2021. Húsvét.

Miközben a Megváltó feltámadására emlékezünk, egy egész ország figyeli lélegzetvisszafojtva az intenzív- és COVID-osztályokon, az ambulanciákon, az oltópontokon, a műtőkben éjt nappallá téve dolgozó egészségügyiek emberfeletti harcát, az oltóanyag-disztribútorok hajnali, a pilóták éjszakai munkáját, a szakemberek prognózisait, az Operatív Törzs jelentéseit, a koronavírus-járvány hazai statisztikáit. Nővéreink, asszisztenseink, műtősfiúk, műszakiak, orvosok végkimerülésig, szemrebbenés nélkül végzik dolgukat…

…és akkor április 4.-én hajnalban, egy óvatlan pillanatban, az Albert Schweitzer-ről elnevezett hatvani kórház  COVID-részlegének valamelyik ágyán fekvő páciens – azzal a karjával, amelybe most éppen nem csöpög infúzió – leveszi oxigén-maszkját, éjjeliszekrénye fiókjából óvatosan előkaparja az oda elrejtett cigarettát és rágyújt…

Az oxigén-dús környezetben percek alatt lobbannak a lángok, kórtermek égnek ki, az épület alatt felhúzott katonai sátor is megsemmisül… Orvosok, nővérek, műszakiak, tűzoltók mentik, ami menthető…a kár több tízmillió forint…

Fentiek alapján – nyilván – tucatszám lehetne feltenni az idevágó kérdéseket.  Sajnos, eléggé el nem ítélhető módon létezik a magyar társadalomnak egy, a “nekem senki ne mondja meg, hogy mit, mikor, hogyan kell és lehet csinálni” típusú öntörvényű egyedek bármire képes csoportja…

Ők rombolnak.

Mi meg oltjuk a tüzet.