Ragaszkodván szalonképességemhez itt és most – bár tehetném – nem írok több hasábot felölelő esszéregényt arról, hogy a Magyar Orvosi Kamara az elmúlt negyven évben milyen mértékben “járult hozzá” szakmai előmenetelemhez, illetve mi módon “képviselte érdekeimet”. A MOK jelenlegi vezetésével éppen úgy nem szimpatizálok, mint az általuk 2019-ben sajátos körülmények között megbuktatott előzővel. Mégis, hitvallásom és humanista mivoltom arra sarkall, hogy a Kamara aktuálisan regnáló Elnökségének egyik tagja gondolatait megosszam Önökkel – mivel azokkal egyetértek:

“Nem tudom, nem tudhatom, mit éltek át. Nem állhatok mellétek korom és egészségi állapotom miatt. Sokat gondolok Rátok, mindennap többször is. A aneszteziológusokra, akik elvileg a helyükön vannak, de nem ezt és nem így szokták csinálni. A kirendelt egyéb szakmás kollégákra, akik azt sem tudják, hogy mibe keveredtek. A háziorvosokra, akik megfeszített erővel próbálják az oltásokkal letenni a jövő alapjait. Mindannyiótokra, akiknek egybefolyik a hétköznap az ünneppel, a reggel az estével. Akik mindennap felveszik a védőruhát, tudván, hogy 3 órán át nincs evés, ivás, pisilés. Akiknek a plexi és a maszk mögött nehéz a levegő. Akik elviselik, hogy csorog róluk az izzadság. Akik megsimítják a beteg homlokát, mintha az édesanyjuk lenne. Akiknek felfogni sincs idejük, hogy meghalt a reggel felvett beteg. Akiknek eszébe sem jut, hogy veszélyben vannak, csak teszik a dolgukat. Akik hazamennek és nem tudják elmondani, hogy mit éltek át.

Tisztelet, főhajtás Nektek: akik megmentetek mindenkit, akit csak lehet. Akik segítetek az ittmaradottaknak túlélni. Akik a jövőnket alapozzátok meg. Akik még nem tudjátok, hogy ezt saját magatok miképpen fogjátok feldolgozni.”

Dr. Lénárd Rita, alelnök, Magyar Orvosi Kamara (Orvosok Lapja, 2021. április)