A többségében kiváló minőségű – őstermelők által is prezentált – árú okán gyakorta és szívesen vásárolok a keresztúri piacon és a környező boltokban. Szokásos péntek délutáni bevásárlásom választói körzetem közepe táján, az új piac egyik húsboltjánál zárult. Nem nagyon emlékszem olyan beszerző körútra, hogy egynél több rákosmenti polgár kérdéseivel, kéréseivel, tanácsai okán néhány szó erejéig meg ne állított volna. Ezúttal is ez történt. Jelentős mennyiségű és súlyú reklámszatyor tulajdonosaként evickéltem keresztül a tömegen, amikor a csarnok butiksorának egyik üzletéből középkorú polgár – szemmel láthatólag az üzlet bérlője, és/vagy a benne lévő árú tulajdonosa – penderül bal oldalamra. Köszönés és bemutatkozás helyett ekként üdvözöl:

-          Ön képviselő?

-          Igen – mondom rosszat még nem sejtve – képviselő, Fenke doktor vagyok.

-          Akkor gratulálok és köszönjük – így Ő.

-          Egészen pontosan mit és mihez, uram? – kérdem én.

-          Köszönjük a nyomort, a választási regisztrációt, a regisztrációs adót, a bérleti díjat. Köszönjük. Csak így tovább. És nem vagyok kommunista.

Mivel játszótéri, lépcsőházi, piaci és munkahelyi politizálásba nem szokásom bonyolódni – most sem tettem – hadd jegyezzem meg itt és most: elbeszélésem azért kívánkozik ide, mert rávilágít egy-két olyan kommunikációs aspektusra, melyről kormánypárti szimpatizánsok csak hangjukat lehalkítva, szemlesütve és kizárólag egymás közt beszélnek.

Bevásárlás közben elém pattan tehát egy üzlettulajdonos vagy bérlő és – mint önkormányzati képviselőt – olyan vádakkal illet, melyekhez semmi közöm és némi bulvár-cinizmust sem mellőzve olyan politikai-gazdasági negatívumokat hánytorgat fel, melyekről nem mi, tehát nem a KDNP és nem a Fidesz, nem mi, kormánypártiak tehetünk: az asszisztensnőimnél borítékolhatóan hatványozottan jobb módú kereskedő számon kéri rajtam a – szerinte – általunk gerjesztett nyomorát, a 2003.-ban (!) bevezetett regisztrációs adót és az üzlethelyiség tulajdonosa által rá rótt bérleti díjat!

Bármennyire is szeretnénk azt hinni, fenti eset nem izolált.

Itt és most nem arról van szó, hogy egy közszereplőnek (csaknem) mindent el kell tudnia viselni, hanem arról, hogy a hivatalos – és nem hivatalos – kormánypárti tájékoztatást a félretájékoztató, megvezető és félrevezető globális, országos és helyi média most is, 2012. őszén is, még mindig felülírja!

“Minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen olyan sajátos értékgazdagság, amit csak és kizárólag az az adott nemzet adhat az egyetemes emberiségnek.

Ahhoz, hogy a magyar nemzet fönnmaradhasson, tudatosítani kell magunkban, hogy a magyar nemzet – történelmi okokból kifolyólag – egy sajátos nemzet, hisz’ három lábon áll: egyik lába az anyaországi magyarság, másik lába a Kárpát-medencei magyarság, harmadik lába a diaszpóra magyarsága.

Az általam irányított nemzetpolitikának a lényege, hogy Magyarország felelős a nemzetrészekért. Ám a nemzetrészek is felelősek önmagukért, egymásért és Magyarországért, végeredményben az egyetemes magyarságért. Tehát tudják és tudatosítsák: számíthatnak ránk és mi is számítunk rájuk.

Számítunk minden magyarra!

Dr. Semjén Zsolt                                                                                                                                                                  nemzetpolitikáért felelős miniszter, miniszterelnök-helyettes

Közel két hete vagyok kénytelen nélkülözni szolgálati számítógépemet. Múlt csütörtökön, az esti hírek békés és gyanútlan szemlélése közepette terítette be képernyőmet a világháló egy hívatlan és váratlan “vendége”. Felbukkanását követően esélyt sem adott a “menekülésre” : laptopom “meghalt”.

Aznap este családi körben feldúltan mesélem az eseményeket, mire 6 és fél éves gyermekem rezignáltan ekként szól:

- “Hekker”.

- Tessék ? – kérdezem én.

- A hackerek azok, akik tönkre tudják tenni a számítógépeket és az azon lévő programokat – magyarázza gyermekem Édesanyja.

- És mi célból tennék ezt ? – kérdezem.

- Csak úgy – felel fiam.

Készülékemet tizedik napja vírusirtók gyógyítják – eddig sikertelenül.

Számomra – segíteni, gyógyítani, életet menteni hivatottként - korábban elképzelhetetlen volt, hogy emberek, csoportok, embercsoportok “l’art pour l’art” ÁRTANAK, tesznek tönkre állami vagyont, személyi tulajdont, vagy számítógépes tudásukat felhasználva “másznak bele” bármilyen titkos vagy kevésbé titkos “portálokba”, honlapokba, személyi levelezésbe, vagy – mondjuk ki – egzisztenciákba. Ott állunk tehát, hogy ma a számítógépes gengszterek, a hackerek bármit megtehetnek. Bár tornából fel lehettek mentve és golyóálló mellényt sem szükséges viselniük, energiaitalokat szürcsölgetvén mintegy mellékesen számítógépüket püfölve kéjes izgalommal életeket és államokat képesek tönkre tenni és ez számomra egyszerűen elfogadhatatlan.

Fenti gondolatokat fogalmaztam éppen, amikor kezembe került a Magyar Nemzet című napilap november 17.-i száma, melynek 21. oldalán a következő szalagcímet olvastam: “ A kiberháború már elkezdődött“.

Megállapítható, hogy Várbíró Anita, Petrőczy Dániel és jómagam “jó lóra tettünk”, amikor elhatároztuk, hogy egyéni képviselői keretünkből a választói körzetünkben élő nagycsaládosok színházlátogatását ingyenjegy formájában támogatjuk. Ma, a Vigyázóban minden támogatott jegy elkelt és az előadás (“Pintyőke cirkusz”) fergeteges volt.

Tekintve, hogy a Művelődési Ház jövő szombati előadására (“Mici néni két élete”) a támogatott jegyekre hatalmas az igény, úgy döntöttünk, hogy képviselői keretünkből további összegeket bocsátunk a 2., 3. és 4. választói körzetekben élő felnőtt színházlátogatók számára, érdemes tehát a Vigyázóban azoknak is újfent érdeklődni, akiket korábban keretünk kimerüléséről tájékoztattak…

…és jó szórakozást !

Amint itt és most, honlapomon, “soha vissza nem térő alkalom” gyanánt egyéni “orvostörténeti sorozatomat” öntöm formába, egyenként, iszonyú élesen ötlenek fel fiatal orvos koromban megélt megrázó eseteim.

1980-ban és 81.-ben, friss diplomával a zsebemben, a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai Osztályán, a véget nem érő ügyeleti órákban magamra hagyatottan igyekeztem helyt állni. (A történelmi hűség kedvéért megemlíteném, hogy szakterületül annak idején többek között éppen azért választottam az urológiát, mert ott ragyogóan lehet “egyedül” is dolgozni… az ezzel járó lelki terheléssel – fiatal lévén – nem számoltam.)

1981 tavaszát írtuk tehát, amikor a nőgyógyászat ügyeletes szakorvosa urológus konziliáriust kért egy néhány napja gyermekét császármetszés segítségével világra hozott, de azóta deréktáji fájdalmakra panaszkodó, folyamatosan lázas huszonhat éves anyukához. Jelen alanyi blogíró – akkor még igen fiatal “rezidens” – a páciens állapotát súlyosnak ítélvén azonnali (röntgen, labor, stb.) vizsgálatokat és az urológiai osztályra való áthelyezését javasolta.

Az előzmények feltárásakor derült ki, hogy a fiatalasszony alig két éve viselt már egy saját életét veszélyeztető, ezért megszakításra ítéltetett terhességet. Alkata, betegségei és immunológiai sajátosságai okán újabb gyermekáldástól a szülész-nőgyógyászok már akkor eltanácsolták. Sebaj, a fiatal nő a szakorvosi döntést el nem fogadván 1980-ban ismételten teherbe esett… a pár napja világra segített kisfiú ép, egészséges, köszöni szépen, jól van.

Bár fiatal anyukát azonnali hatállyal áthelyeztetem az Urológiára, kétoldali, a véráram útján terjedő vesegyulladása miatt a napi 24 órás intenzív kezelés és megfigyelés ellenére állapota folyamatosan romlik. A vizelet-kiválasztást és – elvezetést biztosítandó két napon belül előbb a jobb, majd a bal veséjét operáljuk, mintegy 72 óra múlva a beavatkozások ellenére veseműködése leáll, művesekezelésre kényszerülünk. Felkelni már napok óta nincs ereje, de a nagyszerű fiatalasszony tudata az utolsó pillanatokig kristálytiszta, határozott utasításokkal “rendezi” gyermeke tápszerrel való ellátását, kis családja életét.

Egy orvos életében a tehetetlenség érzése a legborzalmasabb: elfogadhatatlan és felülírhatatlan.

10 napos volt gyermeke, amikor a huszonéves anyukát elveszítettük. Tudta, hogy belehalhat, mégis vállalta az áldott állapotot, a szülést. Soha nem fogom elfelejteni.

“Volt emberek.

Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább.

Futók között titokzatos  megállók.

A mély sötét vizekbe néma, lassú hálók.

Képek, már megmeredtek és örökre szépek.

Nem-élők, mindent felejtő, mindent porba ejtő henyélők,

kiknek kezéből a haraszt alatt lassan kihullt a dús tapasztalat.

Nem tudja itt Newton az egyszeregyet, fejére tompa éjszaka borul,

Kleopatra a csókokat feledte, és Shakespeare elfelejtett angolul.

Nem ismeri meg itt anya a lányát , sem a tudós ezer bogos talányát.

Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl az áhítat, az ima és a csók.

Idézetek egy régi-régi műből, kilobbant sejtcsomók.”

Kosztolányi Dezső: “Halottak” (1935)

A “pénzpiaci” helyett világ életemben a székely paraszti logika alapján igyekeztem megítélni Magyarország és a magyar gazdaság helyzetét.

Ezért (is) örülök annak, hogy október 9., 10., 15.-i írásaimra (l. ott) adott csattanós választ a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsának – az Elnök szándéka ellenében született – tegnapi kamatvágása. A döntés nyomán, a Magyar Nemzet című napilap mai számának vezércikkében napvilágot látott gondolatok pedig – őszinte örömömre – említett bejegyzéseim megállapításait messzemenően alátámasztják.

Íme, néhány gondolat Nánási Tamás “A magyar nemzet bankja” címet viselő írásából:

“A jegybankról szóló törvény a pénzromlás fékezését – az árfolyam-stabilitást – írja elő a monetáris tanács számára. A középtávú cél 2007 óta az infláció leszorítása három százalékra, amelyet öt év alatt sohasem sikerült az MNB-nek elérnie. Arra viszont jó volt ez a feladat, hogy az intézmény elegánsan kivonja magát a magyar valóságból és elhárítson minden olyan felkérést, amely botor módon arra irányult, hogy a tekintélyes intézmény is vegye ki a részét a gazdaságot sújtó válság megoldásából. Simor András, a jelenleg regnáló elnök azért néha úgy érezte, mégis volna dolga ezzel kapcsolatban. Fel is tárcsázta a Nemzetközi Valutaalapot, amikor a krízis 2008 végén megérkezett. Amikor pedig elszabadult a forint árfolyama síelni ment és messzi bércek tetejéről szemlélte, miképp duplázódik-triplázódik meg a hazai devizahitelesek törlesztőrészlete.

Ne feledjük, hogy Simor András mandátuma a jövő év tavaszán lejár. Ez pedig esélyt ad arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank ismét azé a közösségé legyen, amelyiktől a nevében lévő első két szót kölcsönözte.”

A jelenkor magyarországi rezidenseinek kétségtelenül igaz panasza, miszerint a hazai orvosi egyetemeken a gyakorlati oktatás finoman fogalmazva kívánnivalókat “ébreszt”, eszembe juttatta azt az általam 1977-ben megélt döbbenetet, amit a marosvásárhelyi Egyetemről a debrecenibe való “átigazolásomat” követően éltem meg…

Azon túl ugyanis, hogy a DOTE-n a kiváló elméleti oktatás mellett a gyakorlatot “szükségtelen rosszként” kezelték, szembesültem azzal, ami még Ceausescu Romániájában is elképzelhetetlen volt, de a kádári Magyarországon virágkorát élte: az ú.n. “fizikai dolgozók” gyermekeinek az egyetemi oktatásban való pozitív megkülönböztetésével. Az az orvostanhallgató ugyanis, aki személyi dossziéján viselte az “F” ( v.ö.: fizikai dolgozó gyermeke) betűt, több időt tölthetett a boncteremben, gyakrabban járhatott gyakorlati oktatásra, mint a “magamfajta”, “lesajnált” orvos-színész házaspár gyermeke! ( Nota bene: az szintén ide tartozik, hogy a nyílt diszkrimináció az eszmeiségében és származását tekintve is “veszélyes” – azaz keresztény értelmiségi – felmenőkkel rendelkezőket  már az egyetemi felvételi vizsgák során sokkal kegyetlenebbül sújtotta, mint Erdélyben valaha.)

Azt – természetesen – nem állíthatom, hogy az orvosi gyakorlatnak a magyarországi egyetemeken realizált, a ma rezidensei által – vélhetően joggal – nehezményezett alacsony színvonala (még mindig) kádári örökség, de ezen minden kétséget kizáróan érdemes lenne elgondolkodni.

Mai rezidenseink okulásáért korábbi jegyzetem (A magyar beteg 52.) gondolatmenetét folytatandó idézném fel első, a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai Osztályán abszolvált ügyeletemet.

1980 december elejét írtuk. Nagyszerű Szomor László urológus főorvos felügyelete alatt “már” hat hete tevékenykedtem a magyar egészségügy fent említett legnagyobb kelet-európai bázisán, amikor egyik délután a kollégák szép sorjában átöltöztek, elköszöntek, majd távoztak és egy adott pillanatban azzal szembesültem, hogy aznap a 80 ágyas – intenzív részleggel is terhelt – Urológiai Osztályon, a 2500 ágyas Kórházban és a közel háromnegyedmilliós B.A.Z. Megyében – másnap reggelig – ÉN VAGYOK AZ UROLÓGUS. Szorongásomat a kiváló műtősnői – és nővérgárda részben oldotta – egészen addig, amíg az első hívás – a Kórház Szülészeti Osztályáról – késő délután meg nem érkezett. Fekvő, lázas kismamához hívtak. Ultrahang még nem létezett, izotóp- és röntgenvizsgálatot áldott állapotú páciensnél “nem illett” végezni, így kórismémben és ítéletemben hihetetlen “tapasztalatomon” túl csupán a fizikális és a laboratóriumi vizsgálatokra volt lehetőségem támaszkodni. A betegvizsgálatot követően a nőgyógyász kollégákkal megegyeztünk a páciens további gyógyszeres – és nem műtéti – kezelését illetően, majd a szülészetről – a farkasordító hidegben, egy szál köpenyben – a Kórház udvarán áthatolva visszakocogtam az urológiára, ahol már várt a mentő: a beteget egyik vidéki körzeti ügyeleten sikertelenül kivitelezett katétercsere nyomán kialakult súlyos húgycsővérzése miatt szállították osztályunkra. A problémát a szakma szabályai szerint megoldottam, a mentős bajtársak pedig a beteget az ellátás végeztével – nem úgy, mint manapság – otthonába visszaszállították.

Annak idején – a stressz és a nélkülözés közepette – haladó hagyománynak számított, hogy – különösen a véget nem érő hétvégi ügyeletek összezártságában – valamelyik, arra alkalmas helyiséggel és felszereléssel is rendelkező osztály ügyeletes orvosa közös vacsorára invitálja az épületben éppen szolgálatot teljesítő orvosokat, asszisztenseket, műtősnőket. Aznap, életem első ügyeletében, este 10 körül, a baleseti sebészek orvosi szobájában “friss” meghívottként éppen a szalonnás rántottához való vöröshagymát szeleteltem, amikor megszólalt a telefon és azonnali hatállyal saját osztályomra hívtak, ugyanis az egyik beteg hirtelen elveszítette eszméletét. Hagymaszeletelő kést eldobom, sebész kollégát hónom alá kapom és rohanunk az urológiára: előző nap operált, fiatal oligofrén nőbeteg vércukra a mélyponton…túlkoncentrált cukorinfúzió a megoldás…a páciens negyedórán belül magához tér. A szalonnás rántottát éjfél körül a sebész, az aneszteziológus, a szemész és a fülorrgégész kollégák társaságában elfogyasztjuk, majd mindenki saját zugába távozik.

Hajnali négy körül ébresztenek: egy Putnok környéki tanyáról középkorú, második napja vizelni képtelen férfibeteget mentő szállít az urológiára. A beteg húgyhólyagja tele, a beteg már üvölteni sem bír a fájdalomtól, hólyagjába pedig – súlyos húgycsőszűkület okán – nem tudok katétert vezetni. Telefonügyeletes főorvos kollégát hívom segítségül, aki kissé álmos, de laza csuklómozdulattal megoldja a “megoldhatatlant”: a páciens kettő perc múlva megkönnyebbül.

Életem első, hat hetes diplomával abszolvált kórházi ügyeletének utolsó másfél órája szövődményektől mentesen zajlott.

Mai rezidenseink okulása végett a fentit követő harminckét évem ügyeleteinek leírásához egy Archibald Cronin kellene.

Az október 24.-i Magyar Nemzet 4. oldalán “Egyedül dolgoznak a rezidensek” címmel az egyetemet frissen elvégzett magyar orvosok munkába állását követő megpróbáltatásairól ír:

“A rezidensek közül sokan már három hónapos gyakorlat után önállóan látnak el beteget, pedig ezt a szakvizsga megszerzéséig, azaz évekig csak felügyelet mellett tehetnék – derült ki egy nemrég készült felmérésből. A fiatal orvosok a gyakorlati oktatás hiányosságaira is felhívták a figyelmet, például arra, hogy az egyetemi képzés  alatt sokuknak egyszer sem volt módjuk az intravénás injekció beadását gyakorolni.”

1976 nyarát írtuk, harmadéves orvostanhallgató voltam, amikor “nővérként” alkalmaztak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Éjszakáimat általában a Klinika belgyógyászati – és sebészeti sürgősségi részlegén (ma, Magyarországon: SBO) töltöttem, ragyogó tapasztalatokat szerezvén az orbánctól a kétoldali vesegyulladáson át a perforált vakbélig a medicina úgyszólván minden  területén. Iparkodásomat megkoronázandó a Klinika I. számú Sebészeti, illetve Urológiai osztályán már abban az évben – szakorvosi asszisztenciával – kisebb műtéteket végezhettem.

1977-ben, negyedéves orvostanhallgató koromban települtem Magyarországra és már akkor sem értettem azt a problémakört, amiről ma a rezidensszövetség beszél. Az, hogy a magyar “elméleti” orvosképzés színvonala messze meghaladja az európai átlagot, épp oly ismert tény, mint hogy az anyaországi gyakorlati oktatás meg sem közelíti az erdélyi orvosi egyetemek színvonalát. Az viszont, hogy a hallgató – akárcsak jómagam, annak idején – mily mértékben igényes és áldozatkész önmaga és későbbi páciensei iránt, nem képzés-függő.

Fél- vagy akár egy éves – az illetékes magyar Minisztérium által támogatott – székely- vagy csángóföldi kiképzést – házi- és/vagy kórházi orvosi gyakorlatot – tartanék szükségesnek a magyar rezidensek számára.