“Az Élet él, és élni akar” (Ady Endre)

“Az Élet él és élni akar” (Ady Endre)

“Ma Európa, annak legalábbis egykor erős nemzetei betegek és gyengék. Valamiféle degeneráltság okozta kór teszi a földrészt kiszolgáltatottá. Nem működnek a legelemibb ösztönök, a fajfenntartás, a létfenntartás és az önvédelem valójában megszűnt. Mi mással lenne magyarázható, hogy az emberkupecek által ide hívott és ide hurcolt, az európaitól teljesen eltérő kultúrájú embermilliók gátlástalanul garázdálkodhatnak ezen a vidéken. Asszonyokat és gyerekeket erőszakolhatnak, lophatnak, gyújtogathatnak és gyilkolhatnak. Európának, úgy tűnik, nem elég az iszlám terroristák által agyonlőtt, felrobbantott, elgázolt néhány száz békés ember. A végletekig degenerált gondolkodásmód, a túlhajszolt politikai korrektség, ami nem más, mint a tunya és tehetetlen butaság megnyilvánulása, még ennél is többet akar.”

(Dippold Pál, 2017. április 27., Magyar Hírlap)

” A mai megemlékezés kapcsán talán érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon nem kellene-e a ‘békediktátum’ kifejezést sutba vetni…

Ugyanazok szerint volt ugyanis annak bármi köze a ‘békéhez’, akik ma előszeretettel használják a ‘háborús konfliktus’ kifejezést arra, amikor egy általuk megdönteni akart szuverén ország kormánya merészel ellenállni, vagy kiáltanak ‘terrorizmust’, amikor egy általuk imádott ország tart megszállva egy másik, a megszállás ellen küzdő népet.”

(www.lovasistvan.hu)

“A mohamedanizmus messze nem haldoklik: militáns és térítő hitről van szó. Már kiterjedt Közép-Afrikára, mindenhol félelem nélküli harcosokat nevelt; és ha a kereszténységet nem védené a tudomány erős karja, azé a tudományé, ami ellen hiába harcolt, a modern Európa civilizációja elbukhat úgy, ahogy az ősi Róma civilizációja is elbukott”.

(Winston Churchill, brit politikus, miniszterelnök, 1899)

“Merre mégy Európa? Állj fel térdeidről! Mássz ki a letargiádból! Mert ha nem, naponta fogsz sírni gyermekeidért!”

(Beata Szydlo, Lengyelország miniszterelnöke, 2017. május 26.)

Gyermekkoromban még állt a régi, neobarokk Transilvánia szálló a Bolyai utca sarkán. Valaha a színháztermében tartották a vándor színtársulatok az előadásaikat, még azokban az időkben is, amikor már állt a Lechner Ödön által tervezett Kultúrpalota, melynek nagytermét, orgonástól, zenekari pódiumostól koncert teremnek szánták, de a kor nagyszerű vívmányának, a mozinak is helyet adott, páholysorának közepén, a város címerével díszített zárt vetítőfülke tette lehetővé, hogy az orgona elé húzott fehér vászonra vetíthessék az aktuális némafilmeket.
A szecessziós palotában működött a városi zeneiskola, még utána is, hogy a filharmónia zenészeinek pompás helyét ideiglenes színpad vette át, mert 1946-ban megalakult a város első állandó teátruma, a Székely Színház, amely aztán, igaz, hogy 61-ben nevét vesztve, de közel negyed századon át itt tartotta előadásait.
A gyermekek élelmesek. A zeneiskola tantermeinek folyosójáról ajtók nyíltak volna a nagyterembe, de azokat örökkön zárva tartották, s mert nem biztonsági zárjuk volt, csak egyszerű kulcsra nyíló ajtók voltak ezek, valamelyik élelmes fiú felfedezte, hogy szegből kalapált álkulccsal nyitni lehet őket, s ha csendben besurrantunk, nézhettük a próbákat, olykor egész előadásokat is, ami aztán olyan függőséggé alakult nálunk, mint ma a videó-játékra tapadó gyermekeknél a számítógép.
Leskelődtünk tehát a kakasülő sötétjében megbújva.
Az első darab, amelyre belógtam, (azt hiszem 1956 tele lehetett), s amelynek talán hetekig, de az is lehet, hogy hónapokig tartottak a próbái, a Néma levente volt, s mert minden nagyobb szerepre kettős, hármas szereposztást tervezett a rendező, mi nem is egy, de legalább háromféle előadás próbáiban gyönyörködhettünk.
A meglepetés akkor ért minket, amikor a civil-ruhás színészek, elérkeztek a kosztümös próbákig. Akkor a köznapi emberek átalakultak, s érthetővé vált számunkra minden korábbi zavarónak ható széles gesztusuk, s a színésznők olyan gyönyörűek lettek korhű öltözeteikben, hogy a nagyobb fiúk a színházi hirdetőre rakott fényképeket lopkodták, betörve a doboz védőüvegét, s emlékszem, a Ziliát alakító színésznő, Tanai Bella fényképéért, én, a frissen megjelent és nagyon drága, Magyar Posta kutya sorozatát adtam cserébe.
Anyámék színházjáró emberek voltak, tele színészbarátokkal, még öreg korukban is olykor négy-öt, náluk fiatalabb színészt találtam náluk, s emlékszem, kaptam is néhány taslit azért a fényképért.
– Honnan szerezted Tanai Bella fényképét?! – dörgött rám apám, s miután vissza kellett, hogy adjam a színházi titkárságon, kutyasorozat és fotó nélkül maradtam, de legalább megtudtam annak a színésznőnek a nevét, aki számomra a leghitelesebb Zilia volt, s akinek aztán minden marosvásárhelyi szerepe élményt jelentett számomra.
Néha az utcán is láttam. Kisfiát hintáztatta a zsebkendőnyi parkban, s én csodáltam, hogy olyan természetesen emberi tud lenni az utcán, aminek pontosan ellenkezőjét láttam néhány, színpadi nagyságát az utcán is meghordozó pályatársától.
1963-ig minden szerepében láttam, s akkor ért vele kapcsolatban a legnagyobb keserű meglepetés.
Abban az évben fölvettek a Színi Akadémiára, s döbbenten, igazi keserűséggel tudtam meg, hogy a sok színész-tanár között nem szerepel az a Tanai Bella, aki a legtisztábban artikulált a színpadon, aki nem nyelt el félszavakat, s a hangja olyan volt, hogy az ideiglenes színpaddal akusztikailag tönkretett Kultúrpalotai nagyteremben is, bárhonnan élvezni lehetett a szöveget, amit ő mondott. Azt hittem, abban reménykedtem, hogy ő lesz majd a beszédtechnika tanárom.
A színpad melletti páholy az akadémistáké volt, bármikor bemehettünk előadást, próbát nézni, s 1964-ben hetekig lógtam órákról, hogy láthassam az Irkutszki történet minden változását, ahogy a színpadi járás-próbáktól eljutnak az előadás hallatlan dinamikájáig.
Tanai Bella remekelt benne. Utána sem okozott soha csalódást, de mégis csak két nagy és megrázó élményemre akarok emlékezni vele kapcsolatban: a Harag György rendezte Özönvíz után, amely a román színházi fesztiválok történetében olyasmit ért el, amit sem előtte, sem utána soha egyetlen előadás sem. Megkapta a legjobb rendezés, a legjobb előadás, a legjobb díszlet, a legjobb női- és férfialakítás, legjobb mellékszereplő díját. Akkor már nemcsak lelkes nézője, de barátja is voltam, s ő volt az egyetlen, akinek elnéztem, hogy nem lelkesedett házasságomért.
– Nem az van, hogy Kingát nem szeretem, téged féltelek tőle – mondta.
A díjkiosztó után, együtt ünnepeltünk Becuval, a legjobb női alakítás díját kiérdemlővel és a szintén díjazott első feleségemmel, Illyés Kingával, s az a megtiszteltetés ért, hogy az előadás tévé-felvételének szerkesztőjeként átélhettem és élvezhettem a darab, s benne Becu alakításának minden apró rezdülését.
Azokban a hetvenes években rengeteget beszélgettünk a menni-maradni kapcsán arról, hogy milyen sors várhat ránk a jövőben. Ő tisztában volt azzal, hogy olyan ünnepelt színpadi nagyság, mint amilyen az erdélyi emberek számára volt, Magyarországon nem lehet. De döntött. A Csendesek a hajnalok bemutatóján láttam utoljára a marosvásárhelyi színpadon… döbbenetes volt arra gondolni, hogy többé nem lesz itt, hogy ezután ha nem is csendes hajnalok várják, de egy ünneplést nélkülöző, csendesebb életnek lesz a részese…

(Részlet Vári Attila önéletrajzi írásából)

Isten Veled, Édesanyám!

2016. december 2.-án Rákosmente Önkormányzata által több, mint öt éve indított, ma már szokásosnak mondható téli, minden pénteki napon 13 órától abszolvált ételosztásunk munkása voltam. A menü zsíroskenyér lilahagymával, tea és húsos tarhonya (mindet megkóstoltam, nagyszerű) volt.

Azt itt és most nem óhajtanám részletezni, hogy az ételosztáson – az Adományház és a Vöröskereszt XVII. kerületi szervezetén kívül a Szakorvosi Rendelőintézet munkatársait is beleértve – hány önkéntes civil vesz részt, de állíthatom, hogy a segíteni akarás és annak mértéke egészen megható.

Az időjárás ezúttal nem fogadott minket kegyeibe: fagypont közeli hőmérséklet és viharos szél nehezítette munkánkat. Meleg ételre vágyókat és ételosztókat egyaránt megviselték a körülmények, de senki nem tágított.

Az ételosztás második negyedórájában került sor egy fiatal párra: a körülményekhez képest kellően ápolt küllemű, hidegtől reszkető tizenéves lány és húsz év körüli párja járult az ételosztóhoz. Nem tudni, honnan jöttek, miként értesültek a lehetőségről, de egyértelmű volt, hogy rászorultak, és nélkülöznek. Szépek voltak és látványuk szívszorító. Bár “fedővel” kérték az ételt, hogy majd elviszik, de ott és akkor azonnal – a viharos széllel dacolva – a lócára leültek és hatalmas étvággyal elfogyasztották a húsos tarhonyát, majd repetát is adhattam nekik.

Iszonyúan el voltam foglalva a közel kétszáz adag étel kiosztásával…mire végeztem, a fiatal pár eltűnt, de a Vöröskereszt munkatársai felismerték a helyzetet és elmondták nekik, hogy miként lehet meleg ruhához jutni a Ferihegyi úti Adományház révén…

Kérem, ha bárki tud valamit Róluk, jelentkezzen, hogy ismerhessük meg Őket és segíthessünk!

Ételosztás a rászorultaknak legközelebb december 9.-én 13 órától a szokásos helyen, a Polgármesteri Hivatal parkolójában.

Történelmi hazugságok

Mottó: “Ekkor rám erőltette az ő akaratát s magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud.” (Ady Endre)

A “művelt Nyugat” valamikori döntéshozói 1920-ban elmagyarázták (és azóta is magyarázzák) nekünk és a világ többi részének, hogy mi okból volt törvényes és igazságos a történelmi Magyarország gátlástalan, kegyetlen és tekintet nélküli feldarabolása.

Már ifjú gimnazista voltam, amikor azt tanították, hogy 1933-ban a Reichstagot nem a kommunisták gyújtották fel.

Később azt is elmagyarázták, hogy 1944-45-ben az angolok és a amerikaiak azért nem bombázták, mert “nem találták” az Auschwitzba vezető vasútvonalat.

A kelet-európai kommunizmus szárba szökkenésekor el kellett hinnünk, hogy a szovjetek Gulágja és a románok Duna-deltai kényszer-munkatábora nincs és nem is volt, de ha esetleg mégis létezett volna, az a már működő szocializmus hatékony humán-erőforrása.

A hidegháború idején és azt követően – napjainkig – viszont azt kellett és kell elhinnünk, hogy az USA az igazság nevében büntetlenül, tucatszám bombázhat független, szabad államokat.

Időközben persze azok, akik értettek hozzá, azt is elmagyarázták, hogy 1956-ban a csodált, művelt és erős Nyugat milyen geopolitikai és humán-etológiai megfontolások mentén nem akadályozhatta meg Magyarország szovjet megszállását.

Később azt is el kellett hitetni velünk, hogy karizmatikus (svéd, dán, holland, osztrák, lengyel, amerikai stb..) jobboldali politikusok erőszakos halála fatális véletlenek sorozata volt.

2001. szeptember 11.-ét követően már azt kellett elhinnünk, hogy  New-Yorkban az acél, a beton és az üveg 850 Celsius fokon olvad…

Az elmúlt évszázad számos ránk erőltetett téveszméjének és történelmi hazugságának áldozatai vagyunk. A “művelt Nyugat” pedig legújabban azt próbálja elhitetni velünk, hogy Európa lelki-erkölcsi-fizikai-gazdasági-népességi mélyrepüléséből több millió muzulmán család betelepítése jelenti a kiutat. A folyamat elkezdődött. A hívó szóra kontinensünket elárasztó pokoli tömeg 90%-a fiatal (vélhetően katonaviselt) férfi. Úgy, ahogy annak idején meg kellett tanulnunk, hogy az eszkimó “inuit”, a néger “afroamerikai”, a zsidó “izraelita”, a cigány pedig “roma”, most a betolakodót “migránsnak”, az inváziót politikailag korrekt módon “migrációnak” illik nevezni, muszlim milliók Európába özönlése pedig “menekültkérdés”.

Kell-e, szabad-e mindehhez asszisztálnunk? Szabad-e hátra tett kézzel ülnünk és csodálkozó szemmel végignéznünk azt, ami Európával – és majd velünk – történik és történni fog? Nem jött-e el az ideje annak, hogy – Máraival szólva – egy nép végre azt mondja: “Elég volt!”? Szabad-e engednünk, hogy senki által meg nem választott európai döntéshozók a szemünkbe hazudjanak és ránk erőltessék akaratukat? Válaszom: nem, nem engedhetjük sem most, sem máskor!

Nem oly régen – egy nyilvános vitában – mondottam: mint humanista és mint demokrata, erőmhöz mérten segítem a valóban rászorulókat, de mint keresztény magyar embernek, első számú szent kötelességem a családomat és a hazámat megvédeni!

2016. október 2.-án is ehhez tartom magam.