…és Ő feltámadott…

Áldott Ünnepet, Mindnyájuknak!

Március 29.-én és 30.-án egy Duna-parti szálloda egyik előadótermébe szervezett infektológiai továbbképző tanfolyamon vettem részt.

(Már a helyszínre történő megérkezésem is hozott némi meglepetést. Azt nem firtatom, hogy nem szállóvendégek számára egy sokcsillagos hotel mi okból szab ki személygépjárművenként, óránként 320 forint parkolási díjat, azt viszont – az éppen regnáló XIII. kerületi városvezetés “színétől” teljesen függetlenül – igen erőteljesen szóvá teszem, hogy 15 méterre a szállodától, a panelrengeteg kellős közepén, sőt, a tízemeletesek szomszédságában frekventált helyen működő, magyar érdekeltségű üzlet parkolójában is miért kell óránként 440 forintot fizetni a parkolásért ?!)

Visszatérve a kongresszusra: az infektológia – valamint a tanfolyam fő témájául választott antibiotikum-terápia – az orvostudománynak a fertőző betegségekkel és a fertőző betegségek által sújtott betegek ellátásával foglalkozó szakága, ezáltal témaköre csaknem minden szakmát ( a tüdőgyógyászattól az ortopédián, a hasi sebészeten, az urológián át a gyerekgyógyászatig) érint, így várható volt a szakmai továbbképzés iránti nagy érdeklődés… ennek megfelelően az előadóteremben mintegy kétszáz résztvevő – háziorvosok, gyermekorvosok, szakorvosok – foglaltunk helyet. (Egyetlen XVII. kerületi háziorvost bírtam felfedezni.) Ami számomra egészen döbbenetes volt, az a hallgatóság – a kongresszuson résztvevő orvos-kollégák – “korfája”: a jelenlévők 80 %-a – velem együtt – a nyugdíj-közeli vagy a nyugdíjkorhatárt már kevéssel, vagy jóval meghaladott korosztályt képviselte, ehhez képest – a kétszázból – mindösszesen 10 – 15 negyven év alatti (!!) kollégát láttam… Orvoskollégáim közül nem egy az előadóterembe – kora és általános állapota okán – bottal és/vagy járókerettel, vagy segítséggel érkezett és onnan segítséggel távozott…

Lehet, hogy ifjú orvosaink vallásos meggyőződés okán nem hajlandóak nagypénteki szakmai találkozón részt venni?… nem, nem erről van szó. Fiatal orvoskollégák – legyen az bármilyen, szakmákat átölelő konferencia – azért nem vesznek rajta részt, mert már nincsenek, pontosabban alig-alig vannak. Még pontosabban: fiatal magyar orvoskollégák vannak Írországban, dolgoznak hétvégén Angliában, vannak Norvégiában, Svédországban, Németországban, Ausztriában… Magyarországon már nincsenek. Vannak viszont a magamfajta, nyugdíj előtt állók, meg a kormányzati döntések nyomán nyugdíjba – ezáltal egzisztenciális vészhelyzetbe – kényszerített orvosok, akik a megmagyarázhatatlanul szigorú és az ésszerűség nyomát is nélkülöző továbbképzési “kreditpont-rendszer” áldozataiként talpalnak kongresszusról kongresszusra, hogy 65-70-80 évesen szakmai “szalonképességüket” bizonyítandó még egy-két évig betegeik ellátása és családjuk fenntartása végett dolgozhassanak. Fenti állításomat alátámasztandó kéretik utánanézni éppen 9 évvel ezelőtt, az uniós csatlakozás előtt megejtett sajtótájékoztatómnak, ahol kristálytisztán érvelve mondtam el, hogy – amennyiben nem rendezik a szakmai, erkölcsi, etikai, biztosítási viszonyokat, valamint a béreket – 2004. nyarától a magyar egészségügyben mi várható. Kérem nyájas olvasót, higgyen nekem: úgy is, mint a második Orbán-kormány KDNP-s koalíciós partnere, nem túlzok akkor, amikor – nem csak az imént ecsetelt kongresszusi tapasztalatok nyomán – állítom, hogy – az eddigi, jelentős béremeléstől függetlenül – Magyarországon az orvos-elvándorlás okán hónapokon belül népegészségügyi vészhelyzet ütheti fel a fejét.

Kedves Tarlós István!

Kéretik a Fővárosban RENDET csinálni! A zabrálás Újlipótvárosban se legyen engedélyezett!

Kedves Magyar Kormány!

Egy év múlva országgyűlési, másfél év múlva önkormányzati választások lesznek. Mi, magyarok újra nyerni szeretnénk, de ez az egészségügyiek bérének végleges és megnyugtató rendezése, valamint a kényszer-nyugdíjaztatás visszavonása nélkül – félek – nem fog sikerülni. A nemzeti össztermékből az egészségügyre fordított hányad nem a gazdaság teljesítőképességének, még csak nem is az Európa Parlament kénye-kedvének függvénye, hanem politikai döntés kérdése. Kéretik figyelni ránk!

Ma, március 28.-án 14 órakor voltam hivatalos a Ferihegyi út 98. harmadik emeletén Zolnai Jánost 90. születésnapján köszönteni.

Megérkezésemkor, már a lépcsőházban az ünnepelt lánya – fiatal nyugdíjas óvónő – fogad és a harmadik emeletre történő evickélésünk közepette meséli el, hogy Édesapja legfőbb bánata, hogy mozgásszervi betegsége okán hónapok óta nem tud az utcára menni (lift nincs az épületben), amúgy szellemileg korához képest a lehető legjobb állapotnak örvend.

Fentiek igazságtartalmáról perceken belül jómagam is meggyőződhettem;

miközben átadtam az Orbán Viktor miniszterelnök úr által szignált emléklapot és a nagyszerű, Balaton-melléki száraz vörösbort, derült ki, hogy Zolnai János mozgása valóban nem, de szelleme csaknem tökéletes: ragyogó küllemű, igen fiatalos nejével egymás szavába vágva hosszasan ecsetelték közeli és távoli múltjukat. Az ünnepelt Tiszaalpáron született, évtizedekig fűtetlen és hűtetlen villamos-kocsiszínben lakatosként dolgozott. Pest-Szentlőrincről költöztek az akkor még csak néhány tömbből álló Rákoskeresztúrra, de ma is szerencsésnek ítélik akkori döntésüket és ma már kiváltképp büszkék arra, hogy itt és ilyen körülmények  között laknak… azóta különösen, hogy hatalmas terasszal rendelkező nagyszerű lakásukat külföldi rokonok is irigylésre méltónak találták. Rendkívüli teljesítménynek tartják, amit a kerület vezetése az utóbbi években Rákosmentéért tett és Polgármesterünket támogatásukról biztosították.

Találkozásunkra a házigazdák különös gonddal készültek: nem csupán afelől voltak kifogástalanul tájékozottak, hogy egyéni önkormányzati képviselőjüknek mi a foglalkozása és hol tevékenykedik, azt is pontosan tudták, hogy kik a szülei és honnan származik… Az a joghurtos-tejszínes banán-torta pedig, melyet az ünnepelt lánya ez alkalomra készített, nemzetközi elismerésért kiált!

Kérdésre vendéglátóimnak elmondtam: az ilyen, együtt töltött fél- háromnegyed órák a képviselőségnek az igazán “napos oldalai”… a többi nem feltétlenül ennyire kellemes… de azt is megígértem, hogy legközelebb, 10 év múlva az akkor is polgármester Riz Leventével jövök majd a 100 éves Zolnai Jánost köszönteni.

“Magyarország nem hagyja magát!” címmel Rákosmentén is útjára indult a Fidesz aláírásgyűjtése. A kezdeményezést a Fő téren az alábbi időpontokban tudják aláírásukkal támogatni.

A rezsicsökkentés megvédéséért tegnap, 23.-án, szombaton délelőtt a régi piac egyik bejáratánál, dermesztő hidegben, néhány óra leforgása alatt közel 400 aláírást gyűjtöttünk. Köszönet érte mindazoknak, akik saját – és mindnyájunk – érdekében nevüket és aláírásukat adták, köszönet érte rendíthetetlen segítőimnek, kik a – nem feltétlenül március végét idéző – időjárással dacolva állták a rohamot (az aláírásra várók időnként sorállásra is kényszerültek).

Most, hogy már az ENSz is napirendjére tűzte a “magyar ügyet” létfontosságú, hogy kiálljunk Hazánkért, családunkért, magunkért, Magyarországért!

Az aláírásgyűjtést folytatjuk.

Magyarország nem hagyja magát!

“Magyarország nem hagyja magát” jelszóval Rákosmentén is elkezdtük a rezsicsökkentés megvédéséért indított aláírásgyűjtést. Erről tegnap – a zord időjárás ellenére – a Fő téren Dunai Mónika választókerületi elnök és Riz Levente polgármester, országgyűlési képviselő, a Képviselő-testület teljes Fidesz- és KDNP- frakciójának részvételével tartott sajtótájékoztatót:

Az aláírásgyűjtést azonnal meg is kezdtük,

ma délután öt óráig a régi piac mellett Várbíró Anita képviselővel és segítőivel folytatjuk, kicsiny, de lelkes csapatom és jómagam pedig holnap, szombaton délelőtt várja ugyanott az országos akcióhoz csatlakozni kívánó rákosmentieket.

Hangsúlyoznám, hogy a rezsicsökkentést a multinacionális szolgáltatók bíróságon támadták meg, így annak több tíz- vagy százezer aláírással való megvédése nem önkormányzati, nem párt- vagy kormányzati ügy, az minden magyar család érdeke!

(Fotók: Horváth Tibor)

Alábbi fénykép nem trükkfelvétel, nem “photoshop”, nem akciófilm-jelenet. Alábbi fotó maga a rögvalóság. A fénykép egy, a gyermekem által a Naplás-tó feletti erdőben ma délelőtt 11 óra magasságában készített és déli-délkeleti irányban nagy erővel elhajított, Édesanyja által bravúrosan megörökített repülő hógolyót (!) ábrázol,

mely alkalmasint bal vállamon landolt… (Ezt követően IV. Fenke Ferencnek a megtorlás elől történő, koloratúr-szopránban visítva kivitelezett menekülését annak gyorsasága okán lefényképezni már nem sikerült…)

Ez lenne a tavasz?!

Igen, ha a szintén ma, napfelkeltét követően készített fényképet – és nem az erdő légterében közlekedő hógolyót – veszem alapul, mindnyájunkat megnyugtathatom: minden kétséget kizáróan itt a tavasz.

Alábbi felvétel azt a pillanatot ábrázolja, amint a dolgozószobám falán függő, Kórházunk Rozi nővére által számomra készített gobelin-címerre vetül a kora reggeli napsugár:

Igen. Tavasz van. Magyar tavasz.

Ezúttal nem (csak) az Európai Unió, hanem az égiek is rárontottak Magyarországra: Forradalmunk és Szabadságharcunk 165. évfordulóját megünnepelni szándékozókra igencsak zord időjárási körülmények vártak.

Bár reggel több rádióadón is bemondták, hogy a meteorológiai viszonyok okán az ünnepi szabadtéri rendezvények elmaradnak, tudván azt, hogy nálunk, Rákosmentén nincs olyan rossz idő, ami az ünneplésben megakadályozhatna minket, telefonálgatás, “sms-ezés” és mérlegelés nélkül bepattantam némi kínlódás árán a hótól megszabadított “szépkorú” gépjárművembe és a keresztúri negyvennyolcas emlékműhöz hajtottam. Nem csalódtam: a hó, a fagy, a viharos szél ellenére ott várakozott már az ünnepelni vágyók kicsiny, de elszánt csoportja. Kihangosított ünnepi beszéd helyett gyors felvezetés, gyors és mégis méltóságteljes koszorúzás,

majd gyors távozás a Vigyázóba… ott hangzott el lengyel testvéreink – a krosnoi járás elöljárójának – a csekély, de lelkes közönség által vastapssal jutalmazott ünnepi beszéde, majd a Musica Historica együttes, illetve Dér Denissa és Őze Áron által előadott ünnepi műsor.

Számomra a műsor fénypontja Petőfi Sándor “Szeptember végén” című – utoljára gyermekkoromban, Latinovits Zoltán előadásában hallott – verse volt Őze Áron tolmácsolásában. Sajnos, az élményt dokumentálandó kép- és hanganyaggal nem rendelkezem – interneten sem leltem -, de a csendben, halkan, ugyanakkor elementáris erővel előadott férfias líra – Petőfi Sándor talán legszebb szerelmes verse – könnyeket csalt a szemembe:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,/De látod amottan a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt./ Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár,/ S még benne virít az egész kikelet,/ De, íme, sötét hajam őszbe vegyül már,/ A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…/ Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!/ Ki most fejedet kebelemre tevéd le,/ Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?/ Oh, mondd: ha előbb halok el, tetemimre/ Könnyezve borítasz-e szemfödelet?/ S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,/ Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,/ Fejfámra sötét lobogóul akaszd,/ Én feljövök érte a síri világbol/ Az éj közepén, s oda leviszem azt,/ Letörleni véle könyűimet érted,/ Ki könnyeden elfeledéd hivedet,/ S e szív sebeit bekötözni, ki téged/ Még akkor is ott is, örökre szeret!

Az ünnepi műsor összességében nagyszerű volt, köszönet érte a Vigyázó Művelődési Ház vezetőinek. Számomra emlékezetes szerepben – nyilván, az én hibám – korábban nem láttam Őze Áront. Az a színvonal viszont, amit a mai napon képviselt, az a hangulat, mely versmondásában – minden kétséget kizáróan – mindnyájunkat megfogott, a legnagyobbak közé emeli.

Rákosmente évek óta sikerrel rendezi meg óvodásai számára – emlékezetem szerint kezdetektől fogva Koszorúsné Tóth Katalin óvodavezető és önkormányzati képviselő által patronált -, Makk Marci nevét viselő sportnapot. A jeles eseménynek ma is a – kerületünkben legnagyobb tornateremmel bíró – Újlak utcai iskola adott helyet.

A 9 órára meghirdetett eseményre családommal, lelkes szurkolókként, 8 óra 59 perckor  érkeztünk. A küzdőtérre – pontosabban a nézők számára fenntartott, már zsúfolásig telt néhány négyzetméterre – behatolván vált nyilvánvalóvá, hogy az események megtekintése nejem és gyermekem számára valószínűsíthetően nehézségekbe fog ütközni. Az ideális optikai élmény elérése végett kifejtett tevékenységünk közepette keveredtünk ugyan némi szelíd verbális ellenállásba, a végeredmény mégis csaknem tökéletesre sikeredett: nejem eskü terhe alatt állította, hogy egy tupírozott-melírozott és egy kopasz fej között, centiméternyi rést kihasználva hosszú másodpercekig látta a Bóbita Óvoda Őzike csoportjának Andi nénijét, vírusfertőzéséből éppen kigyógyult gyermekem pedig karomon, majd nyakamban ülve csoporttársa zseniális futásának lehetett megfellebbezhetetlen szemtanúja.

Nem a bennem égő, elpusztíthatatlan versenyszellem, hanem a kellő fizikai erő hiánya akadályozott meg abban, hogy 22 kilogramm súlyú, nyakamban ülő gyermekem számára fél órán túl is biztosíthassam a verseny megtekintéséhez szükséges optimális látószöget, így a szervezők számlájára írható halk morgásaim kíséretében egy órán belül elhagytuk a küzdőteret.

Konklúzió: kerületünk nem hogy egy óvodás sportnap, de semmilyen néven nevezendő nagyobb szabású rendezvény befogadására alkalmas fedett hellyel nem rendelkezik. A gazdasági válság a végéhez közeledik, a válságot túléljük,  Rákosmente közössége pedig sportcsarnokért kiált! Erre kerületünkben ideális hely nem egy adatik, az erre való pénzt pedig, ha Isten és Önök is úgy akarják, jövő év őszétől előteremtjük.

A versenyt egyébként a Hófehérke óvoda ifjú sportolói nyerték. Gratulálunk!

“A nemzeti bankok függetlenségének elve, már ami első sorban a kis államokat, a gyengéket és a ráutaltakat illeti, az egyik legrégibb liberális gyarmattörvény, amely éppen hogy nem függetlenséget, hanem sorba állítottságot jelent. A nemzeti bankok közös háttérhatalmi irányításban vannak láncba fűzve és nemcsak a váltakozó előjelű kormányoknak nincsenek kiszolgáltatva – ami önmagában helyes volna -, hanem a nemzetek sorsalakításába sincsenek beleállítva, sőt, ha találnak élükre egy olyan sötét nemzetközi tárnokmestert, mint Simor, a nemzetellenesség erődítmény-rendszerévé válhatnak. Ezért az MNB kulcskérdés. Simorék kamatpolitikája roppantul megnehezíti és megdrágítja a kormány pénzhez jutását, együttműködése a Soros-féle spekulánsokkal halálos veszedelem.” (Csurka István, 2012. január)

A magyar “rendszerváltást” megbénító Fekete-Surányi-Simor jegybank-korszak végéhez értünk. Monetáris politikánk – nemzetünk – számára meghatározó döntést tesz közzé holnap Magyarország Miniszterelnöke.