Gyermekkoromban még állt a régi, neobarokk Transilvánia szálló a Bolyai utca sarkán. Valaha a színháztermében tartották a vándor színtársulatok az előadásaikat, még azokban az időkben is, amikor már állt a Lechner Ödön által tervezett Kultúrpalota, melynek nagytermét, orgonástól, zenekari pódiumostól koncert teremnek szánták, de a kor nagyszerű vívmányának, a mozinak is helyet adott, páholysorának közepén, a város címerével díszített zárt vetítőfülke tette lehetővé, hogy az orgona elé húzott fehér vászonra vetíthessék az aktuális némafilmeket.
A szecessziós palotában működött a városi zeneiskola, még utána is, hogy a filharmónia zenészeinek pompás helyét ideiglenes színpad vette át, mert 1946-ban megalakult a város első állandó teátruma, a Székely Színház, amely aztán, igaz, hogy 61-ben nevét vesztve, de közel negyed századon át itt tartotta előadásait.
A gyermekek élelmesek. A zeneiskola tantermeinek folyosójáról ajtók nyíltak volna a nagyterembe, de azokat örökkön zárva tartották, s mert nem biztonsági zárjuk volt, csak egyszerű kulcsra nyíló ajtók voltak ezek, valamelyik élelmes fiú felfedezte, hogy szegből kalapált álkulccsal nyitni lehet őket, s ha csendben besurrantunk, nézhettük a próbákat, olykor egész előadásokat is, ami aztán olyan függőséggé alakult nálunk, mint ma a videó-játékra tapadó gyermekeknél a számítógép.
Leskelődtünk tehát a kakasülő sötétjében megbújva.
Az első darab, amelyre belógtam, (azt hiszem 1956 tele lehetett), s amelynek talán hetekig, de az is lehet, hogy hónapokig tartottak a próbái, a Néma levente volt, s mert minden nagyobb szerepre kettős, hármas szereposztást tervezett a rendező, mi nem is egy, de legalább háromféle előadás próbáiban gyönyörködhettünk.
A meglepetés akkor ért minket, amikor a civil-ruhás színészek, elérkeztek a kosztümös próbákig. Akkor a köznapi emberek átalakultak, s érthetővé vált számunkra minden korábbi zavarónak ható széles gesztusuk, s a színésznők olyan gyönyörűek lettek korhű öltözeteikben, hogy a nagyobb fiúk a színházi hirdetőre rakott fényképeket lopkodták, betörve a doboz védőüvegét, s emlékszem, a Ziliát alakító színésznő, Tanai Bella fényképéért, én, a frissen megjelent és nagyon drága, Magyar Posta kutya sorozatát adtam cserébe.
Anyámék színházjáró emberek voltak, tele színészbarátokkal, még öreg korukban is olykor négy-öt, náluk fiatalabb színészt találtam náluk, s emlékszem, kaptam is néhány taslit azért a fényképért.
– Honnan szerezted Tanai Bella fényképét?! – dörgött rám apám, s miután vissza kellett, hogy adjam a színházi titkárságon, kutyasorozat és fotó nélkül maradtam, de legalább megtudtam annak a színésznőnek a nevét, aki számomra a leghitelesebb Zilia volt, s akinek aztán minden marosvásárhelyi szerepe élményt jelentett számomra.
Néha az utcán is láttam. Kisfiát hintáztatta a zsebkendőnyi parkban, s én csodáltam, hogy olyan természetesen emberi tud lenni az utcán, aminek pontosan ellenkezőjét láttam néhány, színpadi nagyságát az utcán is meghordozó pályatársától.
1963-ig minden szerepében láttam, s akkor ért vele kapcsolatban a legnagyobb keserű meglepetés.
Abban az évben fölvettek a Színi Akadémiára, s döbbenten, igazi keserűséggel tudtam meg, hogy a sok színész-tanár között nem szerepel az a Tanai Bella, aki a legtisztábban artikulált a színpadon, aki nem nyelt el félszavakat, s a hangja olyan volt, hogy az ideiglenes színpaddal akusztikailag tönkretett Kultúrpalotai nagyteremben is, bárhonnan élvezni lehetett a szöveget, amit ő mondott. Azt hittem, abban reménykedtem, hogy ő lesz majd a beszédtechnika tanárom.
A színpad melletti páholy az akadémistáké volt, bármikor bemehettünk előadást, próbát nézni, s 1964-ben hetekig lógtam órákról, hogy láthassam az Irkutszki történet minden változását, ahogy a színpadi járás-próbáktól eljutnak az előadás hallatlan dinamikájáig.
Tanai Bella remekelt benne. Utána sem okozott soha csalódást, de mégis csak két nagy és megrázó élményemre akarok emlékezni vele kapcsolatban: a Harag György rendezte Özönvíz után, amely a román színházi fesztiválok történetében olyasmit ért el, amit sem előtte, sem utána soha egyetlen előadás sem. Megkapta a legjobb rendezés, a legjobb előadás, a legjobb díszlet, a legjobb női- és férfialakítás, legjobb mellékszereplő díját. Akkor már nemcsak lelkes nézője, de barátja is voltam, s ő volt az egyetlen, akinek elnéztem, hogy nem lelkesedett házasságomért.
– Nem az van, hogy Kingát nem szeretem, téged féltelek tőle – mondta.
A díjkiosztó után, együtt ünnepeltünk Becuval, a legjobb női alakítás díját kiérdemlővel és a szintén díjazott első feleségemmel, Illyés Kingával, s az a megtiszteltetés ért, hogy az előadás tévé-felvételének szerkesztőjeként átélhettem és élvezhettem a darab, s benne Becu alakításának minden apró rezdülését.
Azokban a hetvenes években rengeteget beszélgettünk a menni-maradni kapcsán arról, hogy milyen sors várhat ránk a jövőben. Ő tisztában volt azzal, hogy olyan ünnepelt színpadi nagyság, mint amilyen az erdélyi emberek számára volt, Magyarországon nem lehet. De döntött. A Csendesek a hajnalok bemutatóján láttam utoljára a marosvásárhelyi színpadon… döbbenetes volt arra gondolni, hogy többé nem lesz itt, hogy ezután ha nem is csendes hajnalok várják, de egy ünneplést nélkülöző, csendesebb életnek lesz a részese…

(Részlet Vári Attila önéletrajzi írásából)