Előző bejegyzésem (“Jókor, jó helyen”) kapcsán egy tizenöt éve, kertünkben élt feketerigó-család története jutott eszembe.
Az Elektromos Művek a kábeleit zavaró – és az énekes madarak fészkeit rejtő -, a kelleténél magasabbra nőtt faágak radikális metszését valami miatt évek óta makacs következetességgel a költési időszak kellős közepére tartja fontosnak időzíteni. Így történt ez valamikor az új évezred kezdetének egyik ragyogóan szép tavaszán is: a frissen kikelt feketerigó-fészekaljából egyetlen- éppen repülni tanuló – fióka ért sértetlenül földet. A látvány önmagáért beszélt: a területileg illetékes kandúr másfél perc leforgása alatt szagot és hangot fogott – kutyám
és jómagam viszont hála Istennek otthon – és résen – voltunk. Egyetlen taktussal előztük meg a macskát: vizslámat kiparancsoltam a kertbe, felszólítottam, hogy a ragadozót tartsa távol és a kétségbeesetten csipogó rigófiókát ne veszítse szem elől… kutyám a kicsi, ijedt, szürke gombóctól egy méterre ugrásra kész “vigyázzfekvésben”, a macska a látványtól megszeppenve tisztes távolságból várta be, amíg jómagam térülök-fordulok és egy párnahajjal térek vissza a kertbe… a huzatot óvatosan a sipákoló fiókára terítettem, abba bebugyolálva vizslám őrző tekintetétől követve teraszunkra vittem, ott inni kapott, majd magához térvén hangosan csipogva kezdte hívni anyját…
Következő napokban teraszunkon a tojó, kutyám és jómagam felváltva őriztük a fiókát. Édesanyja jelenlétünket elviselte, tisztességesen és gondosan etette gyermekét, mígnem egyik kora délután arra érkeztem haza, hogy vizslám a teraszon szokatlanul “megnyúlt” orrával a levegőbe szimatol… rigófiókánk pedig édesanyja aggódó tekintetétől övezve a mellvédről lendületet vesz, alászáll, majd sikeresen landol a szomszéd gesztenyefáján…
Következő év tavaszán – akkor utoljára – kertünk megmentett fiókánk népes családjától volt hangos… Hogy azóta hová lettek a feketerigók, nem tudom.
Kedves Dr.Fenke Ferenc!
Úgy kerültem az Ön oldalára, hogy a nyár eleje óta hiába keresem/kutatom az én kis barátaimat; a fekete rigókat, amelyek még tavaly is csapatostól keresték fel a kertemet, nem látok egyet sem. Ez elszomorító! Végül, most beírtam a keresőbe: “Hol vannak a fekete rigók?” Ezek a praemissák.
Itt nem volt semmilyen gallyazás, a levegő is tiszta, tehát valamilyen átfogóbb, egyetemesebb ok állhat e jelenség mögött. Tenni semmit nem tudunk mi ketten, csupán azért írok, hogy kifejezzem örömömet; nem vagyok egyedül e gyönyörű teremtmények hiánya miatti aggódásomban. ( Egyébként verebekből is -azokból, amelyekből kettőt adnak egy garasért… – alig látható néhány.)
Az Ön macskája ezután hiába áll lesben, arra a sorsra fog jutni, mint egykor az a másik, ott, a párisi háztetőn, amelyet Márai Sándor figyelt meg annó, szállodájának ablakából, és ekképpen jellemezte: ” láthatólag spleenje van…”
Kívánom, hogy Önt mindez kerülje el, és üdvözlöm:
Csatószegi Viktor
Tisztelt Csatószegi úr!
30 éve lakom Pest legkeletibb részén. Anno csérek, poszáták, fecskék, feketerigók, széncinkék, verebek, harkályok népesítették be kertünket és annak környékét (egy rigópár például a bejárati lámpánk fölött fészkelt), a Naplás tó közelében pedig – a ma is fellelhető vadrécék mellett – gólyát, egerészölyvet, cinkéket is nagy számban lehetett látni. Számomra lesújtó módon ma már a balkáni gerle, a szarkák és a varjak uralják a terepet. Jómagam nem, ornitológusaink talán tudják ennek magyarázatát.
Köszönöm levelét.
Tisztelettel
dr Fenke Ferenc
(u.i.: a macska nem az enyém, hanem a szélsőségesen énekesmadár-ellenes szomszédé volt)