Minap – a Bajcsy Kórház támogatásával – alkalmam volt részt venni a II. Betegbiztonsági Konferencián. Itt és most senkit sem fárasztanék a két és fél naposra tervezett – ergo grandiózus – országos találkozó részletes ismertetésével, de engedje meg Nyájas Olvasó, hogy – a szerzők nevének és titulusainak mellőzésével – közöljem a 95 (!) előadás néhány fontosabb (közfigyelemre méltó) megállapítását és az azokkal kapcsolatos egy-két szubjektív gondolatomat.

Az egyik előadás példának okáért az étrend-kiegészítők robbanásszerű, ellenőrizhetetlen, áttekinthetetlen és ma még felmérhetetlen károkat okozni képes piacát vette górcső alá. Magyarországon évente 600 – 850 sürgősségi esetben játszanak szerepet a felügyelet nélkül szedett fogyasztószerek és táplálékkiegészítők! (Megjegyzendő, hogy gyakorló orvosként – mivel nem gondolunk rá – általában meg se kérdezzük a pácienstől, hogy szed-e valamilyen kínai piacon kapható, vagy interneten vásárolható csodaszert?)

Két előadás is foglalkozott a betegek egyre gyakoribb agresszivitásával. Megállapítást nyert, hogy nem minden agresszív beteg “pszichiátriai eset”. Tízezer orvos-beteg találkozásra közel 4 agresszió jut. (Nota bene: Magyarországon a járóbeteg-szakellátók évente 70.000.000 orvos-beteg találkozót abszolválnak, ami megítélésem szerint bizonyos értelemben irreális, döbbenetesen magas szám. Ezt alapul véve az egészségügyi személyzet /CSAK a járóbeteg-szakellátásban!/ évente összesen közel 2800 kisebb-nagyobb mérvű, verbális, vagy de facto támadásnak van kitéve – és többnyire joga és lehetősége sincs védekezni! – pótolandó joghézag, vagy rosszul értelmezett betegbiztonság?)

Ami  a joghézagokat illeti, nem egy előadás kapcsán merült fel az a nehezen kezelhető tény, hogy valami miatt a – területileg illetékes, tehát példának okáért a Rákosmentén praktizáló – háziorvosoknak nincs ügyeleti ellátási kötelezettsége. (Ez nem csak jogszabályi hiba, hanem komoly betegbiztonsági kockázati tényező, hisz’ a kerületi beteganyagot és -habitust hellyel-közzel ismerő, nagy tudású és tapasztalt kollégák helyett többnyire fiatal bérmunkások látják el – ha ellátják – az ügyeleti tevékenységet.)

A cukorbetegség, a magánkórházak és a humán-erőforrás-krízis ( utóbbi a lassan katasztrofális méreteket öltő orvos- és nővérhiányra alkalmazott újmagyar kifejezés) okozta betegbiztonsági kockázatokról lélegzetvételnyi szünet után, következő bejegyzésemben olvashatnak. (fotó: convention.hu)

Ők tanítják gyerekeinket

2016. április 9., reggel. Gyermekem 9-től 10 óráig Zsolt bácsival és csapatával az Újlak utcai uszodában, ergo egy röpke órám adódik bevásárolni  a keresztúri piacon. 11 éves Volkswagen Golf típusú gépjárművemmel az Uszoda utcából indulok tehát a Flamingó felé. Az Újlak és a Füstifecske utca sarkán – kerületünk egyetlen, süllyesztett villogó fényjelzéssel ellátott gyalogátkelőhelyén – kb. középtájon halad lassú léptekkel egy idős úr. Szemből, a Flamingó felől nagy sebességgel gépjármű közeledik. Vezetője – egyenes úton, emelkedőről érkezvén – pontosan észlelheti a szituációt, mégsem fékez, a kijelölt gyalogátkelőn araszoló férfit ívben kikerüli, majd a zebra után csikorogva fékez és gépjárművéből kiugorván öklét rázva, határozott léptekkel indul a meghökkent öregúr felé. Ekkor érek a zebrához, az idős úr segítségért integet. Megállok, kiszállok. Konstatálom, hogy jó helyen, rosszkor az úttesten való átkelést némi szerencsével végrehajtott rákosmenti állampolgár egyik volt betegem. A gépjármű 20 év körüli, spanyol gyártmányú, viseltes sötétkék autó, tulajdonosa 30 év körüli, psziho-szocio-ökonomikusan mérsékelten hátrányos helyzetű, magyarul beszélő, éppen testileg készül fenyíteni a nála alig ötven évvel idősebb ártatlan férfit. Ebben váratlan felbukkanásom akadályozza meg. Közlöm a delikvenssel, hogy most már nyugodtan visszaülhet autójába és elhajthat; rendszámát megjegyeztem. Az idős urat két tőmondattal megnyugtatom, majd folytatom utamat Keresztúr felé és elgondolkodom…

Közel 30 év telt el a magyarországi “rendszerváltás” óta. A magyar utakat akkor kezdték elárasztani a nagy teljesítményű, használt nyugati  és távol-keleti autók – újdonsült tulajdonosaik számára a lóerőkkel IQ-t nem szolgáltattak. Ma már három-négy havi átlag-keresetből vásárolható egy – imént csaknem balesetet okozotthoz – hasonló gépjármű. Ebbe ül bele randalírozni egy, a bűnügyi krónikákban “úriemberként” aposztrofált, nagyapám háromlábú horgászszékének szellemi és érzelmi nívóját alulról súroló tekintet nélküli állampolgár ahhoz, hogy szívinfarktus határára üldözzön egy jobb sorsra érdemes, hazafelé igyekvő, Újlak utcai lakost…akkor, amikor lassan úgy tűnhetett, hogy hazánkban (is) kezdték már megszokni azt, hogy a vastag, párhuzamos fehér vonalakkal az úttestre felfestett elem a gyalogosok felségterülete…

Az esetlegesen érdeklődő, területileg illetékes rendfenntartók számára a csaknem (szándékosan) bajt okozó gépjármű forgalmi rendszáma rendelkezésre áll.

“…betegségeinket Ő viselte és fájdalmainkat hordozá és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az Ő sebeivel gyógyulánk meg…” (Ézsaiás 53 3-5 /Károli G.) fotó: Matthias Grünewald oltárképe

Nemzeti ünnepünk alkalmából 2016. március 15.-én 10 órai kezdettel ünnepi megemlékezést tartunk az 513. utcai Honvédsíroknál. Beszédet mond Dr. György István, Budapest Főváros kormánymegbízottja.

A Rákosmente TV hozzájárulásával.

Pici, mosolygós asszony szaladt le elém a lépcsőházba: Czigle Józsefné – Juli néni – ránézésre 75, amúgy 90. születésnapján köszöntöttem Miniszterelnök úr által szignált emléklappal, egy csokor virág kíséretében:

Julianna Nyíradonyban született 1926. február 23.-án. Czigle Józseffel 1944.-ben kötött házasságot. Három gyermekük (János, József, Mária) született, ma már 7 unokája és 10 dédunokája van. Szülőfalujában földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, majd 1969-ben Budapestre költözött, itt előbb a vendéglátóiparban helyezkedett el, majd kézbesítőként dolgozott a Transelektro vállalatnál. 18 éve Rákosmente lakója.

Íme, az ünnepelt, szűk családi körben:

Isten éltesse sokáig, Juli néni!

Ma 11 órától Rákoscsabán, a Péceli úton tekinthettük meg a Pintér Tibor vezette Nemzeti Lovas Színház és a Monte Vigo szabadidőközpont nagyszerű közös produkcióját, a Petőfi Sándor költeménye és Kacsóh Pongrác zenéje alapján készült János Vitézt:

A Pintér Tibor és csapata kitalálta műfaj “celluloidért kiált” – mondtam volna 30 évvel ezelőtt; ma, a filmes trükkök, video-játékok és animáció világában annyit mondok, hogy EZT ÉLŐBEN LÁTNI KELL! Itt van birka, szamár, póniló, de nincs trükk, nincs műanyag, nincs komputer-animáció: a színészek ha kell, elfektetett lovon, ha kell lóháton, ügetés, vagy vágta közben énekelnek, az Iluskát alakító Békefi Viktória vágtázó lovon állva (!) neveti világgá boldogságát, a montevigo-s lovascsapat teljesítménye is párját ritkító. És ez itt nem a reklám, hanem az elragadtatás helye.

Kétszázötvened-magammal csoda szemtanúi voltunk a Monte Vigo lovardájában.

Alábbi fotómontázst, melyből egyértelműen kiderül, hogy a szocializmus nem veszett el, csak átalakult …

…a világhálón találtam.

Miközben a Kossuth-téren tüntettek a pedagógusok, a zord idő ellenére meglehetősen sokan gyülekeztünk Wass Albert rákoskerti szobránál, ahol Gordos Anna énekét és Koltai Gábor ünnepi beszédét követően a szobor talapzatánál elhelyeztük virágainkat: