Szeptember 9.-én este Dr. Szócska Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium egészségügyért felelős államtitkára volt a XIII. Országos Járóbeteg Szakellátási Konferencia vendége és egyik előadója. 

Államtitkár úr elnézést kért, amiért némi késéssel – egyenesen egy hajdúszoboszlói előadásról – érkezett. Rövid expozéjában tájékoztatta a szép számban jelen lévő orvosokat, hogy a Minisztérium megfeszítve dolgozik a rájuk (ránk!) hagyott siralmas örökség kijavításán, de az egészségügy számára a közeljövőben plusz pénzt nem ígér. A kormányzat a rezidensek – fiatal orvosok - itthon tartása érdekében  485 millió forintot “talált”, de minden további, helyi forrást – mint például a Rácz Jenő által is korábban említett veszprémi modellt – üdvözöl és támogat. A tervek szerint a kórházakkal együtt a rendelőintézetek is – nota bene: a XVII. kerületi is – “államosíttatnak”, az ügyeletek szervezését az Országos Mentőkre bízzák. Államtitkár úr biztosított arról, hogy folyamatosan dolgoznak és a katasztrofális helyzet ellenére igyekeznek helyt állni. 

A hallgatóság kérdései következtek.

Egy – magamfajta, idős – kolléga kérdezte: az rendben van, hogy a rezidenseknek pénzt juttatnak, de mi lesz velünk, öregekkel, akik 25-30 éve “a semmiből” működtetjük a magyar egészségügyet? Államtitkár úr válaszát cinikusnak a világért sem merném nevezni, de annak lényege nagyjából az volt, hogy náluk, gyermekkorában az volt a szokás, hogy például Karácsonykor a legszebb ajándékot vagy az egyetlen finom falatot a legkisebb (v.ö.: a “rezidens”) kapta; az analógia lényege: ma a magyar egészségügyben az “öregek” válságtűrő képessége és túlélési taktikái (v.ö.: paraszolvencia) a fiatalokénál széleskörűbbek, boldoguljanak tehát, ahogy tudnak…

Némi – frusztrán – vitát követően kértem szót. Két kérdést vetettem fel. Az első, amit Államtitkár úr egy 2010-es konferencián a következőképpen fogalmazott meg: a jelenlegi finanszírozási rendszerben a háziorvosok nem érdekeltek abban, hogy szakorvosi rendelőbe kivizsgált állapotban küldjék a beteget. Tekintve, hogy a helyzet azóta romlott (még több kivizsgálatlan beteg érkezik a kórházi ambulanciákra és a járóbeteg – szakellátásba), megkérdezném, hogy Államtitkár úr által tavaly, nagyon helyesen jellemzett kérdéskörben milyen intézkedés történt? Államtitkár úr válasza: gyakorlatilag semmi, de oda fog figyelni.

Második kérdésem valamivel bonyolultabb volt, ugyanis nem átallottam elmondani, hogy közel 10 évvel ezelőtt, egyik kereskedelmi TV által szervezett választási kampányműsorban az egészségügy akkori miniszterével, Mikola Istvánnal folytatott vitámban a siralmas helyzet kapcsán Miniszter úr azzal érvelt, hogy az egészségügyre fordítható pénz az ország gazdaságának fejlettségi fokától függ – amire én azt mondtam, hogy ez nem igaz: a nemzeti összterméknek az egészségügyre fordítható százalékaránya nem a gazdasági teljesítmény, hanem politikai döntés kérdése. Mindez – tíz év távlatából – szerintem ma is igaz és a jelenlegi miniszter és államtitkárok érdekérvényesítési képességének függvénye.  

“Kérem Államtitkár urat, győzzön meg állításom ellenkezőjéről“- fordultam Szócska Miklóshoz, aki ezt követően megkért engem és a sajtó jelen lévő munkatársait, hogy válaszát ne tolmácsoljuk szó szerint, de annak lényege nagyjából az volt, hogy szavaimból – és a szavaimat követő, a hallgatóság soraiból felcsattanó tapsból - arra következtet, hogy őt egy tehetetlen végrehajtónak tartom (tartjuk). Ugyanakkor egyetlen szavamat sem cáfolta.  

Meggyőződésem, hogy Államtitkár úr sértődöttségén előbb-utóbb felülemelkedik, hisz’ egy hajóban evezünk. Azt csak remélni tudom, hogy azonos irányban.

(U.i.: Tényleg, ilyenkor hol van a sajtó?)