Csekély számú, levegőben megtett kilométereim dacára azok során számos mellbevágó tapasztalatra sikerült szert tennem. Arra viszont soha nem gondoltam volna, hogy egyik ilyen – mintegy 25 éve megélt  – “élményem” utóélete az egyik internetes portálon is világot lát. Az erről szóló nagyszerű riportot előző bejegyzésemben (“TU- 134: leszállás kisbaltával”) sikerült közzé tennünk, íme a hozzá tartozó történet:

1994. nyarán látogattam meg Németországban élő Édesapámat. Aachenig a Lufthansa, visszafele a MALÉV volt a betervezett “szállító”. A retúr során egy ismerős légikísérő – anno XVII. kerületi betegem – csatlakozott hozzám, aki azonmód közölte, hogy a magyar légitársaság jóvoltából egy TU- 134-es típusú gépen fogunk utazni, melyet a váróterem ablakából nyomban meg is tekinthettünk: nem feltétlenül bizalomgerjesztő, ütött-kopott légijármű volt a szóban forgó darab. “-Ezzel fogunk Budapestig repülni…?” – kérdeztem hangomban alig titkolt rémülettel… “-Persze!” – válaszolta újdonsült útitársam . “-Nagyszerű gépek! Én már éltem meg ilyennel kényszerleszállást a szíriai sivatagban és javítás után simán felszálltunk…”

A történet rendkívül megnyugtatóan hangzott. Kisvártatva beszálláshoz szólítottak minket. A gép némi “trabantos” remegést követően elindult a düsseldorfi futópálya külső sávjára. Itt pillanatra megállt, beindította hajtóműveit, nem feltétlenül meggyőző lendülettel elindult felszállni, megtettünk kb. egy kilométert, majd a pilóta (mint utólag kiderült, zseniális megérzéssel) a gépet lelassította, majd a futópálya mellé, a fűre parkolt. Innentől kezdve közel egy órán át senki nem szólt hozzánk. A gépen a légkondicionáló nem üzemelt, de nem csak ennek okán dőlt rólam a víz…

Nagyjából egy óra múlva busz jött értünk és a némileg feldúlt, de szótlan utazókat visszaszállította a váróterembe.

Este 8 óra volt. A MALÉV szolgálatban lévő ügyeletesei osztottak-szoroztak és kiszámolták, hogy a cégnek túl sokba kerülne a közel 70 utas düsseldorfi elszállásolása. Nosza, rápillantottak a radarra és felfedeztek egy Frankfurt és Budapest között félúton járó TU-154-es MALÉV-gépet, melyen – az utaslista szerint – éppen annyi üres hely volt, mint ahányan Düsseldorfban rekedtünk (volna). Hangosbeszélőn közölték velünk, hogy alig két óra múlva gép jön értünk és a valahol Prága magasságában már leszálláshoz készülődő frankfurti repülőt előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel visszafordíttatták és az kb. 22 órakor landolt a düsseldorfi repülőtéren. Nem nehéz elképzelni a gép utasainak arckifejezését, amikor mi, a pórul jártak kézipoggyászaink kíséretében felcihelődtünk és beékelődünk közéjük…akikre újabb másfél órás repülőút és újabb leszállás várt – éjfélkor, végre Budapesten…

Hónapokig nem hallottam a működésképtelenné vált, Düsseldorfban rekedt TU-134-esről, mígnem egyik délelőtt, két munkahelyem között autózván figyelmeztettek több rádióadón, hogy ha tehetjük, kerüljük el Ferihegyet (ergo a XVII. kerületi Rendelőintézet közelét is), mert egy repülőgép a főváros körül kering és kényszerleszállásra készül. Egy nap múlva, pilóta barátomtól tudtam meg, hogy EZ volt AZ a TU-134-es, melynek elülső futóműve anno meghibásodott, Németországban “megjavították”, hazahozták, majd Pesten, fedélzetén féltucatnyi szerelővel próbarepülést hajtott végre. A történet “kisbaltás” érdemi/technikai része előbb említett bejegyzésemben hallható/látható. Az minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy ha akkor, ott, felszállás előtt néhány másodperccel a pilóta (talán Ördögnek, vagy Eördögnek hívták) nem észleli a bajt, a pesti landoláskor orra bukunk és valószínűleg meghalunk.

Borítékolhatóan soha nem fogjuk megtudni, hogy a MALÉV csődjében milyen mérvű szerepet játszottak a fentiekhez hasonló (nem ritka, a szovjet éra gépeihez köthető “malőrök”), milyen szerepet játszott az állami segítséget megtiltó (?!) Európai Bizottság, milyen szerepet játszott a Wizz Air aknamunkája, milyen szerepet játszott a második Orbán-kormány (egyértelműen tetten érhető) megbuktatásának szándéka…? Egy azonban minden kétséget kizáróan állítható: a MALÉV itt olvasható történet-töredéke minden szempontból magán viseli A MAGYAR BETEG összes fellelhető kórisméjét.

“Momentum”: pillanat, mozzanat, rész, tünet (Idegen szavak és kifejezések szótára, szerk.: Bakos Ferenc, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983, kiemelés tőlem)

Orvos-politikusként 2019. június 3.-i jegyzetemben (“Doktor Cs. Katalin avagy A magyar beteg ’117″) nem első sorban egy bizonyos személyt, nem egy bizonyos pártot és/vagy viselt dolgaikat szándékoztam pellengérre állítani. Írásomat sokkal inkább egy, Magyarország színeiben EP- képviselői mandátumot szerzett, szintén orvos-politikus (Cs. Katalin, valamikori nőgyógyász rezidens) deklarációi, nyilatkozatai, megnyilvánulásai és az orvosi eskü, valamint a kamarai orvos-etikai statútum vitára késztető konfrontációjának szántam.

Jegyzetemet követően született reakciók sora késztetett a folytatásra.

Eme folytatásban álljon itt még egyszer doktor Cs. Katalin (kinek nevét és pártjának neve említését a tőlem elvárható tapintattal mindvégig kerültem) egyik internetes oldalon született proklamációjának rövid részlete: “…nem alibizni megyek Brüsszelbe, hanem (…) változtatni…” Igen, gondolom, Önök számára is teljesen világos: ahhoz, hogy Cs. Katalin doktornő és pártja által élhető legyen az általuk elképzelt Magyarország, mindazon, ami most van, mielőbb változtatni kell! És hadd álljon itt még egy , a hippokratészi eskü elveit magáénak valló  fiatal doktornő, Cs. Katalin 2019. májusi nyilatkozata: “2022.-ben padlóra küldjük a rendszert” ( v.ö.: a magyarok által egymás után három alkalommal kétharmados többséggel megválasztott Fidesz-KDNP kormány által irányított Magyarországot. Megjegyzendő: minden további nélkül pszichológusért kiált ez a mélylélektani indíttatású, kétségtelenül kóros magabiztosságot sugárzó, papundekli-piedesztál magasából történt kinyilatkoztatás…)

Jómagam nagyjából “rendszerváltás” óta járok – korábban szülői segítséggel, ma már családommal, önerőből – nyaralni a Balaton északi partjának egyik nagyszerű szállodájába. Közel 25 évvel ezelőtt a hotel “mikroklímája” ekként nézett ki: kb. 90% külföldi, a “maradék” felső-középosztálybeli magyar, a szálloda parkolójában ennek megfelelően egy-két magyar, majd német, osztrák rendszámú személygépjárművek. Ma – mily’ meglepő! – ugyanaz a szálloda tele magyar vendéggel, a parkolóban mindösszesen egy osztrák, egy német, egy szlovén és egy “román” (hargitai) rendszámú autó, a többi, kb. 45 mind magyar, a legidősebb kb. 10 éves.  Szálláshelyünk közvetlen közelében az utóbbi 4 évben három másik szálloda
és lakópark épült, útban Pestről a Balaton felé és az általunk preferált hotel környékén nagyjából másfél kilométerenként építkeznek:

E héten öt napig volt lehetőségünk kedvenc szállodánkban kikapcsolódni. Az időjárás és a közönség is nagyszerűnek bizonyult. Egészen szívet gyönyörködtető volt, ahogy a tó partján, a napozóágyak között kialakított “sétányokon” – időnként “forgalmi dugók” közepette – gyerekkocsikkal és karon ülő babákkal, mosolyogva kerülgették egymást a két-három-négy gyerekes apukák és anyukák. A beltéri és kültéri medencékben, a Balatonban tündéri gyermekeket hordozó óriás gumi-flamingók, és -krokodilok, hamburgert, hasábburgonyát ás jégkrémet ábrázoló felfújható matracok nyüzsögtek. A szálloda mindhárom vendéglője reggel és este dugig…nem külföldiekkel, nem is belvárosi romkocsmák kígyóvállú aranyifjaival, nem “twitterhuszárokkal” nem is “bivalyerős nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező” csapatokkal (cpyright: doktor Cs. Katalin), hanem a magyar középosztállyal… ami nagy valószínűséggel mérhetetlenül bántaná a magát pillanat-pártként definiáló formáció – a  “rendszer padlóra küldésének” vízióját tápláló – képviselőit.

Kedves Cs. Katalin, kedves D. Anna, kedves T. Borbála! EZEN akarnak változtatni? Rendben, állunk elébe, de tessenek kőkeményen felkötni az arra alkalmas alsóneműt…!

Ami pedig a magyar egészségügy helyzetét  – az uniós csatlakozást követő, illetve annak általam felvázolt várható állapotát – illeti, kérem, nézzenek utána 2004.-ben (!) elhangzott sajtótájékoztatóm szövegének (melynek szerkesztett és bővített változata honlapom archívumában “A magyar beteg” címen található). A l’art pour l’art kinyilatkoztatásokat, vagdalkozásukat és frusztrán ködszurkálásukat annak ismeretében értelmezzék. Amennyiben fentiek függvényében még mindig vitaképesnek éreznék magukat, nyugodtan megkereshetnek.

Mottó: “Ártatlan a kígyó is, míg kicsiny…” (Madách Imre : Az ember tragédiája, hetedik szín)

Alábbi idézetet a Mandiner nevű internetes oldalon találtam. Elolvasásához erős idegzet ajánlott és nagykorú felügyelete mérlegelendő:

“Miniszterelnök úr, van egy rossz hírem. A mi megválasztásunkkal nem unatkozó twitterhuszárokat, nem nyugdíj előtt levezető politikusokat, és nem is kényelmes brüsszeli életben dőzsölő aranyifjakat juttattak mandátumhoz a választók, hanem egy bivalyerős nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező, elképesztően motivált, hazánk európai jövőjéről tűpontos vízióval rendelkező csapatot. (…) Engem nem csupán felháborít a korrupció, a hazudozás, a kézivezérelt sajtó, a mindent beszövő mutyi, hanem most már ott is fogok ülni azoknál a tárgyalóasztaloknál, ahol a döntések születnek és ahol Orbánt már nem látják szívesen. Nem alibizni megyek Brüsszelbe, hanem kőkeményen dolgozni és változtatni…” (kiemelések tőlem)

Igen, ki tetszettek találni, fenti, harsány és fenyegető gondolatsor szerzője dr. Cs. Katalin orvos, nőgyógyász rezidens, a magyarországi olimpiát megtorpedózó M. nevű párt Kanadában született alapító tagja, EP-képviselője. Amennyiben Önöknek a “bivalyerős nemzetközi kapcsolatrendszer“-ről, valamint “hazánk európai jövőjéről” szőtt “vízió” nyomán netán a valamikor regnált és Magyarországnak felbecsülhetetlen károkat okozó Szabad Demokraták Szövetsége jutna eszükbe, kérem, ne szégyenkezzenek, az áthallás nem véletlen. Amúgy pedig – miheztartás végett jegyezném meg – anno a hasonlóan kicsi és agresszív lenini “csapatnak” 102 évvel ezelőtt szintén “tűpontos víziója” volt Oroszország és Európa jövőjéről… Az eredmény ismert, ma is azt nyögjük.

Enyhítsük émelygésünket alábbi, az orvosi esküben, illetve a Magyar Orvosi Kamara által szerkesztett Etikai Kódexben megfogalmazott nagyszerű idézetekkel:

“Én (…) amikor az orvosok sorába lépek, becsületemre esküszöm, hogy a betegek, orvostársaim és a társadalom egésze iránt a doktori címhez méltó magatartást tanúsítok…”

“Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására (…) az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet…” (Ennél a passzusnál szíveskedjenek rákeresni bizonyos Papp Réka Kinga és Cs. doktornak a rádió nyilvánossága előtt néhány éve elhangzott könnyed csevejére.)

“Az orvos közéleti tevékenységével vagy közszereplése során az érdeklődés középpontjában áll, ezért etikátlan tevékenységével az egyénnek és a társadalomnak súlyos károkat okozhat. Mindnyájunk közös érdeke, hogy az orvos megőrizze a közélet tisztaságát és az orvos-társadalom tekintélyét.”

“Bizonyos esetekben a gyakorló orvos nem az egészségügy érdekében végzett közéleti szerepvállalása kifogásolható és etikailag elítélendő.” (kiemelések tőlem)

Bár meggyőződésem, hogy nevezett kollegina az EP liberális frakciójának tagjaként képes lesz “hazájának” meglehetősen sokat ártani, mégis van egy jó hírem: Cs. doktor NEM GYÓGYÍT ! Hála az égnek, a hölgy nem gyógyít és most már Magyarországon, magyar embereket remélhetőleg nem is fog gyógyítani.

A római katolikus egyház legfőbb pásztora a történelem folyamán első alkalommal látogatott szülőföldemre. Mivel nem lehettem a helyszínen, a Duna TV közvetítését figyeltem június elsején délelőtt. A Ferenc pápa által tartott szentmisét követően százezer torokból csendült fel a magyar himnusz. Ekkor sikerült elkészítenem az alábbi felvételt. Mivel a pillanat történelmi, megosztom Önökkel:

…Dunai Mónika országgyűlési képviselő, Horváth Tamás alpolgármester, valamint KDNP-s frakciótársaim társaságában…

“Az értéksemlegesség jegyében keresztényellenességet, a multikulturalizmus nevében nemzetellenességet, a globalizmusra hivatkozva pedig államellenességet gerjesztenek és hirdetnek mindazok, akik saját uralmi céljaik érdekében véget akarnak vetni a kereszténység, a nemzetek és a szuverén nemzeti államok korszakának Európában” (Kövér László)

2019. május 26.-án felbecsülhetetlenül nagy a tét.

(fotó: mandiner.hu)

Minap a Monte Vigo Szabadidőközpont újonnan létesített lovas tereppályájának átadására voltam hivatalos. A helyszín: Péceli út 303, amúgy az autópálya-felhajtó előtti utolsó utcán (Korsó u.) szükséges jobbra kanyarodni, a domboldalra evickélni, majd a Csordakút utca bal oldali leágazásánál megtalálható a létesítmény. Helyismerettel nem rendelkezők számára embert próbáló feladat. Sárfalvi Péter, sportért felelős helyettes államtitkár a feladványt megoldotta és a pálya hivatalos és ünnepélyes átadásának kiírt időpontjának megfelelően a helyszínre annak rendje és módja szerint megérkezett. A létesítményt Dunai Mónika országgyűlési képviselő, Horváth Tamás alpolgármester, dr. Füzesi Péter területileg illetékes önkormányzati képviselő, valamint a szabadidőközpont tulajdonosai és működtetői, Huszár Gábor és neje társaságában adtuk át:

Külön érdekesség, hogy az eseményről tudósító közszolgálati TV-nek az aktusból sikerült antihírt produkálnia. Az aznap esti Híradó kb. egy perces tudósításában ugyanis egészen elvétve szerepeltek a lovak, a tereppályát egyáltalán nem lehetett észlelni, az országgyűlési képviselő egy mondatot sem kapott, valamint a köztévének azt a pillanatot  is sikerült eltitkolnia, amint helyettes államtitkár úr (egészen véletlenül világ- és Európa-bajnok öttusázó) lóra pattan és körbejárja a frissen átadott tereppályát… Mellesleg a TV1 riporterei több, mint két órán át a helyszínen tartózkodtak, folyamatosan készítették a felvételeket, de a végtermékből valami miatt a lényeg kimaradt. Vélelmezhető, hogy a szerkesztők megítélése szerint (az aznapit Radványi Mónikának hívták) Magyarországon – és a környékünkön is – gyakorta fordul elő hasonló létesítmény átadása, ahol a lehető legfelsőbb szinten képviselteti magát az Állam és az Önkormányzat, valamint az is mindennapos, hogy a sportért felelős helyettes államtitkár öltönyben, nyakkendőben körbelovagolja az általa átadott pályát… Úgy is fogalmazhatnék, hogy naivitásom okán engedtem teret annak a tévhitnek, hogy ha máshol nem is, legalább az államilag finanszírozott és felügyelt (?) telekommunikációs csatornák munkatársai közül sikerült az eltelt mintegy 9 (kilenc) év alatt eltávolítani a dilettáns, tehetségtelen, destruktív és/vagy ellenséges rendezőket, szerkesztőket, riportereket, vágókat, operatőröket… Avagy tévedek…?

Kísérjen, óvjon a mi Istenünk az elíziumi mezőkön Rád váró hosszú utadon, nagyszerű Nevelőapám!