Rendcsinálás közepette leltem rá egy múlt havi (2018. november 16.), a Magyar Idők c. napilapban megjelent cikkre. Az írás “Az orvostársadalom közérzete” címet viseli és Berkő Péter professor emeritus, a Miskolci Akadémiai Bizottság alelnöke jegyzi. Azon túl, hogy számos, általam is vallott gondolatot közöl, akár vitaindító is lehet.  A terjedelmes írás legfontosabb megállapításaiból alább idézek:

“Annak, hogy a magyar lakosság körében az utóbbi évtizedekben az egészségügy egészével kapcsolatban meglehetősen kedvezőtlen vélemény alakult ki, és hogy romlott az orvosok és egészségügyi szakdolgozók hangulata is, több oka van. (…) Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, kormányok jöttek és kormányok mentek,, ebben az országban az egészségügy nem tartozott a nemzetstratégiailag kiemelten fontos ágazatok közé. Pedig lett volna rá ok, hiszen a magyar lakosság egészségi állapota és halálozási adatai Európában a legrosszabbak közé tartoznak. Ehhez jött hozzá, hogy a 2010 előtti években hazánk a csőd közelébe sodródott és súlyosan eladósították. Ezt az állapotot az egészségügy is nagyon megsínylette.

Ebből a helyzetből kitörni és egyből az európai élmezőnybe kerülni irreális elvárás. Mégis, a jelenlegi kormány politikai ellenzéke a mostani kormányon az általuk elképzelt ideális állapotokat kéri számon. Ezzel a hozzáállással, az észlelt hiányosságok és működési zavarok szándékos eltúlzásával a lakosság egészségüggyel kapcsolatos elégedetlenségét fokozzák. (…) A szólás -és sajtószabadságba belefér, mégis tisztességtelen dolognak tartjuk az éppen szakrendelésre vagy kórházi befekvésre készülő, aggodalommal és félelemmel teli betegeknek lépten-nyomon azt hazudni, az sulykolni, hogy a magyar egészségügy csődben van. Ez súlyos felelőtlenség a sorsukat az orvosokra bízó, gyógyíthatóságukban reménykedő betegekkel és az orvosokkal szemben is. (…) A rendszerváltozás után hosszú időn át semmit nem változott, semmit sem javult az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók anyagi és erkölcsi megbecsülése. El kell ismernünk, hogy az utóbbi egy-két évben a bérezésben jelentős és kedvező irányú változások történtek. Ezt köszönjük is a jelenlegi kormánynak. De tudni kell azt, hogy a béreknek még most sincs elégséges közérzet-javító és megtartó erejük. Még most is sokan távoznak a gazdagabb európai országokba, sokan vándorolnak át a korlátok nélkül felvirágozni hagyott magánszférába. Mindezek eredményeként egyre nagyobb a belső orvos-és nővérhiány, egyre nő a hiányszakmák száma, egyre nő a betegek várakoztatási ideje, de az állami egészségügyben maradók leterheltsége is. (…) A magyar egészségügyi intézmények legtöbbjében a kor elvárásainak megfelelő színvonalú az ellátás. Nem ezzel van a baj. A betegek gyakran hallható elégedetlenségének fő oka az orvosi és szakorvosi rendelők zsúfoltsága miatti sok várakozás és a vizsgálati és műtéti előjegyzések hosszú időtartama. Ezeknek a következők az okai: 1. a magyar emberek többségének alacsony az egészségkulturáltsági színvonala, körükben túlzottan gyakoriak az életmódzavarok és mivel anyagilag sincsenek érdekeltté téve abban, hogy óvják az egészségüket, túlzottan sok a beteg.   2. a háziorvosi rendszernek nagy az orvoshiánya, az “áteresztő képessége”, ez növeli a szakrendelések zsúfoltságát. 3. jelentős a szakorvoshiány 4. az egészségügy finanszírozásának hiányosságai miatt bevezették a volumenkorlátozást (ezzel korlátozzák pl. a havonta elvégezhető műtétek számát) és ez kikényszeríti a várakoztatást.(…)

Az egészségügyben egyre inkább elterjed és rombolja a klasszikus orvosi gyógyítómunka tekintélyét egy világjárvány: az “emberi jogokkal” és ezen belül a “választás szabadságával” való visszaélés divatja, a választás szabadságának mindenek fölé rendelése. Vélhetően ezzel függ össze, hogy meggyengítve az orvosok ősi időktől biztosított jogát, a gyógyítás szabadságát, túlzottan felerősítették a betegjogokat. A beteg tájékoztatását követően (!) a gyógyítás módjának megválasztását alapvetően az interneten kiművelt vagy éppen összezavarodott beteg jogává tették. Így néz ma ki a gyógyítás szabadsága. A betegjogi képviselői rendszer bevezetése felbátorította az elégedetlenkedő betegeket és hozzátartozóikat, felerősítette a panaszáradatot és a feljelentések szabadságát. /Megj. tőlem: ezzel komoly lökést adtak a pályát és/vagy az országot elhagyó egészségügyi dolgozók tömegeinek, ezzel még nehezebb helyzetet teremtve a szakmában, itthon maradottaknak…/ (…) Nagyon meg kellene hát gondolni, hogy meddig szabad támogatni és a betegek, illetve az állampolgárok érdekében hol kell határt szabni a betegek “választási szabadságának”. Elvégre a piros lámpán, a leeresztett sorompón, országhatáron sem lehet csak úgy, az emberi szabadságjogokra hivatkozva átballagni. (…) Nagyok az elvárásaink az új egészségügyi kormányzattal szemben…és nagyon várjuk egy biztató és megtartó erejű jövőkép felvázolását és az ennek megvalósulását célzó új egészségügyi reformtervet. Az egészségügyi dolgozók túlnyomó többsége készen áll az együttműködésre.”