Ma, február 4.-én, szombaton délelőtt a Bajcsy Kórház Urológiai Osztályának orvosi szobájában – két riasztás között – megkíséreltem a lehetetlent: szekrényemben rendet csinálni. Régi tudományos munkák dossziéi mögött, egy anatómiai atlasz és egy Hrabal-regény közt megbújva egy több, mint 12 éves Magyar Fórumot találtam. Nem álltam meg: beletekintettem a hetilap vezércikkébe.
A dátum: 1999. szeptember 2. A szerző: Csurka István. Íme, az írás ”néhány gondolata”:
(…)” Igen, a világ a senki által nem választott, senkinek felelősséggel nem tartozó bankárok és bankok összefonódott önzése következtében a szakadék felé hajt és a kocsiban bent ülnek bénán vagy cinkosként az európai Nyugat államférfiai, a sztráda menti motelekben pedig ott bujálkodik a maffia. A G8 tehát a pénzhatalom eszköze. Egyetlen szerencsénk, hogy általában nem tudnak megegyezni, és mindegyik résztvevő számára mindig nyitva hagynak egy-egy kiskaput. (…) A globális konszenzus a halál békéje. Maga a vég. De hát ezt mindenki tudja. Legjobban azok, akik azt ki akarják erőszakolni. Mert irtózatosan sok pénzt – kamatot – lehet összeszedni addig, amíg ki nem derül, hogy maga a gondolat is képtelenség. Az ember különbözésre, egyénnek és megismételhetetlennek van teremtve. A népekre is csak erőszakkal lehet ráborítani a globalizmus nagyharangját. (…) Micsoda képtelenség az, hogy a mi restriktív, saját pénz teremtésétől irtózó és eszelősen tartózkodó költségvetésünk abban a szellemben fogan, amelyik úgy ad dollármilliárdokat az amerikai és a német adófizetők pénzéből Oroszországnak /is!…megj. tőlem/, hogy tudván tudja, a pénz nagy része a bűn útján újabb kártételre visszatér a kiindulóállomásokra és végső soron a szegénységet növeli az egész világon. Mi most szegények vagyunk, akármit mondunk is. Ez a rendszer szegénységünket, önállótlanságunkat konzerválja. Bekerülhetünk, kikerülhetünk /v.ö: az Unióba/, a globalizmus kis telephelye maradunk. (…) A több, mint ezer év óta őshonos, államalapító magyar nemzet nem képes kivívni függetlenségét? (…) A magyarságnak fel kell ébrednie. Gyáván, sunyin alkalmazkodva még az engedményes hódoltságot, a legnyomorúságosabb önrendelkezést sem lehet kivívni.
Harcba szállni a globalizmus katonai és pénzügyi erejével értelmetlenség volna. Legalább akkora, mint az a feltétlen engedelmesség, mint amivel most fordul feléjük a külpolitikánk és a Nemzeti Bank vezette pénzügyi oligarchiánk. (…) Van más út is, igaz, rögös: a magyar.”
Ügyeleti szekrényem mélyéről ma délelőtt, megsárgult lapokon “előkerült”, 13 éve született döbbenetes gondolatok – különösen azon eseménysor ismeretében, mely utóbbi hónapokban Hazánkkal történt!
Nagyjából idáig értem az olvasásban, amikor dél lett. Bekapcsoltam a közszolgálati TV Híradóját, ahol bemondták: meghalt Csurka István író, politikus.
A VÁTESZ visszaadta lelkét Teremtőjének. Isten nyugosztalja, Elnök úr!
Tisztelt Főorvos Úr!
Lehet (talán mától kezdve nem lehet) szidni Csurka Istvánt, de évekkel ezelőtt megfogalmazott gondolatai sajnos igaznak bizonyultak és napjainkban bőrünkön érezzük mondatainak igazságát…
Néhány éve harcos védelmezője lett Orbán Viktornak és annak a politikának amit Orbán Viktor és Kormánya képvisel.
1998-2002 között a MIÉP (melyet szélsőséges pártnak minősítettek) soha nem szállt szembe oly módon az akkori kormánnyal, mint napjainkban a valóban szélsőséges Jobbik. Vajon miért? Költői tán a kérdés…
Nyugodjék békében Csurka István!
Kedves EpEr!
Jómagam is úgy gondoltam, hogy legalább a halála napján illik kegyelettel gondolni – nem csak – Csurka Istvánra, bárkire. Ehhez képest bizonyos parakovács néhány órával ezelőtt a halálhírrel kapcsolatban a világháló sűrűjében annyit bírt megjegyezni, hogy /Csurka/ “régi vágású náci volt”… csak és kizárólag figyelmeztetőül idézem, annak érdekében, hogy tudjuk, mi vár még az elhunytra és mi vár még ránk, amennyiben valaha az életben még egyszer szociálliberálisék átveszik a hatalmat: se kegyelem, se kegyelet nem jut majd osztályrészünkül.
Tisztelettel
dr Fenke Ferenc
Kedves Főorvos Úr,Kedves Feri!
Késztetést érzek arra,hogy a mai színházi találkozásunk során néhány szóban emlékeztünk Csurka Istvánra-újra elolvassam a róla szóló memorandumaidat.
Nem jön álom a szememre,bár késő éjszaka van.
Felelevenedtek bennem az emlékek.Az a néhány év,amit együtt töltöttünk az Ő által képviselt igazságért,büszkeséggel tölt el-hogy részese lehettem.
Soha,semmi,és senki,semmilyen eszközzel nem tántoríthatta el attól,amiért harcolt.
Újra elolvastam Bayer Zsolt búcsúztató szövegét is,és hatalmas űr,és hiányérzet keletkezett bennem.
A január 21-i békemenet soraiban lépkedve emlékeztem, az Ő nagygyűléseire az általa megfogalmazott “készenléti Mónika kapualjakban megbúvó slapajjainak “felvigyázó jelenléteire,a pozitív kisugárzásokra ,a lelkesedésekre,és Őrá.
Amíg élek,tisztelettel adózom a nagyságának.
Az égi mezőkön biztosan folytatni fogja az Ő igazság keresését.
Isten nyugosztalja . Emlékét őrizzük.
Tisztelettel,és szeretettel.Teréz
Kedves Teréz!
Köszönöm kedves és együttérző soraidat. Csurka István meghalt – rákosmenti közfeladataim okán temetésén nem tudtam részt venni, de, mint láttam a felvételeken, több ezren kísérték utolsó útjára -, de leírt és kimondott igazságai örökérvényűen megmaradnak. Figyelmedbe ajánlom halála előtt néhány héttel írt, “Agresszió” címen közzétett, kristálytiszta gondolatait. A vezércikket, vágatlanul, honlapom “Archívum” részében olvashatod.
Szeretettel üdvözöllek
Ferenc
Kedves Főorvos úr!
Örülök, hogy a véletlen (?) folytán Önre találtam az interneten több mint 15 év után. Az Ön határozott, sziklaszilárd magyarság iránti elkötelezettsége, egyénisége megmaradt az emlékeimben. Jó az embernek olyan emberekkel találkozni, beszélgetni, véleményt cserélni akik mind szellemi, mind lelki téren tudnak adni másoknak.
Fekete Gyula bácsi gyakran hangoztatta, -huncut mosollyal az arcán- hogy hasznos dolog egymást “okosítani”, egymástól tanulni. Igaza volt ebben is, de legfőképpen a magyar sorskérdésekkel foglalkozó írásaiban. Ha csak a közelmúlt két legfontosabb eseményét nézem: a Békemenetet és Csurka István temetését, azt kell látnom, hogy a jóindulatú embereket hasonló gondolatok foglalkoztatják, hasonló érzések támadnak bennük.
A Békemeneten –amelyen magam is részt vettem- figyeltem, láttam az emberek arcát, tekintetét: mosolyogtok, szinte egymásba kapaszkodtak, felszabadult lélekkel, fegyelmezetten sétáltak, népdalokat énekeltek, ünnepeltek, boldogok voltak. Az országunkat, a kormányunkat, a szabadságunkat, egymást ünnepeltük. Mindenki ismerős, barát volt, együtt volt a Nemzet. Ritka kegyelmi pillanat.
Pár héttel később, korunk legnagyobb írója: Csurka István temetésén ugyanezt a méltóságteljes állapotot, „a nemzethez tartozást”, az egyszerű emberek megrendülését, gyászát, szeretetét éreztem. Február 18.-án, a déli órákban, a gyászszertartás kezdetekor, a Fiumei úti sírkertben volt a Nemzet Lelke. A sok-sok ezer ember hosszú sorokban kígyózott, hogy lerója kegyeletét Csurka István ravatalánál. Az elhangzott Búcsúbeszédek után ősi magyar dalokat énekelve kísérték el utolsó útjára a magyar nép iránt elkötelezett írót.
Az emberek őszinte szeretete, tisztelete árasztotta el az ötvenhatosok parcelláját, virágtenger borította be a sír környékét. Egyszerre volt megható és megrendítő. Aki ott volt, sohasem felejti. Szellemi örökségét itt hagyta, ránk bízta, miközben ő maga Balassi, Petőfi és Ady magasságába emelkedett.
Tisztelt Barabás úr!
Mindenek előtt Öntől és többi olvasómtól is elnézést kérek, amiért – az “internet ördöge” okán – honlapom közel egy hete szerkeszthetetlen.
Valóban közel 20 éve lehet, hogy – nem a poltika mezsgyéin – Barabás Géza és én találkoztunk. (Jómagam éppen annak idején Csurka Istvánnal, majd Fekete Gyulával történt levélváltásomat követően indultam el a “botcsinálta” politikus útján.)
Elismerő szavait – most és a jövőben is – őszinte szívvel megköszönöm és igyekszem azokra rászolgálni.
Kérem, tartson továbbra is velünk!
Őszinte tisztelettel
dr Fenke Ferenc
“csakazértis” -Csurka István
“Végső soron az győz, aki győzni tudó utódokat nevel.” – Fekete Gyula
Ma délelőtt levelet kaptam Sydneyből, a jövő heti magyar nyelvű újságban egy egész oldalas megemlékezés lesz Csurka István íróról.
Többek között szerepel benne Duray Miklós megemlékezése és Csurka István levele az Új Színház Társulatához. Ajánlom Önnek és minden kedves olvasója figyelmébe.
Duray Miklós
Csurka István halálára
Az elmúlt száz évben a magyar humán gondolkodásra három, sajátos alkotó szellemisége, és az ő általuk képviselt eszmeiség, gyakorolt jelentős hatást. Közös jellemzőjük a szókimondás, az erőszakosság, a tehetség és a szenvedély volt. Életkor szerint Ady nyitja a sort, Szabó Dezső a folytatója és Csurka István fejezi be ezt, az elsőnek a születésétől az utóbbinak a haláláig tartó másfél évszázados időívet. Ne vegyük figyelembe azokat, akik finnyásan válogatnak közöttük, mint tót a vadkörtében. Ezekre az ideológiai vagy egyéb előítéletek szerint fintorgókra figyelmet se vessünk. Mint ahogy életükben ôket sem érdekelték a világnézeti piszkálódásnak ezek a csúszómászói.
Senki sem vitathatja, hiszen még az ellenségei is elismerik, hogy Csurka úgy tudott írni, mint a vízfolyás, csak rá kellett pillantania a tollára és az már szolgálatkészen, a tárgy alázatosságával, szinte érintés nélkül rótta papírra mondatait, gondolatait. Nem szín-darabokat írt, mint sokan mások, ha-nem drámákat, mint kevesek. Otthon mégsem kapta meg érte a legnagyobb hivatalos kitüntetést, mint ahogy a világban is olyan, magyar nyelven író embereket öveznek nagy elismeréssel, akik nagyítóval sem lelhetik az ő írói lába nyomát.
Csurka István utolsó levele
Az Új Színház vezetősége azon levél közzétételével búcsúzik, melyet a társulatnak írt az első társulati ülésre.
Kedves magyar testvéreim!
Nem a hatalomhoz való feltétlen igazodás hajlama, hanem egy súlyos betegség gátol meg abban, hogy személyesen vegyek részt, mint intendáns a várva várt társulati ülésen. Ezt a betegséget rajtam felülálló hatalmasság a Jóisten vette a kezébe. Ezért most arra kényszerülök, hogy ennek a színháznak a genezisét ebben a levélben magyarázzam el. Amikor ugyancsak a Jóisten jóvoltából és sok előtanulmány alapján megírtam A hatodik koporsó című drámámat, amely az egész trianoni kérdést –legnagyobb nemzeti tragédiánkat – új megvilágításba helyezi, látnom kel-lett, hogy ennek számára csak akkor nyílik tér – élettér – ha teremtek, teremtünk. A teremtéshez két ember volt adva: Dörner György, régi barátom és áldozatom. Bűne, hogy egykori százezres nagygyűléseinken elszavalta a Talpra magyart, valamint a Kő marad c. Wass Albert-verset. Kitűnő színész, nagyszerű rendező, élete a színház. Mostanában vidékre szorították, de ott is missziót teljesít. A másik Pozsgai Zsolt, a legtermékenyebb és legtehetségesebb drámaíró és rendező. Összeültünk és megvetettük A hatodik koporsó bemutatásának alapjait. Éppen akkor hirdették meg az Új Színház esedékes pályázatát, amelyre beadtuk a magunkét, és megnyertük. Azóta mocskos harc folyik ellenünk. De az állam és a főváros mellettünk áll. Ezért tarthatunk most társulati ülést.
Az intendánsnak ebben a helyzetben nincs más lehetősége, minthogy így adja elő mondanivalóját. Az utcai harcok el fognak múlni, bent a színházban is. A kérdés csak az marad, milyen színházat teremtünk. Lesz-e erős társulat, összetartás, jó szándék és barátság. Mert a feladat nemcsak az, hogy egy-két szerző számára színpadot teremtsünk, hanem az, hogy a lomtárbörtönre ítélt magyar klasszikusok egész sorát feltámaszthassuk. Móricz Zsigmondtól, Németh Lászlón át Páskándi Gézáig elfelejtett, zseniális alkotásokat fogunk előásni és bemutatni. Ehhez társulat kell, szellemileg egy irányba húzó, küldetésével tisztában lévő igen a küldetés, legalábbis addig ameddig egyedül vagyunk. Majd, ha lesz másik hasonló társulat, a küldetést felosztjuk, mint a földet. Ezek tehát az intendáns kérései egy rászakadt sors, betegség távolából. Ha Isten segít, ott leszek. Amit eddig elértünk, az maga is eredmény. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Cs. I.