A korábbi jegyzeteimben már ecsetelt járóbeteg szakellátás XIV. Országos Konferenciáján különleges, személyes élményben volt részem.

Már a Konferencia első munkanapjának első délelőtti kávészünetében felfigyeltem egy, a hasonló szakmai találkozók résztvevőitől figyelemre méltóan elütő küllemű, szép és feltűnően csinos ifjú hölgyre. Vele érkezett kolléganőitől sikerült megtudakolnom, hogy a hölgy neve Heléna és nem csak a külcsín, hanem a belbecs terén is maradandót alkot, ugyanis egyik kelet-magyarországi kisváros járóbeteg-szakrendelőjének igazgató főorvosa.

Tolakodni nem óhajtottam, de fenti, igen pozitív élménytől nem bírván szabadulni robogtam átnézni a Konferencia résztvevőinek névsorát. A névsort megtekintettem és – mi tagadás – földbe gyökerezett a lábam, ugyanis Heléna doktornő 1980-ban Miskolcon velem együtt pályakezdő, szíriai származású urológus kollégám családnevét viseli!

Megvilágosodtam: szépséges, négy kilós Helénát – a mai gyönyörű nőt – 1981-ben apukájával együtt szállítottuk a B.A.Z. Megyei Kórház szülészetéről az orvos-nővérszállóra és három évre rá, amikor jómagam “otthagytam a várost, ahol éltem”, már biztonságosan száguldozott a játszótéri csúszdán.

Heléna közben felnőtt, közgazdasági egyetemet végzett és orvosdoktor, két gyönyörű gyermek boldog anyukája, egy kelet-magyarországi szakorvosi rendelőintézet igazgató főorvosa és esze ágában sincs külföldre távozni…

…és ha ilyen igaz emberek maradnak meg nekünk, velünk, akkor minden ellenkező híresztelés, mindenféle minket ért vád, aknamunka és áskálódás ellenére hadd mondjam ki, hogy VAN REMÉNY!