természetes és épített környezete, hogy – addig is, amíg a déli oldalon lévő, Laborcz-szobrot övező kiteresedés rehabilitációját is elkezdhetjük – figyeljenek, vigyázzanak a megújult térre!

Dr. Rúzsa Ágnes jegyző asszony és Fohsz Tivadar alpolgármester úr társaságában Pesti úti otthonában köszöntöttük a 95 éves Nagy Ferencnét:

Kedves Etelka néni! Isten éltesse sokáig!

(fotó: Ivanov Barbara)

Nem vagyok a Magyar Orvosi Kamara Elnökének szimpatizánsa, most mégis – rövid időn belül immár másodszor – tartom fontosnak egyik nemrég megjelent cikkéből idézni… és nem csak azért, mert alábbi gondolatok zöme 2001 és 2014 között sajtótájékoztatóimon már elhangzott és írásban is megjelent… hanem azért, mert a veszély valós és jómagam – mint politikus, humanista és a magyar egészségügy aktív szereplője – sem kívánom, hogy a végképp kizsigerelt, végletesen frusztrált és kétségbeesett egészségügyi dolgozó a politika “királycsinálója” legyen. A teljes írás az “Orvosok Lapja” 2015/4. számának első oldalán olvasható.

“Az elmúlt egy év során – valós gondjaink néven nevezését sosem mellőzve – igyekeztem inkább pozitív, bizakodó, helyenként kifejezetten támogató hangot megütni ágazatunk beígért történéseit illetően. Tehettem ezt, mert kamaránk a szakmapolitikai vezetésben jó partnerre lelt, a kitűzött célok könnyen támogathatónak mutatkoztak. Mára azonban a helyzet alig követhető irányban változik és a nagy üggyel-bajjal, lassan és nehézkesen, de kitartóan építgetett jövőkép veszélyben van.

A beteg üdve a legfőbb törvény és ezért számos alkalommal a betegérdekek középpontba állításával próbáltuk és próbáljuk megvilágítani az egészségügyben dolgozók nehéz helyzetét, igyekszünk tenni kollégáinkért. Meggyőződésem, hogy ez csak így lehet helyes, dacára annak, hogy némelyek kellő szűk látókörűségtől terhelten szidnak miatta, pedig a társadalom és nem utolsó sorban a politika figyelme – hogy szimpátiájáról ne is álmodjunk -, ha nehezen is, de  kizárólag ezen az úton kelthető fel. Csak a betegellátás egyre növekvő objektív nehézségei – melyek egyértelműen az immár tudatosan fenntartott alulfinanszírozottság és a következményes szakemberhiány számlájára írandók – kényszeríthet(né)nek ki érdemi pozitív elmozdulást. Ennek érdekében láttuk és reméltük igen jó megközelítésnek azt a népegészségügyi szemléletet, amely a hazánk gazdasági fejlettsége és lakosainak egészségügyi állapota közötti súlyos ellentmondásra apellálva igyekezett megnyitni a bugyellárist. Hiszen “Magyarország jól teljesít”, csak a 3,5%-os GDP növekmény bő 1000 milliárd forintot jelent, nem beszélve az adózási fegyelem megszigorítását célzó intézkedések folytán több százmilliárddal megnövekedett állami bevételekről. Volna tehát honnan, miből. Mondtuk, reméltük. De ez most veszélyben van. (…) Bíztunk abban, hogy a keserű tapasztalatok végre a felelősök számára is kellő indítékul szolgálnak érdemleges gazdasági lépések megtételére. Úgy látjuk, ez is veszélyben van. Nem tudunk egyetérteni a paraszolvencia jogszabályi legalizálásával, mert annak igen rossz üzenete van. Elfogadhatatlannak tartjuk az újra meg újra felröppenő híresztelést, hogy az esetleges (?!) béremelést netán bármiféle feltételhez kötnék, hiszen kollégáink sokszorosan megdolgoztak azért az évtizedek óta ki nem fizetett bérért, melyet akár egy komolyabb fizetésemeléssel sem lehetne meg nem történtté tenni és amely a gyógyításban dolgozókat Magyarország jelentős hitelezői közé emelik.(…) Azzal, hogy a többség áthágva a munkaügyi szabályokat saját magát kegyetlenül kizsákmányolva esztelen mennyiségű túlmunkát vállal, a menedzsment pedig szemérmesen szemet huny felette…mindezt puszta megélhetési érdekből… Hol van itt már az európai polgár pihent orvoshoz való joga? (…) Békében, tisztes megélhetésünket garantáltan látva, a hozzánk fordulók bizalmára támaszkodva csak gyógyítani szeretnénk. Eredményesen, közmegelégedésre. Mindez most tényleg nagyon nagy veszélyben van!” (dr. Éger István)

(fotó: Bene Zsolt)

Előző bejegyzésem (“Jókor, jó helyen”) kapcsán egy tizenöt éve, kertünkben élt feketerigó-család története jutott eszembe.

Az Elektromos Művek a kábeleit zavaró – és az énekes madarak fészkeit rejtő -, a kelleténél magasabbra nőtt faágak radikális metszését valami miatt évek óta makacs következetességgel a költési időszak kellős közepére tartja fontosnak időzíteni. Így történt ez valamikor az új évezred kezdetének egyik ragyogóan szép tavaszán is: a frissen kikelt feketerigó-fészekaljából egyetlen- éppen repülni tanuló – fióka ért sértetlenül földet. A látvány önmagáért beszélt: a területileg illetékes kandúr másfél perc leforgása alatt szagot és hangot fogott – kutyám

és jómagam viszont hála Istennek otthon – és résen – voltunk. Egyetlen taktussal előztük meg a macskát: vizslámat kiparancsoltam a kertbe, felszólítottam, hogy a ragadozót tartsa távol és a kétségbeesetten csipogó rigófiókát ne veszítse szem elől… kutyám a kicsi, ijedt, szürke gombóctól egy méterre ugrásra kész “vigyázzfekvésben”, a macska a látványtól megszeppenve tisztes távolságból várta be, amíg jómagam térülök-fordulok és egy párnahajjal térek vissza a kertbe… a huzatot óvatosan a sipákoló fiókára terítettem, abba bebugyolálva vizslám őrző tekintetétől követve teraszunkra vittem, ott inni kapott, majd magához térvén hangosan csipogva kezdte hívni anyját…

Következő napokban teraszunkon a tojó, kutyám és jómagam felváltva őriztük a fiókát. Édesanyja jelenlétünket elviselte, tisztességesen és gondosan etette gyermekét, mígnem egyik kora délután arra érkeztem haza, hogy vizslám a teraszon szokatlanul “megnyúlt” orrával a levegőbe szimatol… rigófiókánk pedig édesanyja aggódó tekintetétől övezve a mellvédről lendületet vesz, alászáll, majd sikeresen landol a szomszéd gesztenyefáján…

Következő év tavaszán – akkor utoljára – kertünk megmentett fiókánk népes családjától volt hangos… Hogy azóta hová lettek a feketerigók, nem tudom.

A Ferihegyi úti Szakrendelőn belül egy sajátos építészeti megoldást: négyzet alapú, belső zárt udvart találunk. Az udvar felől hatalmas, fémkeretes ablakokon jut fény és – tavasztól őszig – a kánikulai meleg a Rendelő folyosóira. A fémkeretek már rég deformálódtak, azok zömét csavarokkal voltunk kénytelenek a kerethez rögzíteni annak érdekében, hogy a nyílászárón ne tátongjon folyamatosan ujjnyi rés  - ergo az ablakok a fény bebocsátásán túl rendeltetésüknek már rég nem felelnek meg.

A Rendelő emeletén található Igazgatóság belső udvarra néző ablakai közül is mindössze egy nyitható, a szellőzést ez biztosítja…illetve biztosította egészen tegnapelőttig. Hajnali háromnegyed nyolckor felhőtlen derűvel érkezvén ugyanis munkahelyemre tapasztalám, hogy titkárnőm és főnővérünk összegörnyedve settenkedik az egyetlen – éppen nyitott – ablakunk felé, majd hangtalanul intenek, hogy kövessem Őket… A munkatársaim merőben szokatlan, pantomim-szerű mozdulatainak láttán borzalmas gondolatok tolultak agyamba és szorították görcsbe szívemet: elmémen néhány másodperc alatt terror-támadástól meteor-becsapódáson át ÁNTSZ-ellenőrzésig a lehető legváltozatosabb villám-elméletek futottak végig… munkatársaim lassú, óvatos léptekkel a belső udvar ablakához vezettek… alig hallhatóan motyogtak, majd mutattak valamit… és ekkor látóterembe került a természet egy párját ritkító csodája: az általam “veréb-wellnessnek” aposztrofált belső udvarunk egyik faágán egy gyönyörű, végtelen körültekintéssel elkészített, elképesztően szabályos fészekben egy feketerigó-leány üldögélt és rezignáltan tekintgetett az oktalanul rácsodálkozó három darab mihaszna egészségügyi dolgozóra… lassan nyúltam mobiltelefonomért… de mire azt némi nehézségek közepette zakóm belső zsebéből sikerült előkaparnom és szolgálatba helyeznem, a tojó a fészket unottan elhagyta… és íme, az öt darab gyönyörű rigótojás:

Az ablakot becsuktuk, a tojó kényelmesen visszaröppent a bázisra, az Igazgatóság egyetlen nyitható ablakára rögvest kitetettem egy “Kinyitni tilos!” táblát (azt kérem, ne kérdezzék, hogy miként fogunk szellőztetni, ha “kitör” a korai nyár…). A Rendelő felújítása reményeink szerint záros határidőn belül – de mindenképpen röptetés után – elkezdődik. Addig szépséges rigóinkat távolról, ablakon keresztül szemléljük, mint repülőgépből a napfelkeltét…

Miközben – hozzáteszem: jogosan – forrong a magyar egészségügyben dolgozók társadalma, Rákosmentén nagyszerű gyógyító egységeket adunk át a köznek, egyiket a másik után. A közelmúltban a Diadal úti felnőtt háziorvosi rendelőt, majd – párját ritkító műszerezettséggel – a Ferihegyi úti gyermekfogászatot, ma pedig az alapellátás Naplás úti gyermekgyógyászati rendelőjét

Riz Levente polgármester, Horváth Tamás és dr. Piláth Károly képviselő urak társaságában volt alkalmunk “felavatni”. Jómagam – szerencsére ritkán – több, mint két évtizeden át jártam e rendelőbe, háziorvosomhoz, így pontos képem van a döbbenetes átalakulásról, mely a területileg illetékes önkormányzati képviselőkön túl Rákosmente Önkormányzatának munkáját dicséri. A ” belcsín és a külbecs” azonban mit sem érne a rendelőben dolgozó nagyszerű gyermekorvosok áldozatos munkája nélkül; közülük a rendelő átadásakor Tengelyi Zsuzsanna doktornő vágta át a nemzeti színű szalagot.

Tisztelt Kolléganők! Jó – de csak a legszükségesebb – munkát kívánom Önöknek e nagyszerű rendelőben!

(fotók: Ivanov Barbara)

Az egészen bizonyos, hogy nálam lényegesen magasabban kvalifikált tudorok: szociológusok, pszichológusok, publicisták és egyéb gondolkodók írtak és beszéltek már – nem keveset – az internetes közösségi oldalaknak a társadalomban betöltött szerepéről. Jómagam világ életemben igyekeztem a – virtuális helyett – valódi közösség része lenni, de… politikával is foglalkozó barátaim és ismerőseim állítják, hogy “aki nincs a Facebookon, az nem is létezik…” Ezen érvelés hallatán jómagam szép emlékű Hegedűs tanár urat idézem, aki talán két évtizede a közszolgálati televízióban az egyik frissen magyar nyelvre fordított világhírű enciklopédiát valahogy ekként reklámozta: az “ami a Larousse-ban nem szerepel, az nincs is…” Kellő óvatossággal megemlíteném, hogy a székely, mint népcsoport – ellentétben például a maszájokkal -, a Larousse-ban nem létezik…

Fenti gondolataim akkor érettek szóvá, midőn – egyik elektronikus újságban – azt olvastam, hogy a néhány napja, Nyugat-Magyarországon meggyilkolt fiatal trafikos lány barátja “Facebookon búcsúzott kedvesétől“… Nyilván, elviselhetetlen fájdalmunkat internetes portálon közzé tenni ízlés dolga…én meg nem ítélek, mert nem ítélhetek, mint ahogy azt megítélni sem vagyok hivatott, sem alkalmas, hogy “megosztott” adatainkat, lelki világunkat, érzéseinket valakik, valamikor milyen módon és milyen mértékben képesek , vagy lesznek majd képesek ellenünk, vagy szeretteink ellen fordítani. Arra kérem csak az Origo-, Index-, Facebook-, Iwiw-, Instagram-, Twitter-, stb…-fanokat, hogy egy rövid gondolatsor erejéig vizsgálják meg ezen “üzenetküldők”, “ismeretségi hálózatok” és “portálok” kitalálóinak, üzemeltetőinek szociális hátterét és gondolják végig, hogy egy valódi krízis-helyzetben (gazdasági összeomlás, súlyos politikai válság, energiapiaci krízis, vagy akár háború) fentiek mely célt szolgáló oldalon állnának ?

Egyébiránt a kérdést fel nem tettnek is tekinthetik, hisz’ nem vagyok a Facebookon, tehát nem is létezem…