…megnyitottuk a diákok nyári, ozorai alkotótáborában készült művekből összeállított kiállítást. A szervezés, a kivitelezés első sorban Vitárius Nikoletta kiváló pedagógiai érzékét és kitartását, a ragyogó rajzok, akvarellek, festmények, skiccek és grafikák a párjukat ritkítóan tehetséges laborczos fiúk-lányok munkáját dícsérik.  

Akik követték a magyar egészségüggyel kapcsolatos írásaimat, bizonyára emlékeznek – ha nem, újraolvashatják – a politikai paletta jobboldalán helyet foglaló legnevesebb újságírókkal folytatott egyoldalú vitáimra. (Az “egyoldalúság” abból adódott, hogy említett írásaimat – ma sem tudni, mi okból /?/ – nem közölték. ) Szerénységemet félretéve ma már egyértelmű, hogy megállapításaimban igencsak elvétve tévedtem. Ezért hat üdítőleg egy-egy, a döntéshozók ingerküszöbét el nem érő, de utólag szintén engem igazoló publicisztika, mint amilyen példának okáért néhány napja a Magyar Nemzet c. napilapban Seszták Ágnes tolla nyomán látott napvilágot. Csemegézzünk tehát az írásból /dőlt betűvel/ úgy, hogy közben – archívumomból - ismerjük a szerző hét évvel ezelőtti megállapításait és az azokra adott válaszaimat egyaránt.

“Magyarország állandó szemrehányásokat kap az aktuális ellenzéktől, hogy nem költ eleget a nemzeti össztermékből az egészségügyre…”

Nota bene: 2002-ben (amikor egy TV-vitában fentieket először el mertem mondani) jómagam is az “aktuális ellenzék” sorait erősítettem – a “különbség” annyi, hogy ma, 10 év távlatából, kormánypártiként, ugyanazt mondom… nem úgy, mint Seszták Ágnes.

“Komoly orvosi hagyományaink és iskoláink vannak kiváló orvosegyetemi képzésekkel. A média az ő óriási hatalmával viszont folyamatosan csak az elégedetlenséget generálja…”

Úgy-e, Nyájas Olvasó, mintha a minap ejtettem volna erről (is) szót… meg arról, amiről Seszták Ágnes nem, t.i. hogy a folyamat több évtizedes (l.: Csendes Csaba korábban említett 1982-es, súlyosan orvosellenes írását, melyet B.A.Z. Megye hivatalos pártállami napilapjában közölt és mellyel kapcsolatban – horribile dictu – kifogással éltem; Csendes Csaba többé nem foglalkozhatott az egészségüggyel, lett viszont 10 évre rá az egri Katolikus Rádió alapítója)…

“És itt jutottunk el a magyar egészségügy legfurcsább kinövéséhez, misztikus tabujához, a hálapénzhez. A választók sajnáltak 300 forintot egy vizitdíjért, de nem sajnálnak évente 73 milliárdot borítékban az orvosok zsebébe tenni.”

Azt, hogy e megállapítás mily mértékben bornírt nem óhajtanám elemezni, ugyanis arra saját írásának következő bekezdésében maga a szerző világít rá:

“Mindaddig, amíg az orvosok fizetése valóban kevesebb, mint a budapesti utcaseprőké, ugyanakkor élet és halál felől döntenek, s ezzel felelősségük minden más szakma felett áll, addig miről beszélünk?”

És akkor következzék a Seszták-cikknek két olyan passzusa, mellyel maradéktalanul egyet lehet érteni:

“A hivatástudattal zsarolni egy szakmát igencsak erkölcstelen (…), a hivatástudatra való hivatkozást az orvoselvándorlás és a rezidensek nyílt lázadása végképp megkérdőjelezte. A kormány (…) azt ígérte, hogy az ú.n. chipsadóból – amit 30 milliárd forintra becsülnek – /megj.: 40 milliárd Ft./ rendezi az orvosok és az ápolószemélyzet fizetését. Most megrökönyödve fogadtuk a hírt, hogy ez az összeg nem az egészségügyi bérekre fordítódik, hanem az egészségügy kiadásainak pótlására megy el. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. A kormány hitelességéből veszít, ha ilyesfajta szószegésekbe belemegy.”

“A közmédia jövőre többet kap a költségvetésből, mint a múlt évben. Miért? Bármekkora hatalom is a média, a milliós fizetések mögött nincs és nem is lehet akkora értékteremtés, sem felelősség, mint egy életmentő sebészeti beavatkozás mögött. Aki ezzel nem ért egyet, annak kevés fogalma van az orvosi munkáról.”

Bár 10 éve könyörgök a jobboldali sajtómunkásoknak, hogy tartsanak velem és próbálják “empatikusan” átlátni bajainkat és segíteni azok megoldásában, sajtótájékoztatóinkra általában nem jöttek el, ha pedig eljöttek, szavaink falra hányt borsónak bizonyultak. Annak viszont örvendek, hogy szerzőnknek végre “van fogalma az orvosi munkáról”. Seszták Ágnes és társai enyhén szólva megkésve döbbentek rá, hogy igen nagy felelősséggel bírnak abban, hogy a magyar egészségügy – mint korábban fogalmaztam – képes lesz ráborulni a 68%-os parlamenti többségre. Legutóbb – alig hat hete - személyesen Szócska Miklósnak szóltam erről. Államtitkár úr megsértődött.

Az ötvenhatos hősökre és áldozatokra emlékezve a Kegyeleti Emlékparkban koszorúztunk.

Magyarországon először sikerült megvalósítanunk egy önkormányzati tulajdonban lévő intézményben - a Kaszálón, a Gólyafészek bölcsődében - az idült légúti betegségben szenvedő kisgyermekek kezelésére szolgáló SÓBARLANGot.

Ragyogó új FŐTÉRünkön október 20.-án internetes kávézót avattunk. Kovácsovics Fruzsina szépséges dallal üdvözölte az átadást, a dal a www.tizenhetedik.hu portálon látható-hallható. 

Megtaláltam és honlapom “Archívum”-ában elhelyeztük az “eredeti” “Magyar beteg”- írásomat. Ez szolgált 2004. januári - valami miatt jelentősebb nyilvánosságot a “jobboldali” sajtóban sem kapott - sajtótájékoztatónk alapanyagául. Újraolvasván azzal szembesültem, hogy 8 év (!) távlatából az írásban egyetlen - ma - vállalhatatlan gondolat sem szerepel és megállapításaim – sajnos – időt állóaknak bizonyultak.

…volt annak az előadásnak a címe, melyet október 16.-án a X. és XVII. kerületi ÁNTSz felkérésére világhírű honfitársamról, Kőrösi Csoma Sándorról elnevezett Kulturális Központban tartottam Kőbányán.

Az önmagában hőstett, ha valaki a vasárnapi ebéd után fontosnak tartja egy urológust meghallgatni - ehhez képest majdnem száz érdeklődő előtt tartottam meg az előadást, mely a www.tizenhetedik.hu internetes újság oldalain tekinthető-hallgatható meg.

…címet viseli az Archívumban elhelyezett, anno a “Magyar Demokrata” főszerkesztője és a “Heti Válasz” között zajlott polémiára írt, nyíltnak szánt válaszom. Amennyiben figyelmes a Nyájas Olvasó, kiderülhet számára az (is), hogy az írás akkor ( a Demokratában) miért nem jelenhetett meg. Ezzel együtt – 8 év után újraolvasva – számomra is meglepő, hogy – a 2006-os országgyűlési választásokat prognosztizáló részre való különös tekintettel - elemzésemben aránylag kevés az azóta cáfolható állítás.

“Említettem volt, hogy véleményem szerint pszicho-szociális szempontból Rákosmente népe minden idők egyik legkiválóbbika: máshol élő és dolgozó orvos-kollegáim munkájuk során nagyságrendekkel több konfliktusról számolnak be, mint amennyit jómagam tapasztalok“… így kezdődött volna “A magyar beteg” c. sorozatom következő darabja, de ide, most, azonnal “importálnom” kell a bekezdést, ugyanis mai, október 3.-i fogadóórám, sajnos, botrányosra sikeredett és Istennek, Rákosmente népének, 185 centimnek, ismertségemnek és - nem utolsó sorban - segítőimnek köszönhető, hogy tumultuózus jelenetek nélkül ért véget.

Történt ugyanis, hogy az Önkormányzat hivatalos lapjának szeptember 22.-i száma 8. oldalán az esedékes, idén ősszel is ingyenes lombzsákosztásról szóló hír – gondatlanságból elkövetett újságírói csíny nyomán - oly módon jelent meg, hogy az mélyebb logikai megfontolásokat mellőzve, könnyed szerkesztői “nonsalansszal”, a körzetek megjelölése és körzethatárokra való utalás nélkül ”egybefésülte” a 14 egyéni választói körzet képviselőinek nevét és lombzsákosztási helyszíneit, valamint időpontjait úgy, hogy a felsorolásra a választói körzetek sorrendje, a zsákosztás időpontja és a névsor alapján a logikai megközelítés halvány árnyéka sem vetül. Balszerencsémre viszont az ingyenesen lombzsákot osztó képviselők 8. oldalon történő felsorolásában ÉN LETTEM AZ ELSŐ. Ergo – mivel A HÍR illetékes választói körzetre NEM UTAL – október 3.-i fogadóórámra úgy érkeztem meg, hogy a Polgármesteri Hivatal III. emeletét már sűrű, tömött sorokban foglalták el a zsákosztásra váró polgárok - nem a 4. számú egyéni v. körzetből, hanem AZ EGÉSZ XVII. KERÜLETBŐL !

Ezt követően – 30 éves orvosi tapasztalatom révén, empátiás készségem legrejtettebb bugyraiba ásván – kellett “kezelnem” a lakosok – méltó – felháborodását. A 4. számú választói körzet ingyenes lombzsákjaival – nyilván – el kellett látnom a POHI harmadik emeletére dagadó lábával felkapaszkodó ( a nemrég telepített lift létezéséről sem tudó) Nemesbükk utcai cukorbeteg nénit, akárcsak az áldott állapotban lévő, rákosligeti fiatalasszonyt és még sok-sok, képviselőtársaim körzeteiből felcihelődött és a Hivatalba, fogadóórámra megérkezvén méltán csalódott rákosmenti polgárt… (az nyilván más kérdés, hogy választóink mi okból nincsenek tisztában azzal, hogy KI az egyéni képviselőjük; ugyanis a ma délután, területemen kívülről nálam megjelentek közül azt SENKI sem tudta. Mellesleg a saját körzetemből érkezők a rám és lombzsákra várakozó iszonyú tömeg méretén voltak – úgyszintén jogosan – felháborodva). A rendkívül kellemetlen “tragikomédia” közepette durvának nevezhető ”epizód” talán csak egyetlenegy fordult elő: egy tagbaszakadt, etilalkohol-kisugárzású egyén – miután sűrű elnézés-kérések közepette világosítottam fel a körzetesített lombzsákosztás nehezen követhető logisztikájáról - harsányan feltette előre borítékolható kérdését: “-Maga kommunista?”… “-Nem – mondom – én Fenke Ferenc vagyok”… “-Jó, akkor biztosan bolsevik…”- hangzott az aktuális szituációból adódóan ott és akkor nehezen megfellebbezhető válasz, majd az egyén – rosszul pótolt fogai között néhány halkabb anyázást kipréselve, a helyszínről vörös fejjel távozott.  

Íme, jó szándékunk – a sors és a XVII. kerületi Önkormányzat lapját szerkesztők szeszélyes játéka folytán - miként fordulhat ellenünk. Hatalmas öngólt rúgtunk. Lécről, a jobb felső sarokba.

Magyarország iszonyú nehéz helyzetben van. A szocialista-szabaddemokrata kormányzás nyolc évében a párnát is kilopták a fejünk alól. Nem lett volna szabad aludnunk. Mivel mindnyájunk számára nyilvánvaló, hogy nem csak minket, hanem egész Európát – helyenként még a miénknél is súlyosabb - válság sújtja, különösen visszataszító, hogy szakszervezeti vezetők és 38 – 40 éves nyugdíjas “rendvédelmisek” a megszorítások okozta elégedetlenség zászlóvivői. Kellő empátiával és visszafogottsággal megkérdezem: mi lenne, ha a tűzcsap-rongálás folytán a Körutat vízzel elárasztó tűzoltóknál nagyságrendekkel kevesebbet kereső nővérek, műtősfiúk és asszisztensnők saját munkaeszközeiket sűrű, tömött sorokban borogatnák az útra a Kossuth-téren?

Több, mint egy éve – amióta honlapomat indítottam – számos alkalommal figyelmeztettem, hogy ha nem vigyázunk, ”a magyar egészségügy rá fog borulni a 68%-os parlamenti többségre”. Az egészségügyben éhbérért dolgozók eddig még önmérsékletet tanúsítottak. Ezért – is - kikérem magamnak jöttment vöröscsillagos potrohos “szakszervezetisek” és “rendvédelmisek” követelőzését.