A Népszabadság internetes kiadásában május 22-én Erőss Zsolték eltűnésével foglalkozó cikk jelent meg. A cikk utáni kommentelők egyike, egy bizonyos LAZUS álnév mögé bújt senki a következő bejegyzést tette: „Miota magyar allampolgar? Bevandorlo »nemzeti« celeb, mint a Vidnyanszky. Menjenek vissza oda, ahonnan jottek. Havat ra!”

Nevezett LAZUS nyilván arra célozgat, hogy Erőss Zsolt az erdélyi Csíkszeredában született, és 1988-ban települt át Magyarországra. Nevezett LAZUS önmagát amúgy nyilván liberális emberbarátnak tartja, aki azonnal és hangosan kiáll minden menekült emberi jogaiért — persze szigorúan álnév mögé bújva —, és nyilván nagyon fel van háborodva, ha bármilyen kisebbséget vélt vagy valós sérelem ér. De LAZUS számára egy erdélyi „bevandorlo” – éppen úgy, mint egy kárpátaljai magyar — lásd az utalást Vidnyánszkyra — kiutasítandó, jogtalan valami. Nem is ember. „Havat rá.”

Mielőtt megnyugodnánk, hogy ez a LAZUS magányos állat a Népszabadság kommentelőinek bűzös akoljában, szögezzük le: a hozzászólók döntő többsége Erőss Zsolt gyalázásával van elfoglalva. Miért ment oda, ő a felelős, megölte a társát, tönkretette a családját, mennyibe kerül ez a semmirevaló hobbi az adófizetőknek stb., stb. S csak két napot kellett várjunk, hogy a Népszabadság szakújságírója, bizonyos Ötvös Zoltán bevégezze az elviselhetetlen lumpenprolik zsíros, dagonyázó apoteózisát. Ötvös a 24-i számban két írást is szentel Erőss Zsoltnak. Az egyik végén azt sugallja, hogy a hegymászók haláláért — egyebek között — Simicskó István államtitkár felelős, mivel „az induláskor tartott sajtótájékoztatón mondta, hogy ez az expedíció óriási próbatétel, kihívás és pozitív üzenet az otthon maradóknak”. Ezt nyilván úgy kell érteni, hogy Simicskó államtitkár elvárásokat fogalmazott meg, ezáltal presszionálta Erősséket, hogy bármi áron felmenjenek a csúcsra. Másik írásában Ötvös arról értekezik hosszan, hogy Erőss önző volt, hiú és akaratos, és természetesen most tartja fontosnak megjegyezni, hogy Erőss egy korábbi expedíciójára harmincmilliót kapott Deutsch Tamástól. Hát persze… Amúgy ne feledkezzünk meg arról sem, hogy amikor Erőss Zsolt első magyarként megmászta a Csomolungmát, a Népszabadság ez alkalomra írt cikkében arról értekeztek, mennyire rémes dolog ez a hegymászás tulajdonképpen, mert a mászók teleszemetelik a hegyet. Még egyszer hát persze… S álljon itt még egy komment a lap olvasóitól: „A nagy hegy megeszi a celebeket! Mos már nem csak a haverját vitte be a rekettyésbe, ott rekedt ő is.”

Ugye rögtön jön, hogy az ember mindenfélét visszakiabáljon ezeknek.

De nem szabad ilyesmivel emészteni önmagunkat. A legjobb, ha csak annyit vetünk oda, amit Leónidasz vetett oda a perzsákat hátába vezető áruló Ephialtesnek: Te ott, Ephialtes, élj örökké!

Igen, ez elég.

Azt azonban nem spórolhatjuk meg, hogy megerősítsük önmagunkban a gondolatot: ez az a mentalitás, amelyet ki kell irtani ebből a társadalomból. Gyökerestől, hogy írmagja se maradjon. Mert ezzel a mentalitással nem lehet eljutni sehová, ezzel a mentalitással élni sem lehet. Aki ezzel a mentalitással él, az nem él. Az az „alacsony homlokúak” világának rettenetes alakja csupán. Ezzel a mentalitással nem fedeztük volna fel Amerikát, senki sem hajózta volna körül a földet, nem lett volna Amundsen, Scott kapitány, nem lépett volna ember a Holdra, Fa Nándor is itthon maradt volna kocsonyát zabálni sok bőrrel, ezek között a nyomorultak között.

Semmi sem lenne, ha csupán ezek lepték volna el a létezést.

„Ez ismét a szálaknak egyike,
Melyekkel gúnyul vett körül urad,
Eszedbe hozni hernyó voltodat,
Ha önhitedben lepkeként csapongsz.”

Itt vannak, velünk élnek a hernyóvoltukban lepkeként csapongó elviselhetetlenek. A holt lelkek. Akikkel nem lehet semmit kezdeni. Csak odavetni nekik még egyszer, ezerszer: Ti ott, szörnyetegek, éljetek örökké!

És éljétek meg, ahogy elpusztul, odalesz világotok. Ahogy eltűnik a lelkekről a méreg, amit ti terjesztetek, amellyel ti fertőztök, már időtlen idők óta.

De már nem sokáig…

(Ui.: S hogy el ne feledjük: Erőss Zsoltnak egy bűne volt: magyar és székely zászlót vitt fel a hegyek tetejére. Ezt nem bocsátják meg neki. De ugyan meddig tart még igényt a világ ezek bocsánatára?)

Bayer Zsolt, Magyar Hírlap