A Magyar Nemzet “Nem mindenben jobb a magánegészségügy” címmel 2013. július 15.-én, az újság 5. oldalán terjedelmes írást közöl. A cikk a Telki Kórház bezárása kapcsán íródott és számos, A magyar beteg címet viselő sorozatomban felvetett kérdést is érint.

A szerző megállapítja, hogy fenti magánkórház forgalma “az állami ellátórendszerben tapasztalható várakozási idők növekedése és a közfinanszírozott ellátási színvonal romlása miatt” egyre növekedett, ám “ rövid időszakoktól eltekintve veszteségesen működött”. Az persze egy másik – és okvetetlenkedő alanyi blogíró által feltett félszeg – kérdés, hogy amennyiben fenti állítás igaz, az intézmény miként bírt több, mint 15 éven keresztül prosperálni? Mindvégig veszteségesen?

A cikk írója egy bekezdéssel alább azt is – helyesen – tudomásunkra hozza, hogy “a hazai finanszírozási modell több sebből vérzik”... e megállapítással kapcsolatban – mielőtt az egészségügyi spanyolviasz feltalálásának magyar modell szerinti katartikus élményével próbálnánk azonosulni – kellő szerénységgel szeretném felhívni az e témában érdeklődést mutató publicistákat, hogy igen csekély számban voltak jelen akkor, amikor e kérdéskört nemzetközi sajtótájékoztatón 2004. januárjában – tehát nem egészen 10, azaz tíz évvel ezelőtt! – , a Városházán, az egyik parlamenti párt egészségpolitikusaként volt alkalmam felvezetni. Az ott elmondott – ma már elfogadott – gondolatok a jobb-, valamint baloldali újságírás kiválóan tisztelt képviselői számára akkor még valami miatt nem hordoztak releváns információt.

A Szalai Laura által jegyzett publicisztikai remekben elmerülve a Magyar Kórházszövetség elnökétől azt is megtudjuk, hogy “a magánszolgáltatókat az egynapos sebészeti és a különböző plasztikai beavatkozások miatt keresik fel, ezenkívül virágzik a magán-járóbetegellátás is, mivel itt a betegnek nem kell hosszú várakozási idővel számolnia és az orvosok jóval több időt tudnak a páciensre fordítani. A magánintézményekben inkább a kevésbé kockázatos beavatkozásokat végzik, tehát a komolyabb műtétek és kezelések még mindig az állami intézményekben történnek.”

A cikk szerzője – és a Magyar Kórházszövetség elnöke egyaránt – elmulasztja azt a “mellékes” információt a nagyérdeművel megosztani, hogy a kacsalábon forgó magánkórházak “sürgősséget” és/vagy életveszélyes eseteket általában és jellemzően nem látnak el (a Rákoskeresztúr központjában 1998 óta OEP-finanszírozással működő intézmény sem) - azt az “állami szektorra hagyják”.

Igen, ily módon könnyen karban tartható, költséghatékony, finanszírozható és “jobb” (lehet) “a magánegészségügy”…