Amint itt és most, honlapomon, “soha vissza nem térő alkalom” gyanánt egyéni “orvostörténeti sorozatomat” öntöm formába, egyenként, iszonyú élesen ötlenek fel fiatal orvos koromban megélt megrázó eseteim.

1980-ban és 81.-ben, friss diplomával a zsebemben, a B.A.Z. Megyei Kórház Urológiai Osztályán, a véget nem érő ügyeleti órákban magamra hagyatottan igyekeztem helyt állni. (A történelmi hűség kedvéért megemlíteném, hogy szakterületül annak idején többek között éppen azért választottam az urológiát, mert ott ragyogóan lehet “egyedül” is dolgozni… az ezzel járó lelki terheléssel – fiatal lévén – nem számoltam.)

1981 tavaszát írtuk tehát, amikor a nőgyógyászat ügyeletes szakorvosa urológus konziliáriust kért egy néhány napja gyermekét császármetszés segítségével világra hozott, de azóta deréktáji fájdalmakra panaszkodó, folyamatosan lázas huszonhat éves anyukához. Jelen alanyi blogíró – akkor még igen fiatal “rezidens” – a páciens állapotát súlyosnak ítélvén azonnali (röntgen, labor, stb.) vizsgálatokat és az urológiai osztályra való áthelyezését javasolta.

Az előzmények feltárásakor derült ki, hogy a fiatalasszony alig két éve viselt már egy saját életét veszélyeztető, ezért megszakításra ítéltetett terhességet. Alkata, betegségei és immunológiai sajátosságai okán újabb gyermekáldástól a szülész-nőgyógyászok már akkor eltanácsolták. Sebaj, a fiatal nő a szakorvosi döntést el nem fogadván 1980-ban ismételten teherbe esett… a pár napja világra segített kisfiú ép, egészséges, köszöni szépen, jól van.

Bár fiatal anyukát azonnali hatállyal áthelyeztetem az Urológiára, kétoldali, a véráram útján terjedő vesegyulladása miatt a napi 24 órás intenzív kezelés és megfigyelés ellenére állapota folyamatosan romlik. A vizelet-kiválasztást és – elvezetést biztosítandó két napon belül előbb a jobb, majd a bal veséjét operáljuk, mintegy 72 óra múlva a beavatkozások ellenére veseműködése leáll, művesekezelésre kényszerülünk. Felkelni már napok óta nincs ereje, de a nagyszerű fiatalasszony tudata az utolsó pillanatokig kristálytiszta, határozott utasításokkal “rendezi” gyermeke tápszerrel való ellátását, kis családja életét.

Egy orvos életében a tehetetlenség érzése a legborzalmasabb: elfogadhatatlan és felülírhatatlan.

10 napos volt gyermeke, amikor a huszonéves anyukát elveszítettük. Tudta, hogy belehalhat, mégis vállalta az áldott állapotot, a szülést. Soha nem fogom elfelejteni.