Tisztelt Dr.Fenke Ferenc úr!

Földi Csaba vagyok,42 éves rákosmenti sportember,hosszútávfutó.

Mély megrendüléssel értesültem arról, hogy a kiváló hegymászó Erőss Zsolt és fiatal társa Kiss Péter eltűntek, életüket vesztették hegymászás közben. Nagyra értékelem a hegymászók elszántságát, akaraterejét és küzdőképességét.

Tiszteletemet szeretném kifejezni a két sportember részére félmaratoni táv teljesítésével.

Emlékfutás Erőss Zsolt és Kiss Péter tiszteletére

Ideje:2013. június 1.szombat,rajt déli 12 órakor

Helyszíne:Budapest,Margit-sziget,Hajós Alfréd uszoda elől

Táv:21 km

Amennyiben lehetősége van rá,akkor kérem Önt,hogy legyen szíves értesíteni az eseményről a médiát.

Üdvözlettel és köszönettel:

Földi Csaba

Barátságtalan időben, barátságos emberek körében, a Vigyázó Művelődési Ház szervezésében és parkolójában került sor az idei gyermeknapi ünnepségre.

A színháztermi természetfilm-vetítésen túl volt szabadtéri perecevő-verseny

kukorica-morzsolás és – darálás

(utóbbi Derczbach Istvánné volt önkormányzati képviselő, lelkes rákosmenti hagyományőrző, jelenleg a szlovák nemzetiségi önkormányzat vezetője soha el nem évülő érdemeként és segítségével), valamint bűvésztrükk-bemutató, lovaglás, nyuszinézés, táncbemutató és kirakodóvásár egyaránt.

Köszönet érte a szervezőknek.

Kedves Erőss Zsolt!

Nem tudhatom, jelenleg hol lehetsz és azt remélhetem csupán, hogy ott, ahol vagy, békédet megtaláltad. Amennyiben valóban úgy van, ahogy mondják, az egyetlen Hozzád méltó helyen leltél örök nyugalomra: az éghez közel, a Világ tetején.

Isten Veled, Hópárduc!

Az itt élő közösség – és a Csicsergő Óvoda vezetőjének és munkaközösségének – erőfeszítése nyomán újabb, választói körzetemben lévő játszótér újult meg. Az átadási ünnepségen az óvodások nagyszerű műsorának örülhettünk:

Nagyné Szabó Etelka óvodavezetővel a jövő hónapok beruházásairól – így például a “Csicsergő” udvarán található pancsoló felújításának lehetőségeiről – cserélünk eszmét:

Környezetbarát és “eurokonform” az új játszótér. Kérve kérem a környékbelieket: vigyázzanak rá!

Erőss Zsolt hegymászónak és 27 éves társának másfél nappal ezelőtt a Himaláján, a Kancsendzönga csúcs alatt, annak megmászását követően, valahol nyolc kilométeres magasságban nyoma veszett.

“Ha szegről-végről nem is, de csíkszeredai származásunk és felmenőink okán bizonyos mértékben mégiscsak rokonok vagyunk” – állapítottuk meg Erőss Zsolttal, amikor – öt, vagy hat éve – a Csaba Házban sikeres Himalája-expedíciója vetített-képes beszámolóját követően beszélgettünk hosszasan.

Néhány hónap múltán – talán 2010 őszén – a Magyarország történetében egyedülállóan sikeres székely csúcsmászó a Felvidéki hegyekben fatális balesetet szenvedett: nyílt lábszártörését követően jobb lábát amputálták.

Arra pedig, hogy ennek ellenére Erőss Zsolt – egy négy, és egy egyéves gyermek édesapja – a hegymászást mi okból tartotta fontosnak folytatni, egy interjúban felesége válaszolt: “Ő ebben egyedülállóan jó és én ezt elfogadtam”.

Kedves Zsolt! Kedves Hópárduc!

Amikor egy héttel ezelőtt – valami miatt – felmentél a Kancsendzöngára, pontosan tudtad, hogy azt túl is kell élned, hisz’ két apró gyermeked vár Rád otthonotokban. Tudjuk, hogy megmásztad a csúcsot, tudjuk, hogy jössz lefelé, tudjuk, hogy mérhetetlenül fáradt vagy, ezért nem adtál eddig hírt magadról. Gyermekeid, feleséged és mi mindannyian – székelyek, magyarok – várjuk, hogy jelentkezz…arról szó sincs, hogy nem fogod túlélni, hisz’ túl kell élned…úgy-e, túl akarod élni…különben miért csináltad…?! Kérünk tehát, hogy mielőbb jelentkezz!

Az ügyeleti beosztást készítő kollégák Pünkösd alkalmából rendszeresen “megtalálnak”. Tiltakozni nem lehet, mert alig van orvos. Ennek megfelelően a Bajcsy Kórház Urológiáján sikerült “elnyernem” a május 18.-i ügyeletet.

Ocsúdni sem volt időm: “szolgálatba helyezkedésem” 10. percében beteg jő: őt “mára rendelte vissza befekvésre a tegnapi ügyeletes urológus orvos”.

A kijelentés merőben szokatlan, saját kialakult szakmai rendünkkel és a szokásjogunkkal ellentmondást sejtető volt. Mint pár perc múlva kiderült, joggal éltem a gyanúperrel: az történt ugyanis, hogy a területileg illetékes urológus szakorvos kolléga 17.-én, pénteken reggel fent említett, köves veselezáródás okán veszélyeztetett 50 éves nőbeteget a szakma szabályai szerint sürgősséggel kórházba utalta, az ügyeletes kolléga ennek megfelelően azonnali kórházi felvételt tartott szükségesnek… a döntést viszont a kedves páciens felülírván otthonába távozott, majd 18.-án, szombaton reggel döntött úgy, hogy “engedi magát gyógyíttatni”.

Első ügyeleti perceimben szembesültem tehát alábbiakkal: az “alapszituáció” az, hogy egy páciens öntörvényű módon viszonyul saját magához, betegségéhez, az egészségügyi rendszerhez és az egészségügyben dolgozókhoz egyaránt… az orvos pedig valójában “kiszolgáltatott”, ugyanis ebben a helyzetben nem reagálhat adekvát módon, mert ha ezt tenné, vétene esküje és az erkölcs ellen. Az orvos tehát tudomásul veszi a méltatlan eseményt: a helyzetet és a beteget szubjektív ítéletétől és magánvéleményétől elvonatkoztatva kénytelen kezelni. (A “történethez” hozzá tartozik, hogy említett páciens munkanélküli és egy nappal korábban nem azért távozott saját felelősségére osztályunkról, mert elintézésre váró országos ügyei adódtak volna.)

Fentieknek megfelelően a beteget – szíves engedelmével – osztályunkra felvettük, gyors kivizsgálásnak és erőteljes gyógyszeres, infúziós stb. kezelésnek vetettük alá. Az intenzív kezelés ellenére – és várakozásunknak megfelelően – a beteg veséjét és életét megmentendő sürgős műtét vált szükségessé. A beteget a szakma szabályainak megfelelően 18.-án éjszaka megoperáltuk, azóta köszöni szépen, jól van és vélhetően, ha elmagyaráznám, se értené, hogy “mi volt vele a probléma”?

Ma már – magasan kvalifikált jogászainknak hála – a “betegjogok” paragrafusainak elképesztő mérvű tárháza áll rendelkezésünkre. Az viszont, hogy a páciensek, az egészségügyi ellátást igénybe vevők milyen mértékben, meddig és miként packázhatnak az ellátást nyújtó személyzettel, valami miatt a mai napig sincs szabályozva – és ebben az “ex lex” állapotban, a szabályozatlanságban,  szabályozhatatlanságban iszonyú nagy a (jobb- és baloldali) sajtó felelőssége.

A minap levelet hozott a posta.

A levélben az áll, hogy én, mint xyz-satöbbi rendszámú gépjármű tulajdonosa, x falu határában, ekkor és ekkor a megengedettnél y km/órával nagyobb sebességgel haladtam, /az erre vonatkozó dokumentáció itt és itt megtekinthető/, szabálysértésem fejében szíveskedjek a mellékelt csekken a hatóság számára 30.000 forintot befizetni.

Ha kellően nekiveselkedek, még a “lebukás” pillanatát is fel tudom idézni: Tihanyból, szombati napon, kora délután, orvosszakmai konferenciáról igyekeztem haza, amikor Akarattyánál, a lakott település elejét jelző – kellő mértékben lombokkal takart – táblát észleltem ugyan, de fékezni nem mertem, mivel egy, a szokásosnál agresszívebb hölgytulajdonos tapadt rám Suzukijával. Annyit tehettem tehát, hogy levettem lábamat a gázpedálról és – mint kiderült – “becsorogtam” a rendőrségi sebességmérő és az azt működtető, engem és öreg Fordomat megörökítő, vélhetően örömében a térdét csapkodó közeg elé:

Az ezt követően – mondhatni villámgyorsan – kézbesített, lesújtó levél nem csak a sarc mértéke okán, hanem azért is sokkolt, mert – bár személygépjárművet a közlekedési szabályok lehetőség szerinti betartásával 1978 óta vezetek – hasonló kihágáson még egyetlen ország rendőrségének sem sikerült “rajta kapnia”… de banálisnak mondható esetem nem csak ezért elgondolkodtató.

Utóbbi hetekben-hónapokban – mint nyári eső után a csigák – fürtökben jelennek meg a fő – és mellékutak szélén a sebességméréssel és egyéb közlekedésrendészeti feladatokkal – és láthatósági mellénnyel – felruházott rendőrök. Ez helyes. Az viszont kevésbé helyes, hogy a felduzzasztott állományt újra és újra tetten érhetően első sorban az autóstársadalom családi büdzséjének rovására tervezik fenntartani. Nem arra szeretnék utalni, miszerint helytelenítem a közlekedési szabályok betartatását és a renitenskedők megbüntetését, mint ahogy azt is belátom, hogy vasárnap délelőtt 30 éves Trabantján templomba igyekvő, gépjárművének nem működő jobb- vagy baloldali fényszórója miatt a külvárosi nyugdíjast megbüntetni sokkal hálásabb feladat, mint a “közeg” mellett sötétített ablakú fekete terepjáróban 110 km/órával elhaladó hátrányos helyzetű egyed után eredni.

Ez az egész közlekedésrendészeti felbuzdulás hiteles is lehetne, ha példának okáért nem előzne – ahányszor arra járok – 180 km/órával a 2. úton alkalmanként másfél tucatnyi motoros…, ha nem parkolnának szemrebbenés nélkül és naponta tilosban nagy értékű gépjárművek tulajdonosai…és ha nem csak és kizárólag azt büntetnék meg, akit “szövődménymentesen” meg lehet büntetni.

Belátom, hogy gépjárművükkel gyanútlanul közlekedő – és általában törvénytisztelő – állampolgárokat kihágásaik miatt pénzbírsággal sújtani könnyű, gyors és kellemes, mint ahogy esetlegesen védekezni is képes bűnözőket üldözőbe venni nehéz, körülményes és kellemetlen feladat, mégis, halkan és kellő tisztelettel megkérdezem: miként fordulhatott elő az, hogy 2009. februárjában Marian Cozma gyilkosai tettüket követően órákig flangálhattak Veszprémben és környékén, majd szemrebbenés nélkül átjutottak Magyarország határán és napok múltán az osztrák rendőröknek kellett őket elfogniuk és hazaszállítmányozniuk?… a tisztelt rendőrség pedig közben valahol Akalinál mérte a Kiss-, Nagy-, vagy Szabó család Fiat Panda típusú gépjárművének a sebességét?…és szintén kiváló tisztelettel megkérdezem: hol voltak és mikor érkeztek a rendőrök azon a bizonyos 2006. október 15.-i délelőttön Olaszliszkára? És – miközben ott és akkor agyonvertek egy ártatlan magyar embert – melyik Borsod megyei faluban mérték éppen az arra járó gépjárművek sebességét?

Természetesen, törvénytisztelő és jogkövető magyar állampolgárként a magyar rendőrség működési költségei fejében a rám – nyilván, jogosan – kiszabott büntetést rövid időn belül befizetem. A továbbiakban pedig az előírásokat, szabályokat és törvényeket saját munkám során – a hatósági megkeresésekre való különös tekintettel – maradéktalanul be fogom tartani és tartatni. Nincs kivétel.

MTI hír a Magyar Nemzet c. napilap május 11.-i számának 4. oldaláról:

Nőnek az orvosi bérek és illetmények

Újabb egészségügyi salátatörvényt nyújtott be tegnap a kormány az Országgyűlésnek. A javaslat melléklete szerint az orvosi munkakörben dolgozók idén havi 10 és 40 ezer forint közötti bér-, illetve  illetményemelést kapnak. Az eltöltött évek és egyéb tényezők alapján megállapított bértábla szerint az orvosok havi keresete 205 és 395 ezer forint között alakulhat. Az egészségügyi szakdolgozók 5000 és 41000 forint közötti emelésben részesülhetnek, így az ő havi juttatásuk 103 és 331 ezer forint között lehet majd.

A növekmény bruttó, tehát “hozadéka” az esetek zömében alig több, mint a felvezetett összegek fele. Tehát: az előző kormányzati ciklusok során elmulasztott bérrendezés következményeként a magyar orvosok nettó átlagfizetése a Fidesz-KDNP kormány jelenlegi erőfeszítései ellenére sem haladja meg a havi 700 eurót, a középkáderek elképesztően alacsony jövedelméről pedig csak nagykorúak felügyelete mellett mernék szót ejteni. A most bejelentett béremelés fedezete egészségkárosító termékek eladása után befolyt adóból származik.

Évtizede nem volt rá lehetőségem, most viszont “személyes érintettség” okán vettem részt a rákosligeti Heltai téren rendezett egész napos dínom-dánomon.

11.-én, szombaton reggel 10-kor a koponyeg.hu fenyegető előrejelzései és a valóban gyülekező fellegek ellenére már igencsak szép számban sereglettünk a téren. A műsor váratlan áramellátási zűrzavar okozta néhány perces késést követően – a Bóbita Óvoda Őzike csoportjának bemutatójával – rendben elkezdődött.

Párás tekintetű hozzátartozók és lelkes szurkolók, laikusok és szakértők, civilek és pedagógusok egyaránt megállapíthattuk: az Őzike csoport két óvónénije (Angéla néni és Andi néni, azaz Kerekes Angéla és Tóth Andrea) kiváló munkát végzett. A zenemű – a gyermekdal – kiválasztása, az előadás kivitelezése nagyszerű volt, a gyermekek jó kedvvel, ugyanakkor fegyelmezetten teljesítették a feladatot:

Nem állítom, hogy az egész napos műsor fénypontja lett volna, de kellő tisztelettel hívnám fel a nagyérdemű szíves figyelmét a Bóbita szólótáncosa által kivitelezett harmonikus mozdulatsorra és az abból kiragadott, a főszereplő Édesanyja által szemfülesen megörökített pillanatra:

Ezt követően volt a Heltai téren minden, mi szem-szájnak ingere: a lombok alatt kirakodóvásár, arcfestés és kézműves-foglalkozás, a sportpályán a cserkészek által nagyszerűen levezényelt méta, lassított lovaglás, lónézés – és simogatás a Kárpátia Lovasudvar jóvoltából

mind eközben kürtőskalács és bográcsgulyás, a színpadon pedig változatos zenés- táncos műsorok – az ilyen alkalmakkor valami miatt elmaradhatatlan közel egy órás ír step-tánccal -, bábjátékkal, akrobatikával és karate-bemutatóval fűszerezve.

Köszönjük.

Jövőre, Önökkel, Veletek, ugyanitt.

Seszták Ágnes, a magyarországi politikai jobboldalt erősítő jeles újságíró időről-időre kisebb-nagyobb lélegzetvételű, az egészségüggyel – a magyar beteggel – foglalkozó publicisztikára szánja magát.

Így történt – többek között – csaknem 10 évvel (!) ezelőtt, amikor is az egyik napilap hasábjain gyújtó hangú paraszolvencia-ellenes “vitairatot” tett közzé. Lévén, hogy az – amúgy  provokatív módon orvosellenes – írás ténybeli tévedéseket és mindnyájunk számára kedvezőtlen hangulati elemeket tartalmazott, Seszták Ágnesnek olvasói levélben válaszoltam, de említett újságban soraim valami miatt nem jelenhettek meg. Íme, 2004. január 19.-i keltezésű levelem utolsó bekezdése:

“Öncélú ötletparádé és talmi fröcsögés helyett – a baloldali Moldova György mintáját követve – javasolom “jobboldali” szempontok szerint elemezni A MAGYAR BETEG és a magyar egészségügyben dolgozók helyzetét. Nem állítom, hogy könnyű, gyors és kellemes munka lesz…de mi, magyar egészségügyiek segítünk Önnek. Kezdés gyanánt javasolom, hogy töltsön velem egy kétnapos felvételes ügyeleti szolgálatot. Semmi mást nem kell tennie, mint 48 órán át velem – kórteremben, ambulancián, konzíliumban, vérző, lázas, görcsölő, vagy haldokló betegnél – lenni ott és akkor, ahol és amikor én vagyok. A paraszolvencia az Öné.”

Levelem – mely teljes terjedelmében archívumomban olvasható – kiverhette tehát a Magyar Nemzet c. napilap szerkesztőinek biztosítékát, ezért nem közölték.

“Méz és ecet” címmel közöltek viszont – ma – az újság 7. oldalán egy újabb, egészségüggyel kapcsolatos Seszták-remeklést. Ebben az írásban – különböző sajnálatos betegségei okán a kórházi ellátásról saját bevallása szerint a kelleténél is több tapasztalattal bíró – szerzőnk a hálapénzellenes tirádáktól óvakodik már, célkeresztjében ezúttal a betegnek az orvos iránt a gyógyítás okán érzett – S.Á. szerint gyakorta indokolatlan – hálája áll:

“…szinte nem is számít, hogy Mari néni vagy Jani bácsi miként is éli át az ő betegségét. A lényeg, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak és menjenek Isten hírével haza. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű. Amikor még létezett a Szív küldi műsora, rendszeresen hallottuk, hogy Joli néni az X kórház orvosainak és dolgozóinak ezzel a nótával köszöni meg, hogy meggyógyították. A gesztus kicsit morbid. A beteg megköszöni, hogy kvázi nem tették el láb alól, és ezért nagyon hálás.”

Kedves Seszták Ágnes!

A magyar egészségügy – az egészségügyben dolgozók – megítélését és becsületét jobb- és baloldali újságírók, többek között az Ön által – nem először – publikált, felületességről árulkodó írások igyekeznek porig rombolni. Megnyugtatásul közlöm: ha így folytatják, előbb-utóbb sikerülni fog. Amit viszont alább fog olvasni, koncepciójába eléggé nehezen lesz illeszthető. Történt ugyanis mai napon, hogy Leki János nevű 79 éves betegem (nevét és művét engedélyével közlöm) nem a Szív küldiben és nem nótával köszöni meg, hogy “nem tettem el láb alól”, hanem – paraszolvencia helyett – az Ön pökhendiségét messze felülíró őszinte szeretettel és tisztelettel adta át kézzel írott, saját versét, melyet itt és most közzé teszek és megköszönök:

“Szép Erdély-ország álmaimban él/ Fenn a Hargitán régmúltról mesél.

Harcos őseid hírneve csodás/ Erdély bércein szájról-szájra száll.

Sok, sok Báthory manapság is él/ Egymást bátorít, éltet még reményt.

Erdély, Istened fölötted lebeg/ Őrzi Nemzeted, bízik bennetek!”