“…gyáva nemzedék/míg a szerencse mosolyog feletted/Mint napsugárban a légy, szemtelen,/Istent,erényt, gúnyolva taposó.

De hogyha a vész ajtódon kopog,/Ha Istennek hatalmas ujja érint,/Gyáván hunyász, rútul kétségbeeső.

Nem érzed-é, hogy az ég büntetése/ nehezedik rád. Nézz csak, nézz körül,/ A város pusztul, durva idegen nép/Tiporja el arany vetésidet,

Szétbomlik a rend, senki sem parancsol/ S szót nem fogad. / A rablás, gyilkolás/ Emelt fővel jár a békés lakók közt

Utána a halvány gond, rémület/ S égből, földről se részvét, sem segély.”

(Madách Imre: Az ember tragédiája /hatodik szín/- 1862)