Világért sem feltételezném, hogy bármely politikai oldalhoz köthető napilap(ok) szerkesztői honlapomat olvasnák, mégis, a tegnapi – tehát február 28.-án közzétett – bejegyzésem után néhány órával a kormányellenességgel aligha vádolható Magyar Hírlap első oldalán “Európa hátsó udvarában járunk a megalázóan alacsony fizetésekkel” címmel, fent említett írásom mondanivalójához erőteljesen hasonlítható publicisztika látott napvilágot. A szerkesztőségi cikk lényege egy statisztika, melyből az derül ki, hogy Európa “fejlettebb országaiban” nagyságrendekkel (Luxemburgban: hatszor) nagyobb a minimálbér, mint Magyarországon, ahol az a 300 eurót sem éri el. Ennél csak a volt Szovjetunió balti államaiban, Romániában és Bulgáriában kevesebb, viszont az eurómilliárdokkal segített, évek óta az államcsőd közelében lavírozó Görögországban kereken háromszor annyit (!) keresnek a minimálbérből élők, mint Hazánkban.

Az egészségügyben a helyzet ennél lényegesen súlyosabb. Azon túl, hogy a kezdő magyar kórházi orvos fizetése a hivatalos magyarországi létminimummal (!!) egyenértékű, tudni kell, hogy ugyanez Németországban a magyar orvosénak kilencszerese, Franciaországban és Olaszországban tízszerese, Dániában tizenegyszerese, Belgiumban tizenkétszerese, Hollandiában tizenháromszorosa! Nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy a francia beteg élete tízszer, a dán orvosé meg tizenegyszer annyit ér, mint a magyar beteg és magyar orvos élete… és – mielőtt bármely nemzeti liberális széplélek utóbbi mondat okán felkapná fejét – elmondanám, hogy nem én vagyok demagóg, hanem azon döntéshozók, akik a hippokratészi esküre meg a paraszolvenciára mutogatván most is, tegnap is és ma is hárítják a felelősséget.

Szócska államtitkár eufemizmusait és a Fidesz-frakcióvezető virágnyelvét kölcsönözvén hadd fogalmazzak magam is ekként: az egészségügyben regnáló tarthatatlan, nemzetgazdasági hatásai folytán kifejezetten káros bérképzés korrigálásának halogatása mindnyájunk érdekében azonnali hatállyal felfüggesztendő.

Érthetőbben: az utolsó utáni órában vagyunk; saját maga sokadik újraélesztésére a magyar egészségügy – és a magyar társadalom – már képtelen. Ma még – valószínűleg utoljára – kétharmados többségünk van. Abban a reményben, hogy még nem késő, MOST kell tehát cselekedni. A halogatás: bűn.

Katona-Szilágyi tollából a mai Magyar Nemzet 2. oldalán egészen érdekes tudósítás olvasható. Íme az írás vastagbetűs, felvezető szövege:

“A Fidesz-frakció tegnapi ülésén támogatta Szócska Miklós egészségügyi államtitkár fejlesztési terveit. Ennek alapján az egészségügyben véget vetnek a privatizációnak, felülvizsgálják a magánosítás eddigi lépéseit, a fejlesztési forrásokkal erősítik az állami szerepvállalást, és a bérrendezést sem halogatják tovább.”

Fenti összetett mondatok végére érvén hajszál híján szövegértelmezési képességembe vetett hitem hagyott cserben, ezért újra meg újra elolvasni kényszerültem a “felvezetőt”. Esendőségembe már-már belenyugodván az újságcikk következő passzusánál, Lázár János Fidesz-frakcióvezető idevágó gondolatait követően ért az igazi sokk:

“- Az idén nem lehet tovább halogatni az orvosok, a rezidensek, az ápolók és a szakszemélyzet bérviszonyainak rendezését – utalt az államtitkári beszámolóra a frakcióvezető.”

Tehát: amit fent olvashatunk, egészen pontosan arról szól, hogy – bár a Minisztérium és az Államtitkár is pontosan tudta, hogy az arcpirító, megalázóan alacsony bérek miatt évente 1100 egészségügyi dolgozó hagyja el Magyarországot, az ez ellen bevethető egyetlen lehetséges eszközt, a bérrendezést halogatták – nyilván, abban a reményben, hogy majd csak történik valami és/vagy “működésbe lép” a hyppokratesi eskü…úgy, hogy közben az állami jövedelem és a paraszolvencia csapjait előre megfontolt szándékkal módszeresen elzárni igyekeztek. És most, hogy már mintegy 4000 dolgozó hiányzik a rendszerből, “nem halogatják tovább” a bérrendezést?… ugyan már, kedves Szócska Miklós, ugyan már, kedves Fidesz-frakcióvezető! Méltóztassanak elolvasni azt, amit e témában nemzetét féltőn óvó gyakorló orvosként – honlapomon tetten érhetően – tizedik éve szajkózok.

Az újságcikk azon kitétele, miszerint a kormány felül kívánja vizsgálni “a magánosítás eddigi lépéseit”,  reménykeltő – a XVII. kerületben különösen.

Következzék végül az írás utolsó előtti bekezdése:

“…tiltakozó akcióra készülnek a háziorvosok, miután Szócska bérrendezési javaslata csak a kórházakban és szakrendelőkben foglalkoztatott szakdolgozókra és orvosokra vonatkozik.”

10 éve, egy újságcikkben óvatosan utaltam az Antall-kormány által megvalósított egészségügyi reform nyomán a privatizációt sikerrel abszolvált háziorvosok, illetve a létminimumért kétnaponta éjszakázó rezidensek és a kórházi szakorvosok jövedelmi viszonyai között kialakult drámai különbségre. Tekintve, hogy akkori írásom – ma is aktuális – mondanivalója miatt fegyelmi eljárás terhe mellett a XVII. kerületi (házi)orvosi kamara vezetése nyilvános bocsánatkérésre és penitenciára kötelezett, itt és most a Magyar Nemzet fent idézett mondatát nem kommentálom.

A Bajcsy-Zsilinszky Kórház ellátási területéhez tartozó osztály- és részlegvezető főorvosok minden év január hónapjának végén “éves beszámoló” címén kötelesek a Kórház vezetését munkájukról, az előző év tapasztalatairól tájékoztatni. E beszámolókban nyilván nem a statisztika a vezérlőelv – azt az illetékesek az erre a feladatra szakosodott “controlling”-részlegtől kimerítő pontossággal, napra készen bármikor megkaphatják – ennek megfelelően jómagam sem erre, hanem – kevés sikerrel – a visszatérő hiányosságokra ( alulfinanszírozottság, elavult eszközpark, túlzott adminisztráció stb.) hívom fel évről-évre a kórházvezetés figyelmét. (A “történethez” hozzátartozik, hogy a Bajcsy Kórház direktóriuma jó ideje a sebészet területéről származó, szakterületükön bizonyítottan kiváló képességű gyakorló orvosokból áll: Főigazgatónk nőgyógyász, Orvosigazgatónk – aki a XVII. kerületi Szakrendelő igazgatásáért is felel – hasi sebész, a Műtőblokk Igazgatója urológus főorvos). A rendelő működtetésére rendelkezésre álló pénz viszont egyre kevesebb; a tőlünk megszokott és elvárható színvonalat egyre nehezebben tudjuk biztosítani. Üdítő kivétel, hogy 2011. január 3.-tól mindkét, a Bajcsy Kórház ellátási területéhez tartozó (X. és XVII. kerületi) szakrendelőben bevezetett előjegyzési rendszer a betegek kényelméhez és komfort – érzéséhez minden kétséget kizáróan hozzájárult. E megállapításommal pl. az a Szárny, vagy Vízhordó utcai 67 (57 vagy 77?) éves hölgy, aki anno mondjuk, a péntek délelőtti rendelésre háromnegyed egykor, bevásárló utánfutóval csattogott be a Szakrendelő Urológiájára, “…nézze már meg a vizeletemet, kedves, mert hetek óta fáj a derekam” szöveg kíséretében, feltehetőleg nem ért egyet, mint ahogy az a jelenség is megszűnőben, miszerint másfél éve észlelt merevedési zavarral, hirtelen felindulásból, háziorvos által meg- és kivizsgálatlanul érkezik beteg. ( Az megint más kérdés, hogy – korábban idéztem – Szócska Államtitkár úr szerint /is/ a jelen finanszírozási rendszerben a háziorvos nem érdekelt abban, hogy korrekt módon kivizsgált beteget küldjön járóbeteg-szakellátásra.) Előjegyzési rendszerünk – a borúlátó jóslatok ellenére – kellő hatékonysággal működik, nálunk ultrahang-vizsgálatra és az urológiára jelenleg két héten belüli a várakozás úgy, hogy sürgősséget – természetesen – soron kívül ellátunk. Néhány magyar beteg ugyan mérhetetlenül fel van dúlva, amint (mondjuk holnap, február 27.-én délben) kiderül számára, hogy áttekintő hasi ultrahangra példának okáért március 8.-i dátummal tudom küldeni, de e tekintetben – is – messze jobbak vagyunk, mint annak az Uniónak legtöbb állama, mely Unióhoz közel nyolc éve eszement módon igyekeztünk csatlakozni: friss adatokkal ugyan nem rendelkezem, de néhány éve az itáliai állami egészségügyben ultrahang-vizsgálatra négy, Dániában vesekőzúzásra hat, Angliában a “sima” (nem daganatos) prosztata-műtétre nyolc hónapot ( még egyszer: nem hetet, hónapot!) kellett várni… Ami az előjegyzési rendszerrel kapcsolatos  ”borúlátó jóslatokat” illeti, utalnék egy, közel másfél éve valamelyik kereskedelmi rádióadón egy magasan kvalifikált egészségügyi menedzser szájából elhangzott véleményre, mely szerint – a művelt világ többi államával ellentétben – a magyarok habitusa okán Hazánkban a járóbetegek szakellátását képtelenség előjegyzés alapján megoldani. Az állítást 2011. évi beszámolómban, valamint itt és most cáfolom. A Bajcsy Kórház diszpécser-központjának (“call-center”) telefonszáma változatlanul: +361/4329606, -07, -08.

Hónapok óta nem jelentkeztem fenti címet viselő sorozatom újabb darabjával. Nem jelentkeztem első sorban annak okán, hogy a ( nem Szovjet, hanem globális) Birodalom megtámadta Magyarországot, ergo az egészségügy problémáit ideig-óráig nem óhajtottam feszegetni. “Hallgatásom falát” ezúttal Dr. Bene Éva reumatológus főorvosnak a Magyar Nemzetben néhány napja megjelent, “Félidős mérleg az egészségügy területén” címet viselő cikke törte át. ( Kandidátus asszony volt az, aki 1995-96-ban többedmagával kidolgozta a Magyar Igazság és Élet Pártjának párját ritkítóan gazdag egészségügyi programját – jómagam annak véleményezője, majd a 2002-es országgyűlési választásokat megelőző kampányban szóvivője voltam.) Publicisztikájával Dr. Bene Éva az “európaiuniós” vagdalkozás csatamezejéről zökkentett vissza a kőkemény rögvalóságba, a magyar egészségügy tarthatatlan helyzetébe. Főorvos asszony írásából első sorban a minket, rákosmentieket is érintő passzusokat emelem ki:

“A kormány 2010 novemberében Semmelweis-terv néven hozta nyilvánosságra egészségpolitikai programját.(…) Azóta is a koncepció hiányát és bizonytalanságot tapasztalunk, ismét csak a struktúráról és néhány részletkérdésről van szó, de az ágazat sorsát meghatározó lényegről: a tarthatatlan finanszírozásról, az állami és vállalkozói egészségügy ártalmas keveredéséről (lásd Rákosmentén: H.T. Medical Center – megj. tőlem), a szakemberhiány és az etikai helyzet megoldásáról nincs. Közben a magyar egészségügy szekere tovább gurul a lejtőn lefelé. Az egészségügy helyzete az előző két esztendő alatt nem javult, a betegellátásban káosz uralkodik, beteg és ellátó egyaránt boldogtalan, és aki tud, menekül. (…) Az utóbbi években felgyorsult az orvosok és a szakdolgozók elvándorlása (…) ami az alacsony bérezésre, a gyógyítómunka ellehetetlenülésére, az adminisztráció túlburjánzására és a rossz munkakörülményekre vezethető vissza. Az orvosok elvándorlását csak a munka társadalmi értékével arányos bérezéssel és a hivatásuk gyakorlását elősegítő munkakörülményekkel lehet megakadályozni. (…) Az érdemi változások megvalósításához (…) nem elegendő, hogy ‘új szemléletre van szükség’ és ‘új alapokra kívánjuk helyezni az intézményrendszert’ – közben prédaországként tovább vergődünk a félpiaci rendszer átláthatatlan, zavaros viszonyai között. Megfontolandó a betegellátásban gyakorlott szakemberek bevonása az egészségügy átalakításába.

A kormány eddigi legfontosabb döntéseit az ország többsége egyetértéssel és megértéssel fogadta és a békemenet – történelmünk legnagyobb demonstrációja – tanúsítja, hogy a miniszterelnök változatlanul élvezi a választók többségének a bizalmát. De ne felejtsük el, hogy azt a pénzt, amit a Fidesz-kormány megspórolt, már a Medgyessy-kormány osztotta ki az egészségügyben.”

Eddig Dr. Bene Éva írásának legfontosabb megállapításai, melyek erőteljesen “rímelnek” mindarra, amit a magyar és a helyi egészségügyet érintő kérdésekben honlapomon mind ezidáig közzétettem. Hangsúlyozom, hogy amennyiben egy 85 ezres kerületben, vagy egy 10 milliós országban egynél több kormánypárti (!) orvos ugyanazt mondja, akkor arra annak ellenére szükséges odafigyelni, ha az a kerület vezetésének vagy a kormánynak valami miatt esetleg nem tetszenék.

Bíró Zoltán irodalomtörténész a február 20.-i Magyar Hírlap 7. oldalán, “Tűnődés temetés után” című írásában a csurkai politikai életműre azt mintegy aktualizálván emlékezik. Arra a kommentárra, melyet valamikori betegem ( ma már – remélem, szorgos – olvasóm ), Barabás Géza tett közzé a minap honlapomon, ennél ragyogóbb választ jómagam nem tudtam volna írni. Íme, Bíró Zoltán nagyszerű írásának néhány figyelemre méltó részlete:

“Szombaton eltemettük Csurka Istvánt. Amint álltunk a koporsó mellett, nem tudtam szabadulni a gondolattól: Ő a ravatalon, Gyurcsány az Országházban. ‘Apák és fiúk’ /megj: Cs.I. 22 évvel ezelőtt – emlékezetem szerint a Kossuth Rádióban – elhangzott korszakos írásának címe/… Az apák internálták Csurkát, a fiúk évtizedekkel később fasisztának bélyegezték. A bolsevik apák nyugodt, békés öregkort értek a kapitalizmusban, a fiúk és a lányok meggazdagodtak, karriert csináltak és világszerte hirdetik, hogy itt tombol a rasszizmus, üldözik a kisebbségeket. A rendszerváltó író a ravatalon, a régi rendszer átmentett gyermekei Brüsszelben és Strasbourgban, s írják a feljelentéseket Magyarország ellen, mint európai parlamenti képviselők. Huszonkét éven át egy abszurd dráma részesei voltunk és vagyunk (…) és ez az abszurd nem érhet véget, mert elmaradt a számonkérés, a bűnösök büntetése, elmaradt az igazságszolgáltatás. (…) Hogy történhetett az a gyomorfordító furcsaság, hogy változott a rendszer, de nem változott a hatalom? Hogyan bújtak elő annak idején az ország új vezetői hirtelen, szinte az ismeretlenségből, hogy aztán az ország felszámolóbiztosai legyenek? Milyen háttérhatalom választotta ki és tartotta kézben őket? Hogy történhetett meg, hogy a régi nómenklatúra emberei úgy sétáltak egyik rendszerből a másikba, mint kaszinóból kaszinóba? Hol van még egy ország Európában, ahol az államkincstárból magánvagyont bűvölő korábbi ifjúkommunista az ország miniszterelnöke lehet, mert bűncselekménye néhány év alatt elévül? És miféle hatalom teszi lehetővé – vagy miféle tehetetlenség -, hogy akik éveken át száz- és ezermilliárdokkal rövidítették meg az országot, most is szabadon szervezkedhetnek a kétharmados kormány, vagyis a népakarat ellen? Tizenkilencben Kun Béláék még a gyűjtőfogházból szervezhették a puccsot, utódaik ma ezt a parlamentekben tehetik, a hazaiban és még inkább az európaiban. (…) Köztünk járnak, oktatnak, szónokolnak és szervezkednek a vétkesek és a cinkosok. Hol marad hát még mindig a felelősségre vonás az ország szervezett kifosztásáért, a nemzet megcsúfolásáért, a hazaárulásért? Kit vontak felelősségre eddig a kétségbeesett, az önpusztító életekért, emberek öngyilkosságba kergetéséért, a magyarság pusztításáért? Tudjuk, nagy erők nagy érdekekkel homályosítják itt az elmét és tartják gúzsba kötve az igazságtevő akaratot. De mégis! Micsoda össznemzeti bénultság ez, és meddig terjedhet a tehetetlenség? (…) Az ártók tehát az Európai Parlamentben, Demszky talán a horvátországi tengerparton, Bajnai az amerikai egyetemen, Gyurcsány az Országházban.

Csurka pedig a ravatalon.”

Türelmetlenül várom a Bíró Zoltán által feltett kérdésekre érkező válaszokat.

A testületi ülés sarokköve Budapest XVII. kerületének 2012. évi költségvetése volt. Az előterjesztés bevezetőjében Riz Levente polgármester, országgyűlési képviselő utalt az európai és magyarországi gazdasági restrikciókra, majd ecsetelte – igen szigorú – költségvetésünk főbb mutatóit.

Az ellenzéki képviselők javára írandó, hogy – tisztában lévén mindazzal, ami utóbbi hónapokban az európai- és világgazdaságot alapjaiban megrengette – ezúttal nem tartották célravezetőnek költségvetésünket “szőnyegbombázással” támadni. Ezzel szemben szocialista Ruthner György a köz véleményét egy erőteljesen kontraproduktív gondolattal ajándékozta meg: jelesül azzal, hogy az egyéni választókerületi képviselők céltartaléka (értsd: fejlesztésre, a közfeladatok és közintézmények ellátásának segítésére törvényileg meghatározott pénzösszeg ) “felhasználásának szellemisége megváltozott”, ezért indítványozza az egyéni képviselői keret megszüntetését (?!).

Ruthner képviselő úr felszólalását követően alábbi – szó szerint néhány napon belül, a képviselő-testületi irodán tetten érhető – gondolatokat fogalmaztam meg:

Polgármester úrnak e napirendi pont tárgyalását felvezető szavaihoz csatlakozván szeretném hangsúlyozni, hogy költségvetésünk egy párját ritkítóan súlyos európai- és világgazdasági környezetben született. Azt ma már érezzük, hogy előbb az “amerikai származású” hitelminősítők, majd az Európai Unió és az Európa Parlament és hivatalai milyen súlyú támadást intéztek Hazánk ellen, azt is tudomásul vettük, hogy az ú.n. “kohéziós támogatás” jelentős megvonását is kilátásba helyezték – hogy miért, azt pontosan tudjuk, de “politikailag” nem lenne “korrekt” mindezek okaira rávilágítani. Belátható viszont, hogy e folyamatokhoz képest Rákosmente költségvetése “provinciális” – a ránk nehezedő nyomás viszont globális… EZÉRT kérem ellenzéki képviselő urakat, hogy felszólalásaikkal, elvárásaik hangoztatásakor maradjanak a realitások talaján. Ami pedig Ruthner szocialista képviselő úrnak az egyéni képviselői keretek nem megfelelő hasznosítására utaló felszólalását illeti, hadd álljon itt egy felsorolás, mely Rákosmente 4. sz. e. választói körzetének céltartalékának felhasználását hivatott tükrözni… /a tételsor honlapom 2012. január 10.-i beírásában olvasható/.

Ekként zárult (volna) idei költségvetési vitánkhoz való hozzászólásom… de amint fentieket ecseteltem, jutott eszembe – és tettem szóvá -, hogy Polgármester úr – azzal, hogy megválasztása óta a mindenkori polgármester számára évente járó, korábban a Képviselő-testület által rendre megszavazott jutalmat nem veszi fel – közel 20 millió forint közpénzt juttatott a XVII. kerületben élők javára.

Február 19.-én, vasárnap este a nagyszerű, hétvégi, rákosmenti kulturális eseményekről szóló bejegyzést igyekeztem közzétenni honlapomon. Az írás megszületett, az utasítást, miszerint az tétessék közzé, kiadtam, a “bejegyzés megtekintésére” rákattintottam, nézem a honlapomat és a – több, mint két óra munkáját hordozó – beírás sehol, egészen pontosan: szőrén-szálán eltűnt a rákoskerti Wass Albert napi Jókai Anna-beszéd és kultúrműsor, a Rákoskertért díj átadásáról szóló beszámoló, a Gózon Gyula Kamaraszínház Tamási Áron-bemutatójának és a Bartók Zeneház Petrovics Emil-gyűjteményéhez kapcsolódó ragyogó műsor méltatása egyaránt… Magamfajta botcsinálta alanyi blogger ilyenkor minimum kardjába dől… vagy – fel- és beismervén korlátait – honlapja húszéves mentorához fordul, aki – vérlázító módon – maradéktalanul tisztában van a widget, link, trackback, akismet, spam szavak jelentésével és jobb, valamint bal oldali mutatóujjának néhány követhetetlen mozdulatával pár perc alatt “megreparálja” szerkeszthetetlenné vált honlapomat, majd egészen természetes hangon közli a csodát:

“- Telepítettem egy új böngészőt”.

Rákosmentieknek jelentem tehát: újra együtt!

Csillapíthatatlan kényszert érzek Önökkel megosztani fenti ragyogó fotót, mely “Békemenet a Bajnai-kormányért” felirattal néhány perce landolt postafiókomban…

Tanult mesterségem gyakorlásának kötelezettsége okán a hajléktalanok, a rászorulók számára szervezett 2012.február 10.-i melegétel-osztásnak csak az előkészületi fázisaiban tudtam részt venni. Jó hírem az, hogy Szabó Tiborné, KDNP-s önkormányzati frakciótársam vezényletével az akciót ugyanott, a Polgármesteri Hivatal előtti parkolóban február 17.-én délután megismételjük. Szeretettel várunk mindenkit, aki e zord időben egy tál gulyásra, egy forró teára vágyik.

Február 4.-én elhunyt Csurka István drámaíró, a múlt század végi magyarországi politikai rendszerváltás meghatározó egyénisége. Élete és halála kapcsán néhány percben megfogalmazható gondolataimról - úgy is, mint a Magyar Igazság és Élet Pártjának XVII. kerületi 2002. és 2006. évi országgyűlési képviselőjelöltjét, majd önkormányzati képviselőjét – a www.tizenhetedik.hu kérdezett (l. ott).