F. év február 17., 19., 21.-i jegyzeteimre (l. ott)  ”Székelyföldi harc az anyanyelvért” címet viselő tudósításában “válaszol” Rostás Szabolcs, a Magyar Nemzet munkatársa a napilap ma megjelent számának 9. oldalán:

“Zászlóháború után nyelvháború robbant ki Székelyföldön magyar önkormányzati vezetők és a román hatóságok képviselői között. (…) Ráduly Róbert, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elöljárója egy hétfő esti rendezvényen beszélt a magyar nyelvhasználatról, amikor a negyvenezer lakosú, 80 százalékban magyarok lakta Csíkszereda főterén ünnepélyesen felvonták a székely zászlót. (…) Aznap a bukaresti diszkriminációellenes tanács pénzbírsággal sújtotta Rádulyt amiatt, hogy a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta a városi főépítészi állás betöltésére kiírt pályázaton.

>Legyen világos: Csíkszeredában a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező. A prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek, aki a székelyek adójából él, ismernie kell anyanyelvünket.< jelentette ki Ráduly Róbert.

Ezt követően közölte Mircea Dusa szociáldemokrata politikus: a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e még románul és kell-e útlevelet felmutatnia?”

Nyájas Olvasó! Elmondanám, hogy nagyjából összes felmenőm Csíkszeredában született. Ott, akkor, amikor Ők születtek, majd amikor én születtem és nőttem fel Székelyföldön, román szót elvétve lehetett hallani. A magyarországi szocialisták által 2004. decemberében románnak deklarált nagyszüleim egyetlen megveszekedett román nyelvű összetett mondatot sem tudtak. Ráduly Róbert szándéka tehát támogatandó. Ugyanakkor döbbenetes – és Ráduly pártja, az RMDSz utóbbi 23 évének kudarca -, hogy ma Csíkszereda lakosságának 20 %-a román (!!)

Úgy-e, Nyájas Olvasó, nem kell mondanom, hogy Mircea Dusa szociáldemokrata politikus aggodalmai vágyaimat tükrözik?

A kommunista diktatúra áldozataira emlékezvén jutott eszembe a közel 20 éve, Gothár Péter rendezésében készült, fenti címet viselő, a kommunizmus és a szocializmus lélektanát minden addigi alkotásnál élethűbben ábrázoló magyar film. A kommunista diktatúra fő- és mellékszereplői annak idején is köztünk éltek: ma már minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy “A részleg” a kilencvenes években ennek okán nem nyerhetett kellő publicitást.

A kommunizmus, a szocializmus fogalomköre a mai huszon-, harminc-, negyvenéves magyaroknak – az erre a célra már korábban kiképezett, zömében pedagógus szakembergárda tevékenysége nyomán – felfoghatatlanná és értelmezhetetlenné vált… aminek következtében a mai “fiatalok” szüleiktől is általában csak annyit hallhattak, hogy “…igen, olyan volt, amilyen, de fel tudtam nevelni két gyermekemet, betevő falatunk, meg hétvégi házunk is volt”… az pedig az ekként szocializált honfitársaink jelentős részét egyetlen bágyadt gondolat erejéig sem érinti meg, hogy eközben egy bizonyos pszicho-szociálisan pontosan körülhatárolható politikai elit a valaha volt szocializmussal elégedett népréteg gyermekeinek jövőjét saját szüleivel pusztíttatta el…

Kívánom, hogy gyermekeink soha ne érezzék azt, amit mi éreztünk akkor, amikor 1956-ot követően szüleink barátai a Duna-csatorna építéséről írtak helyszíni tudósítást. Kívánom, hogy gyermekeink soha ne tudják meg, milyen volt többször tíz órát ülni az ÁVH vagy a  Securitate kihallgató-szobájában. Soha ne tudják meg, milyen érzés volt az, amikor jeles személyiségekkel az erdőben kellett beszélgetni, mert tudtuk, hogy zárt térben lehallgatnak. Soha ne tudják meg, hogy milyen volt az, amikor kihúztuk a telefon csatlakozóját és abban mégis megmaradt az alaphang. Soha ne érezzék, hogy legjobbnak hitt barátainktól is félni kell.

Soha, senki ne lehessen többé a kommunizmus és a szocializmus áldozata.

Megtekintését kötelezővé tenném, de kívánom, hogy soha ne értsék meg, miről szól Gothár Péter “A részleg” című filmje.

Ma, Rákosmente Önkormányzatának februári rendes képviselő-testületi ülésén napirend előtt ekként szóltam:

Tisztelt Jegyző asszony, Polgármester úr, képviselő-társaim, vendégeink!

Úgy is, mint Képviselő-testületünk egyetlen székely származású képviselője, engedjék meg, hogy a magam nevében, valamint  a Magyarországon élő erdélyi magyarok, székelyek és csángók nevében, az Erdélyben élő magyarok, székelyek és a Kárpátokon innen és túl élő csángók nevében is megköszönjem, hogy Rákosmente Polgármesteri Hivatalának homlokzatán székely zászló lobog!

Számos nagyszerű, idős ember él választói körzetemben.

Ma a 90. életévét betöltött Duda Mihályt köszöntöttem.

Fogvacogtató időben érkezem a Földműves utca 11.-be. Csengetek, bebocsáttatok. A második emeleten elegáns, fiatalos úr fogad. Bemutatkozom, “lekabátolok”. Ünnepelt jelenlévő családtagjai – kiváló küllemű magyar emberek – invitálnak, hellyel kínálnak, majd maga az ünnepelt – a korábban ajtót nyitott elegáns és döbbenetesen fiatalos úr – is előkerül: Ő 1923. február 16.-án született  Duda Mihály. Átadom Neki Magyarország Miniszterelnöke által küldött emléklapot és az ajándék vörösbort, közben elkészülnek a családi fotók.

A 90 éves Duda Mihály elmondja, hogy életútja nem szokványos: közel 54 éven át dolgozott ugyanazon a munkahelyen. Keresztúrra néhány éve költözött, de lévén, hogy lánya Rákoscsabán él, semmiben nem szenved hiányt. (Megemlítem, hogy naponta, a Ferihegyi út 95. sz. alatt rendelek, szükség esetén tehát bármikor rám is számíthat.)

Bár “a jó vendég az, aki rövid ideig marad”, hosszasan beszélgettünk még a kiváló egészségnek örvendő 90 éves Duda Mihállyal, akitől búcsúzóul engedélyt kértem (és kaptam!), hogy 10 év múlva újra felköszönthessem:

(fotó: tizenhetedik.hu)

Alábbi levelet 2013. február 14.-én kaptam, azt vágatlanul teszem közzé:

Felvidéken is kitűztük a székely zászlót

http://www.felvidek.ma/nezopont/jegyzet-kommentar/37855-felvideken-is-kituztuk-a-szekely-zaszlot

Nem vagyok székely. Palóc vagyok! Konok, mint a székelyek, néha mégkonokabb. De figyelek rájuk, mint a többi nemzettársamra aKárpát-hazában – írja Hrubík Béla, Ipolynyék polgármestere aztkövetően, hogy szolidaritásból kitűzte a székely zászlót.A székelyekkel való szolidaritás jegyében a napokban számos helyen,Magyarországon és szívem szerint Felvidéken is, kitűzték a székelyzászlót a polgármesteri hivatalok homlokzatára.Sokan nem értik, hogy miért, mint ahogyan a román miniszterelnök sem,és csak egy újabb demagóg “ne avatkozzanak be Románia szuverenitásába”mondat hagyja el a száját, a nélkül, hogy gondolkozna. De nem értiSzanyi Tibor és Gyurcsány Ferenc sem, mert könnyebb nem érteni, mintfelemelkedni a napi küzdelmeik magasába abból a szellemi és erkölcsipocsolyából, melyben mindketten élnek párttársaikkal egyetemben,tisztelet a kivételnek. Pedig a székelyek ott vannak szülőföldjüköntöbb mint ezer éve.Ott gyilkolták, alázták, éheztették, semmizték ki őket az elmúltmásfél évszázadban, a szülőföldjükön, amihez megkérdőjelezhetetlenülragaszkodnak. Az utolsó rögig. Mert az övék. Nem a románoké, nem aCeausescu által gondolkodásban visszamaradott besúgóké – azok csakszeretnék, hogy övék legyen – de amíg egyetlen székely él ezen aföldön, mindig lesz, aki emlékezteti majd őket arra, hogy mikéntkerült a fennhatóságuk alá ez a föld. A Székelyföld.

Nem vagyok székely. Palóc vagyok! Konok, mint a székelyek, néha mégkonokabb. De figyelek rájuk, mint a többi nemzettársamra aKárpát-hazában. A sorsukra, a küzdelmeikre, a sikereikre és akudarcaikra. Olvasom a történelmüket, amit a magyar történelemrészeként lehet csak megérteni. A honfoglalás előtt és után is ittvoltak már, részei voltak mindennek, ami magyar. Harcoltak tatár,török, Habsburg ellen, hadakoztak az oláhokkal, mócokkal, demegmaradtak.

Európában látszólag véget értek a nagy háborúk, melyeket fegyverekkelvívtak és ez jó. De vannak másfajta háborúk is, amelyet nemfegyverekkel vívnak. Ezek a háborúk sokkal alattomosabbak, mert nincsfüstjük, nem égnek le falvak, városok, házak benne. Nem szakadnak lekarok és lábak. De ezeket a háborúkat is emberek, népek ellen vívják.Szobrok, zászlók, nyelvek, hagyományok, iskolák, székely kapuk és utcanévtáblák ellen. Az emberi lélek ellen. És ebben is meg lehetnyomorodni. Ez a harc folyik most. A nyomorúság háborúja. EgészEurópában. És mindenki úgy tesz, mintha nem így lenne.A politikusok homokba dugják a fejüket. Nem látnak, nem hallanak, ésnem beszélnek. Milyen szegény és esetlen lehet az az ország, az apolitika, amely fél, megijed, megretten egy zászlótól, vagy egyszobortól? Aki fél a kimondott szótól, az elénekelt énektől, a megültünneptől, a halottakra, emlékművekre tett koszorúktól.Milyen esendő az a nemzet, mely nem enged maga mellé ülni olyannépeket, nemzeteket, melyek egy országban, együtt élnek vele? Mégisígy van. Naponta szembesülünk vele.Ez hiányzik Európából. Ami nem vesz el az enyémből, sőt, hozzátesz,gazdagítja azt, azzal én is több leszek. Ami megfér az enyém mellettegy utca névtáblán, egy útjelző táblán, egy vasútállomáson egybuszmegállóban, azzal az enyém is több, gazdagabb, sokrétűbb,átláthatóbb, hatékonyabb lesz. Mégsincs így.

Magyarország miniszterelnökét gyakran kigúnyolják, mert azt mertemondani, hogy szellemi szabadságharc folyik Európában. Pedig így van.Nagyon sokan megrettentek ettől az igazságtól. Főleg azon politikusok,akik az elmúlt évtizedben utcasarki örömlányként feküdtek le anemzetközi tőke és a világot uralni akaró bankok kénye-kedve szerint,és sodorták majdnem Magyarországot a nyomorúság és kilátástalanságszélére. Ez a zászló ennek a szabadságharcnak a jelképe. Egy nemzetbüszkeségének, élni akarásának utolsó reménye, színe, pompája. A miközös zászlónk. Európa szívében, minden magyar szívében.

Hrubík Béla, Felvidék.ma

“- Hásze idenézz, Uram – bökdöste pipáját az öreg főangyal Erdély felé -, a magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. A szász, az dolgozik, s a veszekedésben mindég a mellé áll, aki az erősebb. Na de kinek lesz haszna belőle? A szász, az fösvény, Uram, annak szőrös a lelke! Köll még valaki, akinek esze is legyen, meg szíve is, s a munkához is értsen valamicskét, mert különben elviszi az ördög az egészet!

Erre már az Úristen sem mondhatott egyebet, minthogy az éppen így igaz, s mivel pedig a zsebében már nem volt semmi, amit elővehetett volna, hát megteremtette a székelyt.” (Wass Albert)

Ma, Rákoskerten, Wass Albert halálának 15. évfordulóján közel kétszázan emlékeztünk az erdélyi íróra.

A Bedei Gábor alkotta nagyszerű szobornál  Papp Lajos szívsebész professzor mondott ünnepi beszédet. (fotó: tizenhetedik.hu)

“…fennakadások lehetnek az ügyeleti rendszerben”…véli Éger István, a MOK elnöke és véljük mindahányan, érintett, gyakorló orvosok annak nyomán, hogy f. év júliusával kezdődően rendelet szabályozza az alap- és kórházi ellátásban dolgozó rezidensek (szakvizsga előtt álló fiatal orvosok) ügyeleti tevékenységét. Az intézkedést, miszerint minden egyes rezidenst minden ügyeletben szakorvos “mentor” kísér – bár elvileg megalapozott – hatástanulmány nem előzte meg, gyakorlatilag pedig kivitelezhetetlen. Erre nem a döntéshozóknak, hanem a fenntartóknak kell nagyon rövid és nagyon keserves munkával járó heteken belül megoldást találniuk.

Fentiek kapcsán jut eszembe az, amikor életemben először, zsebemben 6 hetes diplomával, idős szakorvos, “mentor” nélkül hagytak magamra a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai Osztályán ( háromnegyed millió fő volt az ellátási terület + a 2500 ágyas Megyei + 9 csatolt kórház, úgy, mint: Kazincbarcika, Ózd, Szikszó stb…) – de hisz’ első ügyeletemről már írtam, most a második, majd a harmadik következik, de ennyi év távlatából csak a tényekre emlékezem, a sorrendben már nem vagyok biztos.

Kb. harminc éve történt. A Kórház Sebészeti osztályára kora délután nagy sebességgel közlekedő szirénázó esetkocsi érkezik. A – sokkos állapotban lévő – fiatal férfi lengyel egyetemista, kvázi “vendégmunkásként” dolgozott egy felszíni fejtésnél (vagy útépítésnél?), amikor két méter magas, több tonnányi, támasz nélküli föld zúdult rá. A páciens csípőcsontja szenvedett darabos törést, kismedencei szervei sérültek súlyosan. Általános sebészeti és aneszteziológiai ellátás, sokktalanítás után elvégeztük a húgyhólyag – és húgycsősérülés okán szükségessé vált életmentő beavatkozásokat.

A sürgősségi ellátást követően a fiatalemberre hosszas és párját ritkítóan bonyolult húgycső-plasztikai műtétek sora várt, ezért a lábadozást követően – mely az elszenvedett sérülések okán oly hosszú volt, hogy a páciens lassan már nyelvünket is kezdte érteni – tájékoztattuk Őt, hogy szülővárosában, Krakkóban él és dolgozik a világ legragyogóbb húgycső-sebész urológus professzora, tehát – mivel utaztatása már minden további nélkül megoldható – célszerű lenne a további kezelést lakóhelyén abszolválni. Betegünk egy nap gondolkodási időt kért, mérlegelt, majd döntött: tekintve, hogy megmentettük életét, Ő méltányolja, hogy a húgycső-sebészetet tekintve milyen színvonalat képvisel a krakkói professzor, sorsát mégis kezünkbe helyezi, cselekedjünk tehát belátásunk szerint.

Nem csak tehetséges és határozott – de akkoriban még igen fiatal – osztályvezető főorvosunk, hanem addig Magyarországon még senki nem végzett a lengyel fiatalember ellátásához szükséges műtéti típust. A szakma szabályai szerint a plasztikai műtéttel a sürgősségi ellátást követően eleve hónapokig kellett várni (betegünk itt-tartózkodását a magyar Külügy és Belügy, valamint a Lengyel Nagykövetség “lepapírozta”, a fiatalember némi napidíjat is kapott). A várakozás ideje alatt néha a főnővérünknél, néha nálam, az orvosszállón töltött egy-egy délutánt, egyszer-kétszer elvittem ebédelni, meg “világot látni” Lillafüredre, Tapolcára…

Hosszas tanulás és előkészület előzte meg az utolsó, a nagy húgycső-rekonstrukciós műtétet. A műtét, melyben rajtunk, urológusokon kívül ortopéd sebész és baleseti sebész is közreműködött, közel hét órán át tartott. A páciens további egy hónapig feküdt még a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai osztályán, majd – hosszas, könnyektől sem mentes búcsúzkodást követően – panaszmentesen távozott Krakkóba.

Másfél hónap múlva érkezett a Titkárság címére egy angol nyelvű levél, melyben lengyel betegünk munkánkat még egyszer megköszönte, tájékoztatott arról, hogy – kérésünknek megfelelően – felkereste a világhírű krakkói urológus professzort, aki üzeni, hogy mindent rendben talált és gratulál…

Leírhatatlan elégtételt és büszkeséget éreztem, amikor a pár soros levelet elolvastam…

Egyre érdekesebbnek tartom – de amúgy senkinek sem tűnik fel -, hogy a magyar Országgyűlésben, valamint az önkormányzatok többségében is helyet nyert “radikális” párt mellbevágóan rasszista dolgai – “zsidó- és cigánybűnözés”, stb… – ma a világ “közvéleménye” és az amerikai szenátus köreiben sem “verik ki a biztosítékot”.  Valami miatt EZT NEKIK SZABAD, valakik, valahol úgy döntöttek, hogy a bankadót az Orbán-kormánynak nem, de a cigányozást és zsidózást a Jobbiknak MEGENGEDIK… legalábbis H. Clinton a “fékek és egyensúlyok magyarországi hiánya”, D. Cohn-Bendit pedig a Fidesz-KDNP kormány politikája okán az utcára ma már ki sem merészkedő hitsorsosai (!) és nem a fekete bakancsos – mellényes rasszista fenyegetés miatt  aggódik szinte folyamatosan… A nyíltszíni és parlamenti zsidózás okán nem tiltakozott R.S. Lauder , nem kapott szívszélhűdést B. Obama és valami miatt a Knesszet ülését sem hívták össze.

Alább olvashatóak viszont azok a mondatok, melyek 21 évvel ezelőtt arra indítottak egy Magyarországon született, Lantos nevű amerikai országgyűlési képviselőt, – ugyanazt, aki a nyolcvanas évek közepén a Ceausescu vezényelte romániai nemzetiségi politikát méltató tanulmányt tett le az amerikai Szenátus asztalára – hogy a Magyarországot akkoriban kormányzó párt alelnökének 1992 augusztusában megjelent tanulmánya okán összehívja a Hazánkat elítélni hivatott illetékes Bizottságot. Lássuk, olvassuk, ízlelgessük az Egyesült Államok és a nemzetközi tőke számára – akkor – oly veszélyes mondatokat arra való különös tekintettel, hogy az abban foglaltak mit sem veszítettek aktualitásukból:

“…a szemfüles KISZ KB-s reformkommunisták kisajátították maguknak a nyugati üzleti kapcsolatokat, s a bankszférával szoros szövetségre lépve olyan feltételeket teremtettek a magyar gazdaság és egyben a jövendő akármilyen magyar kormány számára, amely semmiféle gyökeres gazdasági változást nem tett lehetővé. Pénzügy, bankrendszer, Nemzeti Bank, a nemzetközi hitelező rendszerhez tartozás, illetve az attól való függőség ebben az utolsó reformkommunista szakaszban vált olyan meghatározó elemévé a változásnak, amin nem lehet változtatni. (…)

Egy társadalmat és egy gazdaságot semmiképpen nem lehet a finanszírozó szándéka ellenére kialakítani, márpedig finanszírozó ez esetben az IMF, hiszen aláírása nélkül a világ egyetlen nagybankja sem áll szóba semmilyen magyar kormánnyal sem. (…) Ha pedig nem tud fizetni, s nem kap hitelt, térdre rogy. S ami egyenértékű: megcsappan a külföldi beruházók érdeklődése, nem jön be a gazdaságba tőke. (…)

A rendszerváltozás a magyar pénzügyi szféra számára gondtalan helyen maradást, zökkenőmentességet és az összes befolyás megtartását jelentette. Rálátás a folyamatokra, a nyugati tőkével való kapcsolatok megőrzése és gyümölcsöztetése, az elvtársi átmentés segítése és az elrejtenivalók további elrejtése. (…) 45 év múltán a bankrendszer és a pénzügy tett olyan jelentőségre szert, mint annak idején a rendőrség és ennek megőrzése jelentette a Kádár-korszakban kialakult hatalmi elit, nómenklatúra számára azt a biztosítékot, amit annak idején a politikai rendőrség. Akkor a kommunista pribékek, gyilkosok és körömletépők mögött a Szövetséges Bizottság és a Vörös Hadsereg, a váltáskori pénzügyi elit mögött pedig az IMF állt.”

(Csurka István: “Néhány gondolat…” 1992. augusztus 20.)

Fenti mondatokra nem néhány perces colosseumi lámpaoltás, hanem az amerikai kongresszus azonnali összehívása volt a válasz. A rendkívüli ülést az akkori “közszolgálati” magyar televízió egyenesben, majd felvételről többször közvetítette. Ma már tudjuk, hogy ekkor nyomták rá a “Forbidden” pecsétet a magyar demokráciára.

Egy éve hunyt el az MDF alelnöke, a MIÉP elnöke, Csurka István író-politikus.

Némi – baráti – feddést voltam kénytelen elkönyvelni azt követően, hogy tavaly október 9., 15. és 31.-én (l. ott) “Simor, Braun és a többiek” címen közzétettem a Magyar Nemzeti Bank és Elnökének viselt dolgai és tevékenysége kapcsán született gondolataimat. 2012. október 9.-i írásom némi megütközést kiváltó zárómondata ekként hangzott:

“…minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy Simor András személye a “független” “Magyar” “Nemzeti” Bank élén nemzet-stratégiailag rendkívüli mértékben aggályos és nemzetbiztonsági kockázatot jelent.”

…és alig negyed évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kedvenc napilapom 2013. január 31.-i számának 11. oldalán következő mondatokat olvashassam:

“Háromezer milliárd forintra is tehető az a kár, amelyet a Magyar Nemzeti Bank (MNB) élén Simor András okozott az országnak. Legalább ekkora tehertől szabadíthatta volna meg a költségvetést, ha a monetáris politika alakításában követi a világban lezajlott változásokat – véli Lentner Csaba közgazdász.”

Nocsak! Csak nem?! Vagy mégis?!

Felfüggesztik az újonnan kiadott beutalási rendet.

Budapesten és Pest megyében a korábbi rend szerint kereshetők fel a járóbeteg-szakellátók.

Szócska Miklós egészségügyért felelős államtitkár kérésére az Országos Tisztifőorvosi Hivatal felülvizsgálja a 2013. január 21.-én kiadott határozatát a Budapest és Pest megye területén működő járóbeteg-szakellátást nyújtó szolgáltatók ellátási területének megállapításával. A kiadott határozatok végrehajtása a vizsgálat lezárultáig felfüggesztésre kerül. A Budapesten és Pest megyében működő járóbeteg-szakellátókhoz történő beutalás és a betegellátás során így továbbra is a 2013. január 21.-ét megelőző ellátási területeket kell figyelembe venni, vagyis a korábbi rend maradt érvényben – közölte az Egészségügyért Felelős Államtitkárság.

Szócska Miklós az Országos Tisztifőorvosi Hivatalhoz intézett erre vonatkozó kérését az államtitkársághoz és az OTH-hoz érkezett szakmai észrevételekkel indokolta.

Fenti mondatok megértése végett Nyájas Olvasóhoz fordulok, ugyanis kellő fantázia okán képtelen vagyok feldolgozni az Államtitkárság szavai nyomán kelt érzéseimet. Lett légyen tehát, hogy egy közel másfél évig készült, a legmagasabban kvalifikált szakemberek által vélhetően kellően átgondolt, ez irányú munkájuk után felvett nem kevés közpénz terhelte döntés-sorozatot – a járóbeteg-szakellátás új térképét – valakik, valamilyen módon, nem tudni pontosan, milyen eszközökkel, néhány óra leforgása alatt felülírnak? Nyilván, Ön, Nyájas Olvasó is szívesen venné, ha megtudhatná, hogy 2013. január 21.-vel kik próbálták botor módon átrajzolni a járóbeteg-szakellátás eddig kialakult szokásjogát, imént kiradírozott terveik elkészítéséért kitől, mikor és mennyi (köz)pénzt vettek fel, valamint azt is, hogy honnan való az erő e “jól felépített” tervek és döntések pillanatokon belül történő megváltoztatására?… Vagy… ez maga a “népi demokrácia”, csak momentán nem annak hívjuk?… Sürgősen írjon, aki meg tudja magyarázni!…