Amint tegnapi bejegyzésemet közreadtam került kezembe egy, a www.szekelyhon.ro portálon olvasható írás, mely elképesztő módon rímel augusztus 10.-i bejegyzéseimre.

A “történet” helyszíne az erdélyi Nyárádszereda, melynek – az állítólagos 2500 éves (!) “román” jelenlét dacára – még a környékén sem, még véletlenül sem, gyermekkoromban egy fia megveszekedett románnal se találkoztam. Íme, az írás lényege:

Levelet intéztek Traian Basescuhoz a nyárádszeredai ortodox vallásúak (sic ! – F.F.), akik az elnöktől kérnek segítséget… Az államfőhöz intézett levelükben a hívek és lelkészük támogatást kérnek, hogy szabadon élhessenek hitük gyakorlásának alkotmányos jogával. Úgy érzik, hogy a kis nyárádszeredai román közösséget (és most tessenek szorosra fűzni biztonsági öveiket! – F.F.) az erőszakos magyar beolvasztás veszélye fenyegeti. (…) A térségben mindenütt székely zászlók lengenek a polgármesteri hivatalok homlokzatain, a kétnyelvű helységnévtáblákra, az emlékművekre, de még a közlekedésjelző táblákra is székely jelképeket ragasztanak ( székely jelképeket Székelyföldön ?! … vérlázító! – F.F.), s mindezek a román hatóság és közösség iránti lebecsülést fejezik ki. Ami pedig az ortodox templomépítési engedély megszerzését illeti, a helyi tanács tagjai folyamatosan és indulatosan megakadályozzák azt, mivel nem akarnak román jelképet a magyar települések központjában – panaszolják az ortodoxok. 

Kérdéseim:

1. lehet, hogy még sem lehet bárki, bármikor román szent Romániában?

2. szabad-e csodálkoznunk a négy millió magyart megörökölt trianoni utódállamok politikusain, amikor – a rabolt terület védelmében - legnagyobb nemzeti kisebbségüket fontosnak tartják naponta “agyagba döngölni” ?

3. szabad-e gondolkoznunk a magyar állampolgárság megadásán mindazon magyaroknak, akik azt kérik ?

4. hazaárulást követett-e el Gyurcsány Ferenc, valamint az MSzP és az SzDSz vezérkara 2004. őszén, a külhoni magyarok kettős állampolgársága ellen viselt kampány során? Ha nem, miért nem? Ha igen, ki és mikor fogja emiatt nevezetteket felelősségre vonni?

Szeretném felhívni a figyelmet előző bejegyzésemhez szervesen kapcsolódó, arra meglepetésszerűen rímelő, az “Archívum”-ban közzétett, fenti vezérmotívummal jegyezhető írásra. Hangsúlyoznám, hogy mindaz, ami abban olvasható, nem vicc, hanem a skrupulusokkal nem terhelt román nép – nem vallási, hanem - aktuálpolitikai “performance”-a. Aki nem hiszi, járjon utána és/vagy olvassa el gróf Wass Albert “Kard és kasza” című, ezredévet átfogó, elképesztően időszerű regényét.   

A Keresztúr nevű települések (világ)találkozója, melynek megrendezését ezúttal – egyéni választói körzetemet is magába foglaló - Rákoskeresztúr vállalta, adott alkalmat arra, hogy dr. Horváth K. József, a Tizenhetedik c. havilap szerkesztő-tulajdonosa eszmecserére invitáljon: házigazda Parrag Emil festőművész, helyszín a Művész otthona, téma a Keresztúr központjában e hó végén, ünnepélyes körülmények között, a világtalálkozó alkalmából a trianoni határokon túli magyarok számára szervezett közös állampolgársági eskütétel.

Színészek, írók és képzőművészek között nőttem fel, ezért (is) különös megilletődöttség kerített hatalmába, amikor beléptem a Parrag Emil nappalijában berendezett ideiglenes “stúdióba”. A beszélgetés, melyet sem a Művész Úr, sem a szerkesztő-riporter nem óhajtott elvont nemzetiség-történelmi elméletekkel terhelni, a www.tizenhetedik.hu portálon – vágatlanul – megtekinthető. 

Ígértem, hogy 1980 és 1985 között zajlott, B.A.Z. megyei, “előző életemből” felidézett néhány esetet fogok ismertetni. Amint mindezen kénytelen voltam elkezdeni gondolkodni kellett rájönnöm, hogy “mellbevágó” eseteimnek se szeri, se száma, de ezek közül a nyomdafestéket (és internetet) tűrő meglehetősen kevés… és most nem a feljelentő nemzet feljelentő egyedeinek feljelentéseivel – az a következő bejegyzés témája lesz -, hanem a szakmailag és emberileg valóban megrázó egy-két eset ismertetése kapcsán várnám véleményüket.

A B.A.Z. megyei Kórház Urológiai Szakrendelője a Miskolc, Szentpéteri Kapu valahány szám alatt egy igen barátságtalan alagsori létesítmény volt. 

Heretáji duzzanatra panaszkodván talán 1984-ben egyik reggeli rendelésen jelent meg az a ragyogó küllemű 25 év körüli fiatalember, akit azonmód felfektetvén a vizsgálóasztalra megállapíthattam, hogy előrehaladott stádiumú heredaganata van – egyik hasi nyirokcsomóban áttétet is tapintani véltem. A heredaganat – lévén, hogy órák, napok alatt képes áttétet adni – sürgősség. A tényállást a pácienssel közöltem, 24 órán belül megoperáltuk, a műtét során egyértelműen rosszindulatú daganatot távolítottunk el.

Az életmentő műtétet követően keresett meg a fiatalember családja: kétségbeesett szülei és áldott állapotban lévő menyasszonya. A nekem szegezett kérdés sommásan így hangzott: mit tegyenek? 

Mit tegyen ebben a helyzetben az orvos, aki pontosan tudja azt, hogy ( a nyolcvanas éveket írjuk!)

1. az áttétes heredaganat öt éves túlélése nem egészen 5 %

2. újabb gyermek nemzése az utókezelések nyomán a páciens életben maradása esetén is lehetetlen

3. nem létezhet olyan szituáció, amikor orvos egészséges nőnek javasolja az ép, egészséges magzat elvételét

Ön mit tanácsolt volna?      

Az orvosok Magyarországról való tömeges elvándorlása kapcsán jutott eszembe Dr. B.P., valamikor a Bajcsy-Zsilinszky Kórház Sebészeti Osztályát erősítő, később a S.O.T.E.-n egyetemi tanszéket nyert tudor, aki még “ájropúnós” (copyright: Horn Gyula) csatlakozásunk évét megelőzően, többoldalas disszertációban azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy a Magyarországra az utódállamokból “ellenőrizetlenül”, tehát mérték felett beáramló, az egészségügyben alkalmazott munkaerő rontja a Magyarországon kiképzett nővérek és orvosok elhelyezkedési- és munkalehetőségeit.

Lehet, hogy Dr. B.P. akkor (még) nem értesült arról, hogy hónapokon belül csatlakozni fogunk az Unióhoz…(!?)

Lehet, hogy Dr. B.P. ma sincs tisztában azzal, hogy – a ragyogóan képzett magyarországi munkaerőn túl - a magyar egészségügy az utóbbi húsz év alatt Kárpátaljáról, Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, Görögországból és Bulgáriából (!) a trianoni Magyaroszágra települt nővérek és orvosok segítségével működik?

Lehet, hogy Dr. B.P. ma, a második Orbány-kormány idején még mindig egyetemi tanszékvezető?

Rákosmente 4. számú választói körzetének egyéni képviselőjeként a százmillió forintokból frissen és ragyogóan felújított Polgármesteri Hivatal 303. szobájában minden hónap első hétfői napján, 14 órától tartom fogadóórámat.

Augusztus elsején délután fél három körül éppen a Rákosmenti Turul Szittya Íjászok vezetőjének kérését hallgattam, amikor a folyosóról éktelen robaj, csörömpölés, kiabálás, majd gyereksírás hangja ütötte meg fülemet. A hangok alapján bennem másodpercek alatt kialakult kép: gyermek esett át az üvegajtón,… ennek megfelelően a következő pillanatban felpattanva villámgyorsan a harmadik emeleti folyosón termettem, ahol – az azonnali életmentés vélt szüksége helyett - a következő látvány fogadott: féktelen, löttyedt indulatában egy, az ügyintézéssel elégedetlen állampolgár a gyámhatóságiakra oly erővel csapta rá a frissen, nagyjából kétszázezer forintért nemrég, halványzöld opál-üveggel felszerelt fakeretes ajtót, hogy az a tehetetlenségi erőnek és az ártó szándéknak engedelmeskedve dirib-darabra tört. Tettét követően az említett ”valaki” majomszerű fürgeséggel bírta a harmadik emeleti helyszínt elhagyni. “- Fogják el a randalírozót!” – rikoltottam a folyosón, de a Hivatalt hivatalból és nem kevés pénzért őrző “biztonságiak” felszólításomnak ott és akkor valami miatt nem voltak képesek eleget tenni. (Teljesen visszafogott és ártatlan kérdésem: kiknek, miért és hány forintot fizetünk többek között EZÉRT az “őrzésért”, havonta?). A randalírozó elinalt. Fogadóórám a továbbiakban rendben zajlott.

Július végén felmentették tisztségéből a XVII. kerületi Kapitányság élére alig 10 hónapja kinevezett dr. Kohári Péter rendőr alezredest. Helyére Budapest Rendőrfőkapitánya (nota bene: dr. Tóth Tamás, aki anno szintén a XVII. kerületi Kapitányság vezetője volt) augusztus 1.-én dr. Csányi Csaba rendőr őrnagyot nevezte ki, ezzel Rákosmente rendőrségi vezetőinek száma - csak azóta, hogy jómagam XVII. kerületi önkormányzati képviselő vagyok – elérte a féltucatot.

A változatosság gyönyörködtet? Kit…?

Vagy: a Rendőrfőkapitányságnál is olvassák honlapomat? TE JÓ ÉG !!

Amióta jelen blogsorozatom egyik vezérmotívumává vált az egészségügyi kormányzatnak és a telekommunikációnak az elvándorolni készülő orvosok ”honvágya ellen” ható ténykedése, sorban jut eszembe az a néhány eset, amikor a magyar beteg szerény személyem ellen hivatalos panasszal élt, egészen pontosan: orvosi feladatom ellátását, a gyógyítást feljelentéssel “díjazta”.

A legfrissebb egy múlt heti eset: ecseri (tehát kórházam, a Bajcsy Kórház ellátási kötelezettségén kívül eső, kvázi “szívességből” fogadott, kivizsgált és kezelt) beteget vesekövétől testen kívül gerjesztett lökéshullám-kezeléssel óhajtottam megszabadítani. A kivizsgálás, a kőzúzás annak rendje és módja szerint megtörtént, következett a kőtörmeléktől való – nem kevés görccsel, de kellő gyógyszeres kezeléssel uralható fájdalmakkal járó - megszabadulás. A “nem kevés” vesegörcsöt a páciens – meg a területileg illetékes körzeti ügyelet – hősiesen, a beteg 21 éves lánya kevesebb toleranciával abszolválta; a lány tollából a Bajcsy Kórház Főigazgatójának címzett feljelentő levél született, melynek tartalmáról a Főigazgató főnökömön keresztül tájékoztatott.

Ilyen és hasonló esetekben tanácsos, ha a gyakorló orvos – életkorától és szakmai tapasztalatától függetlenül – elfogultságra való hivatkozással a beteg további kezelését elhárítja és – lehetőség szerint – szakmai felettesére bízza. Főnököm – hál’ Istennek – a helyzetet villámgyorsan átlátta és biztosított a beteg további ellátásáról.

Sorozatomban ennél lényegesen bonyolultabb esetismertetések következnek, de jelen, egyszerűnek tűnő – szintúgy honvágy ellen ható – ügy is számos kérdést vet fel – olvasóimtól várom e kérdéseket. 

Amint pontot tettem az utolsó mondatra, majd közreadtam és utólag elolvastam tegnapi bejegyzésemet jöttem rá, hogy kimaradt a honvágy elleni slusszpoén: felejthetetlen ex-miniszterelnökünk, Gyurcsány Ferenc már klasszikussá vált mondása: “…ha nem tetszik, el lehet menni !”…

A mondattal Gy.F., a Szemlőhegy géniusza - akinél ártalmasabb politikus az újkori magyar történelemben talán csak egy, G.Á. valamikori köztársasági elnök lehetett - ”nem adott mást, csak mi lényege”. A felszólítás óta eltelt – az egészségügy bérrendezése szempontjából frusztrán – évek során 4000 (!) orvos hagyta el – ideiglenesen, vagy végleg – Magyarországot és a nővérekről, ápolókról, szakassszisztensekről még nem is beszéltünk! Csak a kormányváltás óta eltelt évben külföldi munkavállalás céljából 1110 orvos kért okleveleiről hatósági igazolást. Lehet a “jobboldali” sajtóban (is) Szalay-féle orvosellenes, vitriolos glosszákat megjelentetni, de ettől még a tény az tény marad: egy magyar kórházi főorvos fizetése tudománydoktori fokozattal nettó 500 euró, míg Ausztriában egy panzió mosogatónője minimum 950 eurót keres… és 2004. december 5. óta a magasan kvalifikált erdélyi magyar egészségügyi munkaerőre sem számíthatunk. Az elvándorlásért pedig, kedves Szalay újságíró, nem az egyénnek kell szégyenkeznie, hanem az adott ország politikai elitjének, amiért nem tudja saját népét, nemzetét az országban tartani!

Jómagam – nyilván – röghöz kötöttként, nyugdíj előtt néhány évvel nem fogok kivándorolni; amikor megtehettem volna (Apám, lakás és munkahely várt Nyugatnémetországban), úgy döntöttem, hogy hivatásom erdélyi magyarként magyar embereket gyógyítani – ha Ceausescu miatt Erdélyben nem lehet, akkor Magyarországon … (de Erdélyben, talán, már újra lehetne… elkerülendő az ilyen és ehhez hasonló mondatokat: “Lehet, hogy az éjszakai ápolónőre húsz-huszonöt beteg jut, köztük talán haldoklás előtti állapotban, de apró kis odafigyeléssel minőségileg lehetne megjavítani az állapotukat… például fölírni, melyik betegnek milyen gyógyszer jár és nem cipőfűzőárusként kínálni a portékát, válasszon a beteg kedve szerint.” /Szalay Károly, Magyar Demokrata, 2011. március 16./)

A “magyar” – és nem magyar – szocialisták Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (l. még: Sztálin) óta – a szó szoros értelmében – hadilábon állnak az egészségüggyel. Nem elég az, hogy a XVII. kerületi MSzP soha - még fénykorában - sem tudott kiállítani egyetlen egy bánatos egészségügyi végzettségű képviselőt, a halódó magyar egészségügyi ellátás újraélesztéséhez országosan sem voltak kézzelfogható megoldási javaslataik. Voltak viszont - ú.n. szabaddemokrata tettestársaiknak is – az egészségügyben dolgozókat is felpaprikázó, tenyérbemászó nyilatkozataik (v.ö.: “Nem kérdezzük a békák véleményét, amikor lecsapoljuk a tavat”, copyright dr. Kóka J., orvos), egyik miniszterük pedig - négy éve sincs -  arra érzett indíttatást, hogy az orvosi hálapénz kapcsán ekként példálózzon: “…az utcaseprő, meg a tűzoltó sem kap hálapénzt, amikor seper, vagy a tüzet oltja…” (Az persze a véleményformálót hidegen hagyja, hogy hány évig kell tanulni, szenvedni, magolni meg éjszakázni, amíg az emberfia utcát tud seperni, tüzet tud oltani, vagy – ugyanannyi pénzért, mint a tűzoltó, vagy kevesebbért, mint az utcaseprő - képesnek mutatkozik egy epilepsziás roham kezelésére, egy vesekövet, egy petefészekdaganatot, vagy egy csípőízületet szövődménymentesen megoperálni…)

Ezért tartom mellbevágónak, amikor kiderül, hogy “menő” jobboldali publicisták sem pontosan – vagy egyáltalán nem – értik, hogy itt és most, a magyar egészségügyben miről is van szó? Nyilván , ha az ú.n. jobboldali újságíróknak annak idején sikerült volna mellőzni a csőlátást és lett volna idejük megjelenni (2000 és 2005 között !!) sajtótájékoztatóinkon (lásd: archívum) most nem írnának le olyan megfontoltnak nehezen nevezhető mondatokat, mint amilyenekre kiváló Szalay Károly vetemedett az egyik “jobboldali” hetilap hasábjain: “…a friss diplomás rezisztensek (sic !) külföldre szegődnek, mert ‘kevés a fizetésük itthon’, nincsenek megbecsülve. Miért? Mit gondolnak? Ki van ma megfizetve Magyarországon? Jól néznénk ki, ha mindenki kipucolna csak azért, mert keveset keres. (…) Ugyanolyan disznóság, amit a tanárokkal, a gyári munkásokkal vagy a birkatenyésztőkkel cselekednek. Elfelejtik a külföldre pucoló orvosocskák, hogy kinek a pénzéből diplomáztak?”

Az írás – melynek minden egyes felvetésére most és korábbi bejegyzéseimben megadtam már a választ - útmutatás fiatal és kevésbé fiatal magyar orvosoknak, honvágy ellen.