“…fennakadások lehetnek az ügyeleti rendszerben”…véli Éger István, a MOK elnöke és véljük mindahányan, érintett, gyakorló orvosok annak nyomán, hogy f. év júliusával kezdődően rendelet szabályozza az alap- és kórházi ellátásban dolgozó rezidensek (szakvizsga előtt álló fiatal orvosok) ügyeleti tevékenységét. Az intézkedést, miszerint minden egyes rezidenst minden ügyeletben szakorvos “mentor” kísér – bár elvileg megalapozott – hatástanulmány nem előzte meg, gyakorlatilag pedig kivitelezhetetlen. Erre nem a döntéshozóknak, hanem a fenntartóknak kell nagyon rövid és nagyon keserves munkával járó heteken belül megoldást találniuk.

Fentiek kapcsán jut eszembe az, amikor életemben először, zsebemben 6 hetes diplomával, idős szakorvos, “mentor” nélkül hagytak magamra a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai Osztályán ( háromnegyed millió fő volt az ellátási terület + a 2500 ágyas Megyei + 9 csatolt kórház, úgy, mint: Kazincbarcika, Ózd, Szikszó stb…) – de hisz’ első ügyeletemről már írtam, most a második, majd a harmadik következik, de ennyi év távlatából csak a tényekre emlékezem, a sorrendben már nem vagyok biztos.

Kb. harminc éve történt. A Kórház Sebészeti osztályára kora délután nagy sebességgel közlekedő szirénázó esetkocsi érkezik. A – sokkos állapotban lévő – fiatal férfi lengyel egyetemista, kvázi “vendégmunkásként” dolgozott egy felszíni fejtésnél (vagy útépítésnél?), amikor két méter magas, több tonnányi, támasz nélküli föld zúdult rá. A páciens csípőcsontja szenvedett darabos törést, kismedencei szervei sérültek súlyosan. Általános sebészeti és aneszteziológiai ellátás, sokktalanítás után elvégeztük a húgyhólyag – és húgycsősérülés okán szükségessé vált életmentő beavatkozásokat.

A sürgősségi ellátást követően a fiatalemberre hosszas és párját ritkítóan bonyolult húgycső-plasztikai műtétek sora várt, ezért a lábadozást követően – mely az elszenvedett sérülések okán oly hosszú volt, hogy a páciens lassan már nyelvünket is kezdte érteni – tájékoztattuk Őt, hogy szülővárosában, Krakkóban él és dolgozik a világ legragyogóbb húgycső-sebész urológus professzora, tehát – mivel utaztatása már minden további nélkül megoldható – célszerű lenne a további kezelést lakóhelyén abszolválni. Betegünk egy nap gondolkodási időt kért, mérlegelt, majd döntött: tekintve, hogy megmentettük életét, Ő méltányolja, hogy a húgycső-sebészetet tekintve milyen színvonalat képvisel a krakkói professzor, sorsát mégis kezünkbe helyezi, cselekedjünk tehát belátásunk szerint.

Nem csak tehetséges és határozott – de akkoriban még igen fiatal – osztályvezető főorvosunk, hanem addig Magyarországon még senki nem végzett a lengyel fiatalember ellátásához szükséges műtéti típust. A szakma szabályai szerint a plasztikai műtéttel a sürgősségi ellátást követően eleve hónapokig kellett várni (betegünk itt-tartózkodását a magyar Külügy és Belügy, valamint a Lengyel Nagykövetség “lepapírozta”, a fiatalember némi napidíjat is kapott). A várakozás ideje alatt néha a főnővérünknél, néha nálam, az orvosszállón töltött egy-egy délutánt, egyszer-kétszer elvittem ebédelni, meg “világot látni” Lillafüredre, Tapolcára…

Hosszas tanulás és előkészület előzte meg az utolsó, a nagy húgycső-rekonstrukciós műtétet. A műtét, melyben rajtunk, urológusokon kívül ortopéd sebész és baleseti sebész is közreműködött, közel hét órán át tartott. A páciens további egy hónapig feküdt még a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai osztályán, majd – hosszas, könnyektől sem mentes búcsúzkodást követően – panaszmentesen távozott Krakkóba.

Másfél hónap múlva érkezett a Titkárság címére egy angol nyelvű levél, melyben lengyel betegünk munkánkat még egyszer megköszönte, tájékoztatott arról, hogy – kérésünknek megfelelően – felkereste a világhírű krakkói urológus professzort, aki üzeni, hogy mindent rendben talált és gratulál…

Leírhatatlan elégtételt és büszkeséget éreztem, amikor a pár soros levelet elolvastam…