Interjú a hírhozóban.

Az önkormányzati ciklus felénél járunk. A Hírhozó interjúsorozatában az egyéni választókerületek képviselői az eltelt időszakban elvégzett munkájukról, illetve a megvalósításra váró feladatokról számolnak be. Fenke Ferenc 1954-ben született Marosvásárhelyen. Negyven évvel ezelőtt települt át édesanyjával, Tanai Bellával, húgával és nevelőapjával, Bács Ferenccel Magyarországra. 1980-ban végez a Debreceni Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi karán, 1984 óta urológus szakorvos. 1985 óta a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban dolgozik, több mint negyed évszázada a Ferihegyi úti Szakorvosi Rendelőintézet urológiai szakrendelését vezeti. 2014-ben nevezték ki a Rendelőintézet vezető főorvosává. 2010 óta KDNP–Fidesz jelöltként a 4. számú egyéni választókörzet – a városközpont – képviselője Rákoskeresztúron.
Milyen nézőpontot ad önnek erdélyi származása?
– A Ceausescu-éra „legragyogóbb” korszakában jöttünk el Erdélyből. Megéltem a kőkemény szocialista diktatúrát, ezért mosolygok, amikor a mai ellenzéki politikusokat hallom önmagukat demokratának és a mai rendszert diktatórikusnak nevezni. Ajánlanék ezeknek a figuráknak egy retrospektív másfél évet a ’70-es évek közepén Romániában.
– Édesapja szintén orvos volt, édesanyja és nevelőapja pedig ismert színészek
– Amikor 1973-ban kértük az áttelepülési engedélyünket, a román hatóságok azzal statuáltak példát, hogy négy évig nem engedtek el minket az országból. Apám ezt megelőzően a Marosvásárhelyi Klinikák igazgatójaként disszidált az NSZK-ba.
– Ez kemény pofon lehetett a kommunista rezsimnek…
– Igen, az volt, hiszen összesen hat egyetemi klinika volt Romániában, amelyek igazgatói gyakorlatilag helyettes államtitkári pozícióban voltak. Apám a diktátor haláláig vissza sem térhetett Erdélybe.
– Hogyan telt a gyermekkora?
– Tízéves koromig nem hallottam román szót, teljesen székelymagyar környezetben nőttem fel. Gyermekkorom – szüleim korai válása ellenére – harmonikus volt. Parajdon, Szovátán, Nyárádmentén, Csíkszeredán töltöttem a nyarakat. A románok tömeges betelepítésével Székelyföldön drámaian változott a helyzet. Ezért is tartottam fontosnak, hogy anyanyelvi szinten megtanuljak románul, különben nem vagyok vitapartner.
– Az első politikai konfliktusa is így adódott?
– Igen. Az idősebb Ceausescufiú által szerkesztett „Ifjú Kommunisták” hetilapba írtam egy olvasói levelet még 1975-ben, amelyet balszerencsémre – szerkesztőségi válasszal és annak következményeivel – vágatlanul lehoztak.
– Mi indokolta az áttelepülést az anyaországba?
– A szüleim döntöttek így, gyermekeik érdekében. A 70-es évek elején nem úgy tűnt, hogy a magyar értelmiségnek az ottani környezetben valaha lesz még jövője.
– Mennyire volt nehéz az itteni beilleszkedés?
– Sok mindent meg kellett szoknom. Debrecenben mellbevágó volt az az élmény, hogy az egyetemi oktatók nagy része a párttagsága révén került a pozíciójába. Rosszul érintett az a diszkrimináció is, hogy például a fizikai dolgozók gyermekei gyakrabban járhattak boncterembe, mint az értelmiségi hátterű hallgatók.
– Mit lehet átadni a mai fiataloknak 1989/1990 revelációjából?
– Sokat, hosszan és igazat kell mesélni nekik családról, szeretetről, Istenről, hazáról. Más út ugyanis nem létezik a szellemi és erkölcsi megújuláshoz. A mai egyetemisták jóval nagyobb hányada nemzeti érzelmű, mint például 25 éve. Ez mindenképp örvendetes.
– Mi volt az oka annak, hogy politizálni kezdett?
– Csurka István írásai. Korábban sosem voltam párttag, az egyetlen tömegszervezet a Magyar Könyvklub volt, amibe beléptem a MIÉP előtt. Csurka édesanyám nagy tisztelője volt. Már első találkozásunkkor meghívott a lakására és órákon át beszélgettünk. Javaslatára, támogatásával lettem országgyűlésiképviselő-jelölt, majd önkormányzati képviselő 2002-ben.
– A testület azon kevés tagjai közé tartozik, aki ismeri a régi vágású előző városvezetés atmoszféráját is.
– Kerületünk jobboldalivá válásában nem érzem magam ártatlannak! (nevet) Másfél évtizede – a harmincfős testületben – nyomasztó volt a szocialista– szabad demokrata fölény. Emlékezetes szócsatáim voltak annak idején, amelyek az akkori újságban valami miatt nem jelenhettek meg…
– 2006-tal új korszak köszöntött be Rákosmentén…
– A siker alapja az volt, hogy a teljes jobboldal összefogott. Persze az őszödi beszéd kiszivárgása is komoly hatással volt a baloldal bukására.
– A kerületünk azóta ismét rákerült Budapest térképére.
– Elég ránéznünk városközpontunkra. Hatalmas sikernek tartom az itteni rehabilitációt és a buszpályaudvar megszűntetését. 2006 előtt elmulasztott lehetőségek tömkelege jellemezte a kerületet, de ez már múlté.
– Keresztúr képviselete milyen kihívásokat takar? Rengeteg intézmény található a kerület szívében.
– A 4. választókörzet tizenegy tízemeletes és 34 négyemeletes társasházból áll. 6600 ember él itt, akiket igen-igen heterogén társadalmi összetétel jellemez. Ragyogó tapasztalataim vannak: a közösség hihetetlenül segítőkész. Igyekszem én is a legtöbb támogatást megadni az előrelépéshez. Az iskolákkal, óvodákkal, bölcsődékkel folyamatos kapcsolatban állok, bármikor megkereshetnek. Ez egy izgalmas körzet és ez sok pihenésre nem ad lehetőséget.
– Ebben a ciklusban miben történt előrelépés?
– A Szakrendelő felújítása – önkormányzati segítséggel – nagy jelentőségű volt 2015-ben. Ezt követi majd a teljes rekonstrukció és az emeletráépítés.
– Belülről milyen az egészségügyünk?
– Az egészségügyet eddig a dolgozók fanatizmusa, a hippokratészi eskü és a hálapénz működtette. A mostani egészségügyi vezetésnek van már koncepciója. Az első lépés a béremelés. A következő, hogy a GDP 8-9 %-át fordítsuk az egészségügyre. A kórház-felújítások, az eszközbeszerzések és a bérrendezés már tapintható változást hoztak.
– Mi a hobbija?
– Kevés szabadidőmet igyekszem nejemmel, gyermekemmel tölteni: amióta a lovaglást abbahagytam kosárlabdázunk, focizunk, úszunk, korcsolyázunk, biciklizünk, és – hatalmas Federer-rajongókként – amikor tehetjük, teniszezünk.
Horváth Tibor