Múlt év október 31.-én, A magyar beteg (20.) címmel született bejegyzésemben ígértem a rákoscsabai muzeológussal kapcsolatos esetleírásomat. Íme:
Alig három éve a Ferihegyi úti Rendelőintézetnek néhány napra megbízott igazgatója voltam. Rendelési idő közepe táján, rövid, de erőteljes kopogást követően fehérköpenyes dolgozó hatol be rendelőmbe és – zokogva -következőket adja elő:
Középkorú hölgy háziorvosa által elrendelt vérvételre annak rendje és módja szerint, beutalóval a Rendelő laboratóriumába érkezett. A procedúrát az erre a célra kijelölt asszisztensnő a szakma szabályainak megfelelően elkezdte. A vénás kanül bevezetését követően viszont a páciens a vérvétel okozta és általa elviselhetetlennek ítélt fájdalom okán – nem kis riadalmat keltve – a tűvel a karjában mocskolódva és átkozódva rohant ki a rendelő folyosójára…
Empátiás készségem legmélyebb bugyraiba ásván igyekeztem fenti történet elszenvedőjét megnyugtatni, mely végül sikerült. Az – akkor még pontosan nem tudni ki által – vérig sértett fiatal asszisztensnő távozott és folytatta munkáját.
Az esetet követően egy óra sem telt el – éppen egy veseköves beteget vizsgáltam – amikor megszólalt a telefon. Asszisztensnőm jelezte, hogy – bár be nem mutatkozott – a vonal másik végén valaki engem óhajt. Önöket itt és most csak és kizárólag a telefonbeszélgetésnek a nyomdafestéket tűrő részleteivel ajándékozom meg. A “beszélgetés” nagyjából ekként hangzott:
- Jó napot! Ön az igazgató?
- Üdvözlöm. Jelenleg én vagyok az, Fenke doktor – mondom. Kivel beszélek?
- Az nem lényeges. Önök nekem hihetetlen fájdalmat okoztak és Ön egy disznó. És az az intézmény, amit ön vezet, egy disznóól és punktum.
A hívó fél a beszélgetést – a fent ismertetett előzmények dacára – e váratlan fordulatnál félbeszakította.
Utánanéztem: fenti “beszólás” “elkövetője” egy, a környezete által zárkózottnak ismert, magasan kvalifikált, többdiplomás rákoscsabai humán értelmiségi hölgy.
Különös kegyetlenséggel elkövetett cselekedete mindnyájunkban nyomot hagyott.
Legutóbbi hozzászólások